Egy húszéves fiatalember 1889-ben feltalálta és megvalósította a magyar nyelv egyik sajátos hungarikumát, a disszidálást, amely ebben az értelemben a huszadik század ötvenes éveitől lett általánosan ismert. Elhagyta az országot, két fő okból. Behívták katonának, de érettségit sem tett, ezért a közös hadseregben baka lett volna. Ez háború esetén dezertálás. A másik ok mögött föltehetőleg ifjonti érzelmek háborogtak. Gondoljunk bele, a majdnem negyven éves nagy tragika, Jászai Mari az ő forrón imádott „eleven lótusz virágját”, kerubját vidéki vendégjátékán egy színészkollégával csúful megcsalta.

Szomory Dezső ekkor fogta egyetlen kürtőkalapját, és zsebében kevés koronával (költőpénz) mint pesti dandy elutazott Párizsba, amely a magyarok számára a Belle Époque idején (1871–­­1914) a fény városa volt. Szomoryt szépnek mondták, jól zongorázott, ami Párizsban azonban már keveset ért. Itt töltött 17 esztendőt, állandóan hazavágyva, mígnem császári kegyelemmel meg nem szabadult Párizsból.

Miután az elkövetkező két évtizedben a magyar irodalom élére került, főleg sűrű színházi bemutatói révén, valamint Mikes Lajosban, az irodalompártoló szerkesztőben nagyszerű barátra lelt, az ő ösztönzésére hozzákezdett párizsi élményeinek módszeres feldolgozásához. Nehezen ment, mert Trianont tudatosan kihagyta, de végül sikerült.

1929-ben, tehát majdnem két évtizeddel Párizsból való hazatérte után, megjelent A párizsi regény, mert fontosnak érezte, hogy életének ez a „fogságban” töltött időszaka is irodalmi formában megmaradjon.

Fontos megjegyzés: „irodalmi formában”. Mert hiába a főhős a regény szerzője, egy percig se higgyük, hogy a könyv életrajzi leltár. Regény, amelyben Szomory Dezső életre kelti azt a húszéves fiatalembert, aki inkább másvalaki szeretett volna lenni, mint aki valójában – a fent és a lent, szegénység és váratlan bevétel szélsőségei között imbolyogva – ő volt.

 Virágárusok a Madeleine téren, a templon oszlopainak gyakran támaszkodott Szomory

Szerette a szenvedést, a sivár tetőszobákat, fáradtságos körmölést gyertyalángnál, a hosszú estéli és éjjeli sétákat (omnibuszra nem tellett), és megkönnyebbülés vagy merő élvezet gyanánt szívesen zokogott is, mert úgy gondolta, mindez egy lépcsőfok ahhoz, hogy író legyen. Aztán egy magukat szocialistának tartó magyar munkásokkal való egyleti találkozás után rájött (bár ez nem tett jót 1944-es halála utáni recepciójának), hogy minden hiábavaló:

E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim az emberi korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog.

Ezt a reménytelen dolgot azonban nem szabad veszni hagyni. A párizsi regény temérdek sorsot gyűjt egybe. Magyarok közül például Munkácsy Mihályét, a tábornok Türr Istvánét, a hegedűs Reményi Edéét, a franciák közül többek között Alphonse Daudet és Jules Massanet portréja példásan plasztikus. De a nagy emberek esetében bevallja Szomory, hogy amit korgó gyomorral leginkább elvárt volna tőlük, az, hogy hívják meg ebédre, az reménytelen várakozás volt:

csak állnak a Helikon kettős ormán, egy-egy lábukkal egy-egy csúcson, úgy állnak a Helikonon, és egyáltalán nem ebédelnek. Vagy csak akkor, ha elmentem.

A regényben – hogy az irodalom is megkapja az életből a maga részesedését – Szomory kettős szerepben lép elénk. Egyfelől ő egy figura a Bohéméletből (jóval kevesebb vidám muzsikával), másfelől ő a mai írói is, aki, hatvanadik életéve felé közeledve, hajlandó alászállni a Helikonról, és ironikusan szemlélni önmagát.

 Tetőtéri lakások a Belle Époque idején Párizsban, ifjú költőknek ideális, mert szállodára nem telik

Át kellett írnom az életemet egy regényfejezetté, valami kis bús költészet minden kincsével, kis rezgésekkel és kedvességekkel. Olykor éreztem, menyire gúny még a szépség is, felkenve dísznek bizonyos nélkülözésekre és szegénységekre… 

Szomory vajon sikeres író volt-e? A Horthy neobarokk a zsidó írót nem fogadta be. De nem volt sértődékeny, hanem végletekig érzékeny. A felsőfokok kergetésével szinte nem is evilági alak. Akik szerették, azok is gyakran nevettek rajta. De makacssága kifogott a valóságon. A nyilasterror idején, 1944. november 30-án, a Pozsonyi úti svéd védett házban normálisan (szívrohamban) halt meg.

Végrendeletében a temetésére csendet kért. Megkapta. Épp harci szünet volt. Aztán ismét hosszú csend. A szocialista realista irodalom ugyanúgy kidobta az irodalom hajójából, mint egykor az irodalomtörténész Horváth János vagy a kritikus Halász Gábor. Vádjuk az idegenszerűség volt. Csak 1956 után lehetett újra hozzáférni műveihez. A párizsi regény azonban sohasem vesztett fényéből. Ma mindössze a Hemingway rajongóknak kell tudomásul kell, hogy a nyelvet nem lehet egyenruhába (rövid, kopogó dialógusok stb.) öltöztetni. Létezik a zenei indítású próza is, mint például Szomoryé, amely az időben nemes patinát kapott.

Szomory Dezső: A párizsi regény. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2011. Utószó: Kőbányai János. Függelék: korabeli sajtóvisszhangok.

1996-ban megjelent egy regény New Yorkba zárva címen, amely jórészt belehullott abba a nagy nihilbe, ami általában körülveszi a kortárs magyar irodalmat. Mert a magyaroknak még egy Nobel-díj sem elég, hogy tulajdonosának munkásságát pajzsra emeljék. Ha ehhez mérjük, hogy Bruck Andrásról nem születtek lelkendező kritikák, tulajdonképp dicsérjük. Ahhoz, hogy valaki első könyvével Dévénynél betörhessen a táborokra szakadt magyar irodalmi közéletbe, annak nagyon erősnek kell lenni. Ha más nem is, legalább az U.S. Army Forces legyen mögötte.

Bruck András mögött nem állt haderő, pedig Amerikából jött egy nagyszerű művel, csak egy nagy baj volt vele. Amit mondott, állított, az éppen ellenkezője volt annak, ami a rendszerváltás első éveiben mindenki szeme előtt álomként lebegett. Igaz, ezt az álmot egy film, a Tiszta Amerika 1987-ben már idő előtt gunyorosan lelőtte, de hiába volt a rendező Gothár Péter, a forgatókönyv írója Esterházy Péter, a film sem aratott átütő sikert. A közönség nem szereti, ha azt mondják a szemébe, hogy Amerika olyan világ, amelyben ott lehetsz, de valójában senkit sem fogad be.

Ha dióhéjba kellene belepréselni a New Yorkba zárva tartalmát, akkor valóban ez lenne. Amerika csak annyiban más, mint Európa, hogy az idegent – kivételes atrocitásoktól eltekintve – legalább megtűrik, de a fehér angolszász protestáns az idegent tényleg csak nagyon ritkán (lásd: Albert Einstein) fogadja be.

Természetesen Bruck András terjedelmes könyve több ennél, hiszen van benne végzetes szerelem, enyhén sikamlós erotika, ami sok olvasó számára otthonossá teszi az Irodalmat (nagy I-vel), de hamar kiderül, ezt a vonalat nem kell vérkomolyan venni. Helyette inkább azt a történetet, hogy egy András nevű leendő regényíró hogyan süllyed mélyre az idegen nagyvárosi létben, amelyben egyébként azt harsogja mindenki: „Csak az nem boldogul, aki nem akar. Dolgozz, mert ez egy munkaalapú társadalom.” Persze – mondja Bruck András – itt aztán már megvalósult az önkéntes rabszolgaság rendszere.

Tényleg, ki örül ilyen jövendöléseknek, amikor a hivatalos szlogen a kilencvenes években az volt, hogy ha van egy vödröd és felmosó partvisod, te is sikeres vállalkozó lehetsz. Abszurdnak elég abszurd volt, hogy épp a szocialista párt állt a kapitalizmus újbóli meghonosításának az élére. Nem is sejtették, hogy kétharmados arányban inkább a feudalizmus visszaállítására lennének szavazók...

Hagyjuk, ez politika, a mi tárgyunk a tiszta Irodalom (mit fent, nagy I-vel). Annyit azonban mégis meg kell jegyezni, hogy Bruck András az aktuális politika esetében túlságosan tartózkodónak bizonyult. A regény nem ostorozta eléggé a régi átkost, ha már úgy esett, hogy a szerző kivándorolt, disszidált, mint a Tiszta Amerika főhőse, akit azonban apósa jó útra térít, és hazahoz. A regényben nincs ilyen Szirtes Ádám alakította utálni való jótündér. Legfeljebb a magyar nyolcvanas évekre tett egy kellemetlenkedő kijelentést, mondván róla, hogy „unalmasak” voltak. (Nekem nem.)

Sőt, ezt a hiányosságot az író tetézte azzal, hogy a főhős nem cövekeli le magát szorosan a folyó időben, csak azt lehet tudni, hogy valamikor a rendszerváltás környékén telt el az a három év, amelyet András New Yorkban bezárva tölt. Ráadásul azt is többnyire a nagyvároshoz képest egy igen kicsiny kerületben, a Borough Parkban, amely ortodox zsidó közösségéről nevezetes.

Itt élt András három évig, ahol szomszédjai jórészt a pogromok elől menekült és a holocaustot túlélő lubavicsi haszidok voltak, akik Schneersohn rabbi vezetésével a Messiás eljövetelére vártak (Cristóbal Vivar fotóján a két haszid férfi strájmlit visel a lubavicsiek fekete kalapjával ellentétben)

Bruck András remek mesélő, nem véletlen, hogy példaképe Isaac Bashevis Singer, aki ebben a környezetben írta jiddis nyelven novelláit. Ennél azonban lényegesebb, hogy András, aki természetesen nem Bruck András, még ha az lelke legmélyéből lelkedzett is, korunknak az az átmeneti hőse, aki már kiszakadt ősei archaikus világából, de nem érkezett meg oda, ahol a hitét vesztett zsidó polonézt táncol az antiszemita lengyellel, mert szeretne megérkezni, és nem az örök exodus vándora maradni.

A környezet ezt a vágyat természetessé teszi, valamint az a tény, hogy Andrást írói munkára kéri fel Ms Lung, aki Auschwitzból élve, de bűntudattal telve szabadult, amit szeretne kiírni magából. Tehát a szerző azok között néz szembe a zsidóság legnagyobb huszadik századi tragédiájával, okaival és okozóival, akik azt elszenvedték. Mi is az, ami Ms Lungot is zavarja. A véletlenül kapott élet? Az átélt halál? Amiből az tanulság is levonható, hogy az életet sohasem lehet, de nem is érdemes kiszabott pályák közé szorítani, mert bármikor jön egy véletlen, egy őrült diktátor, és minden összeomlik. Bruck András kesernyés szentenciája:

Nem tehetsz róla, hogy megszülettél, nem tehetsz róla, hogy meghalsz, ami pedig közte van, az mind véletlen.

„Lakásuktól egy sarokra húzódott a Tizenharmadik sugárút, a Borough Park főutcája. Egész New Yorkban egyedül itt lehetett beszélgető embereket és sok gyereket látni.”

Na, de mi van az egyén feletti közösséggel, a progresszióval, a pozitív életszemlélettel, az american way of life-fal? Humbug, önbecsapás, frusztráció, pszichiáterek Mekkája, mondja a szerző, de ettől nem lesz szomorú. Mégsem az ő ügye. Inkább a magyarok miatt húzza föl magát:

Ismertem olyan magyart, aki a saját, csak nemrég érkezett testvérének kevesebbet fizetett, mint egy vietnaminak. Egyetlen magyar sem akarta, hogy a másiknak jobb legyen, mint neki volt, amikor ő érkezett meg Amerikába.

A New Yorkba zárva, mint minden jelentős mű, sokrétű, például történetek, életbölcseletek színes kavalkádja. Olyan érték, amellyel a szerző is pontosan tisztában volt. Írt ugyan még két regényt, de az első megjelenés után húsz év múlva elérte, hogy új kiadója ismét megjelentesse könyvét úgymond átdolgozva. Megérte, a New Yorkba zárva még fényesebb lett.

Bruck András: New Yorkba zárva. Scolar Kiadó, 2016.

A Kitömött barbár című terjedelmes regényt csak Péterfy Gergely írhatta meg. Ez a felismerés abszolút nem világrengető, hiszen, ha valaki megírt valamit, akkor – a nyilvánvaló hamisításoktól (lásd plágium) eltekintve – ő a szerző, és nem más. A Kitömött barbárra vonatkoztatva azonban ennek a megállapításnak van némi tartalmi jogosultsága, hiszen az előzmények csak Péterfy Gergelyt vonhatták erre a regényírói gályapadra.

Először is a nagyapa, Jékely Zoltán költő lakás-könyvtára, amelyben megvolt Kazinczy Ferenc életművének mondhatni legnagyobb alkotása, irodalomszervezői levelezése, amelyet olvasva Péterfy Gergely rábukkant Angelo Soliman nevére. Aztán további Kazinczy-írásokban is fel-feltűnt ez a különös személyiség (Pályám emlékezete), ami az írót mint egy nagy kulturális dinasztia legfiatalabb tagját arra késztette, hogy kutatásokat végezzen azzal a nem titkolt céllal, hogy a nyomozás vége egy regény kezdete lesz.

Ez nem kritikusi feltételezés, hiszen a regény előtt megszületett egy tudományos értekezés is, amely méltóan a XVIII. századi körmönfont címadási divathoz, ezt viselte homlokán:  Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, nyersanyag és kutatás a KITÖMÖTT BARBÁR című regényhez,  PhD értekezés. Miskolc, 2007. (Olvasható most is a http://angelosoliman.blogspot.hu UHR linken.)

Kazinczy Ferencről van némi fogalmunk. Talán Széphalom neve is földereng, meg Sátoraljaújhelyen egy modern múzeumé, amely Kazinczy Ferenc egykori gyümölcsösében felhúzva a Magyar Nyelv Múzeuma nevet kapta. Az azonban szinte bizonyos, hogy Angelo Soliman neve a fantáziákat nem mozgatja meg itthon. Nem úgy, mint a Bécsben élőkét, akiknek a Wien Museum 2011–2012-ben négy hónapig még önálló kiállítást is rendezett az 1798-ban meghalt „hochfürstliche Mohr”, a főhercegi feketebőrű férfi és a vele összefüggő kérdések megvitatására. (Csak a katalógus terjedelme 256 oldal.)

 Angelo Soliman korabeli arcképe, amelyet a Kitömött barbár borítótervezője is felhasznált egy lepkegyűjtemény mellett

Tulajdonképpen – hogy közelítsünk végre Péterfy Gergely regényéhez – nem is kérdésekről, hanem botrányról van szó. Hogy volt lehetséges a felvilágosodás idején a hetvenöt éves korában meghalt férfit szakszerűen megnyúzni, bőrét fából faragott szoborra rávonni és a Bécsi Természettudományi Múzeumban, amelyet Mária Terézia férje, a természetbúvár Lotaringiai Ferenc alapított, mint faji látványosságot, afrikai vadállatok között közszemlére tenni.

Péterfy Gergely fikciójának nagy találmánya, hogy Angelo Solimant és Kölcsey Ferencet összeköti a barbár címszó alatt. Soliman afrikai, tehát még a felvilágosult Bécsben is eo ipso barbár, Kazinczynak meg a hazája barbár. Visszahúzó mocsárvilág. Odavan nemzeti nagylétünk (temetője Mohács). Az országnak csak bús düledékéi vannak, hiszen ahol vár állott, most kőhalom tornyosul. Sőt már kész a sírja is, ahol majd a nemzet süllyed el, de nem érdemtelenül. Mert mi a magyar? Rút sybarita váz. Bizony a nemzeti sirám a reformkort is mindvégig jellemezte. A barbárság pedig bevett szokás volt (van, lesz). Berzsenyi Dániel Kazinczyhoz intézett hódoló hangú levelében egy csöppet sem szégyenkezik, amikor így számol be hitveséről:

Ami feleségemet illeti, középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból föl sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam, vagy igazábban szólván, ezen kis barbaries famíliai nyavalám (...).

Elképzelhető, hogy elképedt ezen Kazinczy Ferenc, aki nyugatos szellemi hatásra feleségét, Török Sophie-t magas rendű partnerének tartotta, hiszen így tettek példaképei, akik a nőktől nem csak a múzsa csókját várták.

 Kazinczy Ferenc arcképe. Péterfy Gergely szerint az írónak nem tetszett, mert a festőtől tökéletességet követelt, de arra a piktor szerény tehetsége nem volt elegendő

Péterfy Gergely a két „barbár” találkozásában felfedezte a lényeget: a különösség magányosságát, és azt, hogy aki tehetsége révén egy fejjel kiemelkedik a többiek közül, az előbb lesz országáruló, mint megbecsült ember.

A Kitömött barbár szövege szinte szertelenül dús. Történelem, irodalom, művészetek, ezek természetes módon vernek tanyát a lapok között, de van több nagyobb egység is, amelyek igencsak megdolgoztatják az olvasót. Meg kell ismerkedni az alkimistákkal, a rózsakeresztesekkel, a szabadkőművesekkel és a magyar jakobinusokkal, tetteikkel, világszemléletükkel, hogy levonható legyen a következtetés: a tudomány önmagában semmilyen embert megalázó tettre nem ad felmentést.

A regény utolsó fejezetei haláltáncba torkollanak. Természetesen a fikció mögött itt is tények vannak. A felvidéki koleralázadás. 1831. augusztus 23-án Kazinczy Ferenc belehalt a kegyetlen a kórba. Hogy mennyire pontosak Péterfy Gergely adatai, azt leginkább egy korabeli memoár, Balásházy János 1832-ben megjelent műve, Az 1831-dik esztendei felső-magyarországi zendülésnek történeti leirása tanúsítja. (Ennek alapján készült Gábor Pál A járvány című filmje Maróti Lajos forgatókönyvírói közreműködésével). Péterfy Gergely mérlege tökéletes, mivel túllendül a konkrét eseten:

a kolera egyetlen valóságos következménye (…) az volt, hogy megmutatta, meddig terjedhet a gyűlölet és a gyanakvás, amit ezen a földön egymás iránt táplálunk, urak és parasztok, otthon lévők és idegenek. Lemeztelenítette hiedelmeink és meséink természetét, és olyasmiket tudtunk meg önmagunkról, amikre egyikünk sem számított.

Ez a mondat bizony a mai világunkra is vonatkozik, ha a kolera szót metaforaként használjuk.

A filmre való fenti utalás nem a véletlen műve. Péterfy Gergely úgy szővi művét, mintha szeme elött több szálon futó film peregne. Nagyszerű a dramaturgia. A történet elmondását Török Sophie-ra bízza, aki a női princípium diadalára bírja erővel. Ebben segíti a visszatérő motívumoknak az olvasást könnyítő rendszere. Kell is – hiszen közel van már a tizenkilencedik századelőhöz a romantika (bár Kazinczy a nemzetieskedő Vörösmartyt nem tartotta sokra) –, és a regény tobzódik a szép és kevésbé szende szerelmi történetekben, családi cselszövésekben, főúri hóbortokban. Mindez azonban Péterfy Gergely kezén átfolyva pontos pszichológia lesz, ami azt bizonyítja, hogy lehetséges az irodalom és kultúrtörténet ideális egysége. A Kitömött barbárt erről az oldaláról is dicsérhetjük, de leginkább a nyelvezete alapján, ami egyszerre régies és modern, és megvalósítja a „jól írás” ritkán elérhető legfelső fokát.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár.  Kalligram, 2014.

Bartis Attila regénye, A séta eredetileg 1995-ben jelent meg, de a Magvető újra kiadta 2007-ben, és most itt van a 2016-os változatlan utánnyomás, ami jelzi, hogy fontos műről van szó, ha nem is a könnyű olvasmányok népszerű kategóriájában. Lévén azonban első mű, azaz már nem az irodalmi ínyencek kedvenc hors d’œuvre-je, hanem opera prima, és így a ráfordított figyelmet mindenképp megérdemeli.

Az író A séta megjelenésekor huszonhét éves volt. Mondhatni, hogy szinte berobbant az irodalomba. Bár, ha azt is figyelembe vesszük, hogy 1986-tól hat éven át írta, közben leúsztatott a Dunán egy ezeroldalas változatot is (elégetés helyett), akkor erre az írásra a fiatalos helyett leginkább illő jelző a kiérlelt.

Ehhez képest a regényhez nem volt nehéz összegereblyézni az élményanyagot. Ott van szülővárosként Marosvásárhely és az apa, Bartis Ferenc költő, aki 1956 után hét évet töltött Ceaușescu börtöneiben (akárcsak a vele egyívású Páskándi Géza, aki a Duna-deltában ásott csatornákat). Bartis Ferencet szabadulása után sem hagyta a Securitate nyugton, úgyhogy 1984-ben (tíz évvel Páskándi után) ő is áttelepült az egyik diktatúrából a vidámabb másikba, ahol a rendszerváltás után megalapította az Összmagyar Testületet, amely többek között felszólította az összes világszervezetet, hogy Trianont vonják vissza.

Tulajdonképpen érdekes bulvárriporteri kérdés volna azzal megszólítani Bartis Attilát, vajon A séta kéziratát odaadta-e olvasásra Bartis Ferencnek. A kérdést az indokolná, hogy vélelmezhető, az alma ez esetben igen messze esett a fájától. Ugyanis az irodalmi „vérségi” kapcsolat Bartis Attilát A sétában az erdélyi irodalom mesteréhez, Bodor Ádámhoz köti.

Ez a Gyilkos-tó melletti szálloda lehetne a regény terjedelmesebb részének a helyszíne, csak még kellene egy fényképészműterem, ahol a gyorsan meghaló beutaltak örökítik meg magukat. Egyébként is, a halál a regényben állandóan jelen van

A séta világa nem hasonlít sem Romániára, sem Magyarországra, bár az építmény sok helyről származó alkotóelemeire könnyen rá lehet ismerni. Ami ezt a ráismerést némileg nehézzé teszi, az Bartis Attila egyedülálló leleménye. A viszonylag rövid regény egy gyerek teljes fejlődéstörténetét kíséri végig egyes szám első személyben, de hogy mi a beszélő neme, azaz fiú-e vagy lány, azt csak a regény második felében tudja meg az olvasó, mivel addig az események nemisége érdektelen. Tényleg, mit lehetne hozzátenni ahhoz, ahogy a kamasz felidézi a forradalmi napokat:

A csoda három napig tartott. Volt, akik öltek, voltak, akik ettek, és voltak, akik kivándoroltak. Miután véget ért, módosították az ölésről, evésről és kivándorlásról szóló törvényeket. 

A befejezés előtti önismereti drámát sem teszi erősebbé a főszereplő nőisége. Általános a kijelentése:

Figyelem a holdat. Már négyszer fogyott el, de hiába. Egyszerre vagyok én és másvalaki. Az, akit látok, fiatal és idegen, akit érzek pedig, ideiglenes.

Bartis Attila tűpontosan fogalmaz. Nincs a szövegében fölösleges henyeség, kikacsintás. Hihető, hogy azt írja le, amit gondol. Ez még akkor is igaz, amikor A kéklő pára című novelláskötetében a konkrét történelem ábrázolását helyezi előtérbe. A novellák mégsem lesznek dokumentumok, mivel erősek bennünk a szürrealista motívumok. Bár az is lehet, hogy itt Kelet-Közép-Európában a szürreális a tényleges valóság.

A kéklő párában olvasható az Idefent balsors, odalent sorstalanság című novella, amely azonban megfelelő pillanatban mégis életrajzi dokumentummá válik. Bartis Attila elkíséri apját Szamosújvárra, a börtönbe, mivel portréfilmet forgatnak az egykor meghurcolt erdélyi magyar költőről. Ezt látta a fia:

Apámat figyelem, ezért jöttem. Reggel óta minden erejét összeszedve emlékezik, mert emlékeztetni akar. Jól leírható célja van az emlékezéssel. Most viszont, hogy kinyílt a kivégzőkamra ajtaja, végre úgy zokogja el magát, mint aki harmincöt év után hazaért. Pontosan tudom, hogy reggel óta ez az első pillanat, amikor nem gondol semmit se a nemzet, se a maga sorsáról.

Röviden, megérti apját, és ez a legtöbb, amit gyermek a szüleivel szemben megtehet. 

A szamosújvári börtön főkapuja egy régi Fortepan képen. Szemben az igazgatósági épület, mögötte vannak sorban a cellák, kínzókamrák és mindaz, ami ide illik és szokásos

Bartis Attila: A séta. Magvető, Budapest, 2016.

A nagy irodalmi művek közös tulajdonsága, hogy rétegek rakódnak egymásra, ami a terjedelemből is logikusan következik. Így tehát természetesnek mondható, hogy Orhan Pamuk is réteget rakott rétegekre, amikor hat évet szánt arra, hogy – már az irodalmi Nobel-díj után – megírja a Furcsaság a fejemben című regényét.

Pedig felszélről nézve nincs is nagy ügyről szó: megjeleníteni az 1963-ban született Mevlut Karataş életét 2012-ig, ami öt évtized, és ebből negyvenhárom évet Isztambulban élt le. De Orhan Pamuknak Isztambul nem egy város. Ha elolvassuk Isztambul című memoárját, pontosan láthatjuk, hogy számára születésének, életének ez a kerete önmagában szimbólum, mert szerinte Isztambul mélységesen szomorú város.

Ebbe a városba érkeznek a hatvanas évek elején nagy tömegek Törökország zord és mélyszegény vidékeiről (Mevlut Cennerpınarból, amely közelebb van Jerevánhoz, mint Isztambulhoz), hogy annyi pénzt összeszedjenek, amiből otthon földet és házat vehetnek. Így tántorgott ki Amerikába másfél millió magyar, és kevesen tértek úgy meg onnan, mint Mikszáth Kálmán regényében Tóth Mihály, akinek a lányát a rokonság Noszty Ferivel kompromittáló esetbe akarja bonyolítani. A döntő többség szegény maradt. Ez vonatkozik azokra a törökökre is, akik ötven év alatt a város hárommilliós lakosságát olyan nagyra növelték (14,6 millióra), mint az összmagyarság létszáma itthon és határainkon túl.

Ez tehát a regényben tekintélyes réteg: a város története, amelyben a gyerekképű és eredendően becsületes Mevlut próbálja megtalálni a helyét. Apját követve joghurt- és bozaárus lesz, aki vállra vetett rúddal házhoz viszi a portékát, mint gyerekkoromban azok a Pest környéki főkötős asszonyok, akiktől édesanyám kétheti rendszerességgel vásárolt tejfölt és túrót. A legfőbb apai tanács: „nem szabad büszkének lenni”. Mikor Mevlut megnősül, háromkerekű kocsival piláfárusként is megpróbálja a mindennapra valót megkeresni. Felesége főzi az ételt, majd a maradékkal hazatérve minden este a bozás kannákkal vállán újra útnak indul.

Perecárus háromkerekű kocsival. Ilyennel árulta Mevlut a piláfot, mígnem munkaeszközét illegális árusítás miatt a területfelügyelők össze nem törték

Aki akarja, egy romantikus, leányszöktetéses szerelem történetét is kiolvashatja a könyvből, meghökkentő fordulatokkal, mert nincs olyan ember, akinek az életében ne történne valami visszavonhatatlan, ami meghatározza élete folyását. De érdemes másra is felfigyelni. Mevlut útjai során, ahová éppen betér, mindenütt televíziót működtetnek. Ő sem tud ellenállni, hogy saját egyszobás lakásában asszony- és gyerekszórakoztatásként ne legyen egy használt fekete-fehér televíziója. Ugyanakkor mindvégig marad, ami volt: „divatjamúlt jelenség”.

A televízió azonban a regény szempontjából többet jelent. A világ jelenné válik az isztambuli hétköznapokban. A történelmi események előtt már nem lehet többé a szemeket, füleket bezárni. Igaz, hatásuk még Csernobil esetében is csekély, hiszen Mevlut csak kereskedésének csökkenését érzékeli belőle, de abban a szerkezetben, amely változtatásra készteti a várost, ezek az események fontos alkatrészek.

Az olvasó ezt a tényt a két magyar vonatkozás esetében saját történetén érezheti. Az isztambuli főpolgármester, aki ma az államelnök, százötven csuklós buszt – ott hernyónak nevezték – rendelt Magyarországról. Az üzletben a korrupció gyanúja Orhan Pamuk szerint nem zárható ki. (A másik magyar vonatkozás a török iskolások számára a hadi sikerként bebiflázandó Mohács.)

Az író nem fékezi tollát, bár a nacionalisták nemzetárulással vádolják, amikor a feneketlen török korrupcióról, maffiákról, szélsőséges politikai pártokról, katonai puccsokról, kurdokról, az örmény népírtásról és a felheccelt tömegek rendszeres dúlásairól beszél, valamint arról a „végtelen mennyiségű betonról”, amely „istentelen hellyé” változtatta Isztambult. Érhető, hogy Mevlut apja az elrejtőzés szabadságában hisz:

Vigyázz, ha az állam egyszer feljegyzi a neved, neked vége. Még rosszabb, ha címedet is megadod. Máris jön a bírósági idézés. Ha nem mész el, rendőrt küldenek érted, és a kiérkező rendőr nemcsak azt kérdezi, miért nem mentél el, hanem azt is, hogy mit csináltál életedben, fizeted-e az adót, hová vagy bejegyezve, mennyit keresel, és hogy bal- vagy jobboldali vagy-e.

 Természetesen a politika is csak egy réteg ebben a kivételes műben, mint ahogy a vallás, a misztika, a nosztalgia és Mevlut örök gondja, hogy mi van a fejében. Az író szerint az ember kettős természetű, egyszerre él kívül és belül. Rendet tenni közöttük nagyon nehéz, de hiszen az sem megy, hogy az ember egyszerre legyen igazmondó és őszinte. A rendteremtést szolgálja Allah:

Az éjszakai bozaárusítás során az utcákat és a fejében lévő világot már egyetlen egésznek érezte. Ez a megrendítő felfedezés hol a saját gyönyörűségének, hol egy különös fénynek, világosságnak tűnt, amelyet Allah csak neki nyilatkoztatott ki.

 A regény végén Mevlutnak és feleségének kis lakása lesz egy toronyház első emeletén. Egyszer feljut a legmagasabb lakásba, ahonnan ezt az Isztambult látja maga előtt, és belenyugszik a változásokba. Övé ez a békétlen város

A terjedelmes regényt Orhan Pamuk könnyen olvashatóvá teszi. Nem titkolja, a szálakat ő bonyolítja és elvarrja, ha az szükséges ahhoz, hogy minden érthető legyen. Egyetlen modernista eszköz, hogy a szereplők olykor az olvasó felé fordulva elemezik „belülről” az épp lezajlott eseményt. Olyan, ez, mintha egy baleset után a televízió szemtanúkat szólaltatna meg. Az olvasó mindvégig tájékozott marad.

Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben. Mevlut Karataş bozaárus élete, kalandjai és képzelődései, barátainak története, valamint az isztambuli élet 1969–2012 között, ahogyan azt sokan mások látták. Helikon, 2016. Fordította: Tasnádi Edit.

Joó György, a tiszaháti boldog ember, így toppant be földijéhez, Móricz Zsigmondhoz:

Megmondom, mér gyüttem. Azért gyüttem Zsiga bátyámhoz, hogy elmondanám az életemet, tessék írni belőle egy sziep regényt.

A közeli Erdőhátról való Borbély Szilárdnak ennyi sem kellett. Bekopogott önmagához. Sikeres költő, irodalomtörténész volt már, amikor derékba tört az élete: 2000 karácsonyán megölték az anyját, megnyomorították az apját. A tettesek nem lettek meg. A vélelmezett gyilkosokat a bíróság bizonyíték hiányában felmentette. Örökre titok maradt a tett indoka, márpedig az élet indok nélkül igencsak siralmas. Született ezek után több drámai verseskötet, de egy valamit azok sem tettek tisztába. A szörnyű gyerekkori élményeket. Egyik igényes interjújában, 2005-ben, vallotta Borbély Szilárd:

Mind a mai napig érzem a pofonokat, a köpéseket, hallom a csúfoló szavakat… Nyilván sokféleképpen át lehetett volna élni ezt a fajta megbélyegzettséget, én érzékenyen éltem át. Az biztos, hogy az iskolatársaim úgy tudták, engem nem kell szeretniük, sőt szabad bántaniuk. (Borbély Szilárddal Lucie Szymanowská és Kiss Szemán Róbert beszélget)

Ekkor még, mondhatni, szemérmesen szólt Borbély Szilárd, mert feltehetőleg nem akarta elmondani, hogy bizony őt mindenki verte, meggyilkolt édesanyja, megnyomorított édesapja, és a sok verésnek tulajdonképpen egyetlen oka volt: a megszokás. A faluban így szokták meg. A román határhoz közeli helységről Borbély Szilárd lesújtó képet ad. Az ide feleségnek hozott, azaz „bekerült” és emiatt folyton elvágyódó anya mondja az itteni parasztokról:

A nagyapádék parasztok. Csak a földet imádják. Azt sajnálják, amit elvettek tőlük. Mindig csak a földre tudnak gondolni. Senkit sem szeretnek, semmit nem tisztelnek. Csak a földet. Évekig képesek koplalni. Korpalevest esznek reggel, korpalevest délben meg este is. A bika alatt borjút keresnek. Megbasznák a kecskét két fillérért, még ha tudnák, hogy sohasem kapják meg, akkor is. Kuporgatnak. Zsugorgatnak. Faszarik. Szarrágók. Irigyek. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. Nem emberek ezek. Parasztok…

Bizony ez messze van már a móriczi hangvételtől, amely helyeseli a kisgazda Joó György boldognak mondott életét. Borbély Szilárd számára a népi irodalom, amely a parasztot mint a magyarság ősi letéteményesét idealizálta, már merő hazugság. Ő a nincstelenek világát mutatja be. A nincstelen kevesebb is, több is, mint a szegény. Mert azon kívül, hogy éhezik, kegyetlen is. Minden pillanatban azt keresi, hogy ki a környezetében  az a gyenge láncszem, akit meg lehet alázni.

 Már a Túr sem a régi. Nem úgy fut a Tiszába, „Mint a gyermek anyja kebelére.” Bukógáton bucskázik át a víz, amely megvédi a régiót a nagy tiszai áradásoktól, de segíti Erdőháton a talaj kiszáradását

Hogy a megalázott felnőtt, gyerek, asszony, testi hibás, cigány, állat – egyre megy. Külön kategória a zsidó, aki a faluban 1944 óta nincs is, de a megrögzött „népi” antiszemitizmus szerint az a zsidó, akire ráfogják. Ismét az anya monológja következik:

…nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Ki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki másmilyen akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk, az zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el szüleit öreg korukban. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, ki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar.

Családi fotó. A jobbszélén álló fiú lehetne Borbély Szilárd is

Néha az olvasás közben az az érzésem, hogy kár volt Claude Lévi-Straussnak Amazóniába utaznia, vagy Margaret Meadnek a Csendes-óceán szigetvilágában kutakodnia. A Nincstelenek faluja is olyan évszázados kölöncöket hurcolt magával még a hatvanas-hetvenes években is, amelyet még az úgynevezett szocializmus sem tudott megváltoztatni. Az elvtársak ugyanúgy lenézték a parasztokat, mint nobilis elődeik. Az a leírás, amely azt rögzíti, hogyan kell az álmodó gyerek fejéből egész életére szólóan az álmokat kiverni, sok kultúrantropológus számára adna nehezen megoldható kutatási feladatot.

De hát ez regény, amely nem utólag okoskodik a múlton, hanem a gyerek szemével próbálja fölfogni a körülötte lévő világot, amelynek egyik jellemzője az állandó gyaloglás, télen, nyáron, mintha lenne valami cél, ahova el kell érni. Iszonyatos a közeg, ahol a gyerekeket is káromkodni tanítják, és amelyben az egyetlen rokonszenves ember a félbolond cigány Mesijás, akit arra használnak, hogy a budikból az ürüléket kimerje, mert az nem paraszti munka.

A gyerekhez, akinek nincs is neve, legközelebb két nagyapja áll. Ők adják át a soknemzetiségű falu történetét. A gyerek számára érhetővé válik, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, csak azt nem tudja meg tőlük, vajon kinek mi a célja velünk. A regény eredeti szerkezetével, kimunkált nyelvezetével azonban legalább elhatol odáig, ameddig egy Írás képes.

Van egy többé-kevésbé ismeretlen nagy magyar regény, amelynek a szerzője Hevesi András. Az első sorok ilyenkor ősszel Magyarországon is igen aktuálisak: 

Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. A magyar eső szitál, néha zuhog, de nincs benne gonoszság és sátáni leleményesség. Elvétve szaporázza, cifrázza, mint a kissé konfidens cigány a nótát, de még akkor is csupa emberség, csupa tisztességtudás. A nagyvárosban is nyugodt és komótos maradt, a Váci utcán is nagy lomha síkságokra esik, csendes, illedelmes és kissé fásult, mint a síkságok korán elhízó vagy kiszáradó, idő előtt összetörő népe. Franciabarát olvasó, ha még nem voltál Párizsban, ne menj esős évszakban! A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt.

Az idézet a Párizsi esőből való, amelynek megjelenési éve 1936, és Hevesi András ekkor már harmincnégy éves volt. A szépírói pályakezdés tehát nem számított rakétagyorsaságúnak. Sok fordítás, esszé és kritika előzte meg Hevesi Sándor nevelt fiának első regényét. Amint az szokásos, a nagy ember, a színházi mágus Hevesi Sándor fiának lenni nem volt feltétlenül előnyös. Az apa pozíciója is sokszor ingadozott, hiszen hiába lehetett Hevesi Sándor a magyar színház egyik megújítója, az úgynevezett fajvédők sikeres karaktergyilkos akciója nyomán például a Nemzeti Színházból szégyenteljesen kitették (az elbocsátást Hóman Bálint vezette le).

Nevelőapjából Hevesi Andrásnak annyi haszna származott, hogy tizennyolc éves korában, a Horthy-rezsim kezdeti éveiben, Párizsba tehette át tanulmányai színhelyét. Franciaország lett a szerelme és halálának színhelye. A Párizsi eső ennek az egyáltalán nem konfliktusmentes szerelemnek a legtökéletesebb gyümölcse.

A nyirkos, ködös párizsi éjszaka Brassaï fotóján, amely lehetne illusztráció Hevesi András regényéhez

Az idézett eső Párizsban pontosan 1924. október közepén esett. Amikor Anatole France-ot temették. Ekkor érkezik a városba huszonkét éves főhősünk (elég sokára derül ki, hogy neve György), aki egyes szám első személyben meséli el – majdnem mindig múlt időben, azaz magántörténelmi visszatekintő élményként – fiatal felnőtt kalandjait, amelyek során rájön, egészen másvalaki, mint aki otthon volt. Ezt a megvilágosodást is az esőnek köszönheti:

Felöltőm és kalapom ocsmány, puha masszává ázott az esőben, és vele ázott az a lelkes, de gyenge lábon álló meggyőződésem is, hogy jócsaládból való úrifiú vagyok. Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal.

A magánynak pedig a legjobb ellenszere, amire otthon ritkán vetemedett, a gondolkodás. Ami, hja!, nem is olyan egyszerű dolog. Hősünknek rá kell jönnie, hogy egy életre össze van láncolva egy kiállhatatlan útitárssal, azaz saját magával. Mint látható, az irónia gyorsan felszínre tör a párizsi egyetemistában, akitől a szarkasztikus látásmód sem esik távol. Így jellemzi például pesti barátnője levelének ömlengő stílusát:

»Párizs magához öleli a maga nagy-nagy fiatalságát?« – kérdezte a hízásra hajlamos, kissé lompos nők fellengző svádájával.

Hevesi András nem fogy ki a kissé lerongyolódott Párizs eleven rajzának megidézéséből. Elég neki egy keresztény család ötödik emeleti lakása (lift nincs), és máris láthatjuk:

Az egész lakásból buzgó hit, földöntúli béke és piszok áradt.

Aztán egy kis oldalvágás a nevelőapának, aki ritkán játszott darabokat is írt. Főhősünk vall a színházról (és ebben igen őszintének látszik):

A színházat sohasem szerettem; levert és idegessé tett. Gyűlöltem a jól megcsinált darabokat, amelyekben menetrend szerint érkeznek meg a szükséges jelenetek, mint a vonatok a pályaudvarra.

A kalandok akkor kezdenek tébolyult pörgésbe, amikor György megismeri a negyvenhét éves és száztizenöt kilós litván Turauskast, aki – mondják róla – példátlan ember, nincs is több belőle. Nem is ember, hanem lavina. A fordulatokat nem írom le, a spoilerek elrontanák azt a filmet, amelyet az olvasó lapról lapra előre hatolva pergethet le szeme előtt, hiszen a regényben minden plasztikus, sőt szinte szagos. Meg aztán az új ismerős (szerencsejátékos, színész, menekült?), szarkazmusban is verhetetlen. Hősünk filológiát tanul, erre mondja Turauskas: 

A filológia az impotensek aszkézise. A filológus lemond arról, ami úgy sincs neki: az egyéni véleményéről.

Később ezt is hozzáteszi:

Kamaszos dolog túlbecsülni az értelmet, rekordmánia, sőt bizonyos tekintetben beteges dolog, olyan, mint amikor a libát májra hizlalják...

Turauskas beszédkészsége káprázatos (azaz Hevesi Andrásé). Tele van sok apró lélektani gyöngyszemmel. Például azzal, ami a hasonló nyelvi szerkezetben foglaltaknál sokkal rokonszenvesebb:

Egy ember pontosan annyit ér, amennyi élvezetre képes...

Ez már tényleg eső, de a párizsi szerelmeseket semmi sem zavarja (Elliott Erwin fotója)

Nagyon tanulságos, hogy György Párizsban – mint a magyarok külföldön általában –, hogy magányát elkerülje, magyar ismerősökre vadászik, vagy valakire Kelet-Európából. Könyvtárban felcsípett barátnője, Mela Pavdikovitch is ukrán, és tulajdonképpen emigráns grófnő, aki őt sok csókolódzás után már Gyurkónak nevezi (a megszólítás így ukrános).

Ez a történet a Tauruskas tükörtörténete. György megtudja, hogy benne is rejtezik a Schatten, ahogy személyiségünk rosszabb felét Jung elnevezte. Gyakorolja a bizalomkeltésnek igen kifinomult és aljas módszerét:

 …az ember akkor kelt bizalmat, ha szelíden, óvatosan, megfontoltan, sok fenntartással rosszat mond másokról.

A szerelem vége egyszerre fájdalmas és komikus. Melának vőlegénye van, és a sokszor számításból könnyekre fakadó Gyurkó helyett őt választja. Végül György sikeres Sorbonne-vizsga után hazatér. Akarja, nem akarja, róla is kiderül, hogy tud táncolni, tud kártyázni, tud özvegyasszonyoknak udvarolni, és esetleg még pénzt is tud keresni. A polgár hazatért. Nem történt semmi, ronggyá ázott honi kalapja, hogy csattanónak szimbólum is legyen, Párizsban maradt.

Az irodalom azonban nem az élet. Hevesi András, a polgár nem jelentéktelen irodalmi sikerekkel a háta mögött, Lengyelország német lerohanása után nem várta meg, hogy munkaszolgálatos legyen. Emigrált, Franciaországot választotta hazájának, és önkéntesként fegyverrel harcolt a németek ellen. 1940-ben elesett.   

Isaac Bashevis Singer A Moszkát családot kilenc évvel idősebb bátyjának, Israel Joshua Singernek ajánlotta azzal, hogy ő volt a tanítója, és Israel az igazán nagy író. Ez lehet a pátriárkai kort megért testvér tisztelgése az 1944-ben, ötvenéves korában meghalt író előtt, de komolyan is lehet venni. Már csak azért is, mivel mire Isaac Bashevis Singer első novellái megjelentek, például a Sátán Gorajban, bátyja már tekintélyes életművel rendelkezett. Ezek közül is kiemelkedik, mintegy főműként Az Askenázi fivérek, amelyet a szíve rendellenességeivel küszködő író 1938-ban jelentetett meg (A Moszkát család 1950-ben került a könyvesboltok polcaira).

A vállalkozás, amelybe Israel Joshua Singer belekezdett, először kivihetetlennek látszott, elsősorban a választott időhatárok miatt, hiszen az első kép azokat a sziléziai takácsokat festi, akik az orosz fennhatóság alatt álló Kongresszusi Lengyelország hívására érkeztek 1820-ban az akkor még jelentéktelen mezővárosi Łódźba, az „Ígéret Földjére”.  Iparuk űzéséhez jelentős kedvezményeket ígértek, és megőrizhették evangélikus hitüket (megmaradt templomaikat ma már a katolikusok birtokolják). A város, négy közösségének, a németnek, a zsidónak, a lengyelnek és az orosznak köszönhetően, rohamos fejlődésnek indult. Ezt a virágzást és a gyakori kudarcokat követi a szerző egészen a harmincas évek elejéig.

A könyv megértéséhez legalább nagy vonalakban ismerni kell az orosz–lengyel történelmet. Különösen a jelentős fordulatokat, például az 1830–31-es orosz ellenes lengyel felkelést (emlékeztetőül, ekkor lett Bemből „Osztrolenka véres csillaga”), az orosz–japán háborút (1904–1905), az 1905-ös orosz forradalmat, a két nemzetnek az első világháborúban játszott szerepét, az 1917-es februári és októberi orosz forradalmat. De a felsorolásból ki nem maradhat Lengyelország újjászületése sem. Rengeteg konfliktussal, területszerző fegyveres harcokkal, hiperinflációval, szenvedéssel járt együtt. Elég csak felidézni a lembergi pogromot 1918-ból,  amíg a parlamenti demokráciát nem szerető (mintha a szeretet politikai kategória volna) Piłsudski nyomására Lengyelország át nem alakult valóságos diktatúrává.

A történelmi háttér valójában minden ízében maga a regény, amelybe az alábbi két altörténet tagozódik be. Egyfelől a legnagyobb lengyel zsidó közösségé, a łódźié, másfelől az iparosodás megnyomorítottjaiké, a munkásságé. Ez utóbbi a frakciós harcokban őrlődő munkásmozgalomnak egyáltalán nem lelkesítő története, bár biztos, hogy közelebb van az igazsághoz, mint amit a tudományos szocializmus 1948 után oktatott. Ugyanis azt példázza, hogyan tudja két kézzel megragadni a hatalmat erőszakosan egy kisebbség. Mitől lesz keserű életük a korábban oly lelkes agitátoroknak.

Hogy fogalmat alkothassunk Łódź textiliparáról, azt hazai kép is illusztrálhatja. Ehhez hasonlított, esetleg sokszorozva, hiszen például a Goldberger család ilyen kétkéményes kőszéntüzelésű füstokádó gyárat működtetett Budán a huszadik század elején

Egy pillanatra se feledjük, olyan nagy irodalomról van szó, amelyből a testvér szerkezetet, típusokat, helyszíneket, motívumokat szemezgetett. Israel Joshua Singer a łódźi zsidódáság felemelkedésének és eltiprásának három nemzedéket átívelő korszakát írta meg tárgyilagosan, érzelmeket szorosra fogva a négy náció tengernyi szereplőjével. Amiből azonban kiderül, hogy az író a szereplői megválasztásában nem csupán fantáziájára bízta magát. Israel Joshua Singer mintákat keresett, és természetesen talált is. Ilyen minta például Israel Kalman Poznanski (1833–1900) személye, aki az első világháború előtt valóban a város királyának számított. Halála után fiai már nem tudták tovább gyarapítani a vagyont, mivel a zsidó nagyiparosokat a báborún kívül az is tönkre tette, hogy az újjászületett Lengyelország kormányzata úgy képzelte: az ország felvirágoztatása, az erős hadsereg létrehozása a nemzeti tőkén múlik. Ami éppenséggel nem sikerült, de szavazatszerző nacionalista szólamnak megfelelt.

Israel Joshua Singer szociológiai mintavétele rendkívül alapos, hiszen az olvasó vele a koldusoktól a nábobokig a társadalom minden nyilvános és rejtett szegletét Łódźtól Szentpétervárig bejárhatja.  A fordítónak, Dezsényi Katalinnak nagy érdeme, hogy mindent pontosan a „helyére tesz”, megkönnyítve az olvasást. 

 Israel Kalman Poznanski fiának, Moritznak 1898-ban emelt neobarokk palotája, amely a II. világháborús pusztítástól megkímélten maradt fenn, akárcsak a filantróp apa ingyenes szeretetkórháza. A  zsinagógát azonban a hatvanas években lebontották

Igen célzatos ez a tágasság. Az író két dolgot bizonyít. Az egyik, hogy csak a nürnbergi náci törvények szerint egyformák a zsidók. Valójában vallási, társadalmi vonatkozásban a sokfélénél is sokfélébbek. Hiszen az sem igaz, hogy a mindenekfölött való tudást, bölcsességet szorgalmazzák, hiszen már a Prédikátor könyve is megmondta:

Gondosan tanulmányoztam a bölcsességet és a tudást, az esztelenséget és a balgaságot. S meggyőződtem róla, hogy ez is csak szélkergetés.

Valóban: sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.

A zsidók egymás iránti hírhedetten nagy szolidaritásuk sem feltétlenül belső meggyőződésük, pszichológiájuk. Ez utóbbit az író hanyagolja is, például nem támaszkodik az akkor oly divatos mélylélektanra. Inkább azt állítja, hogy a szolidaritás annak az évszázadokra visszanyúló tapasztalatnak köszönhető, hogy ha a gojok egymás ellen háborút viselnek, a zsidók – bármelyik oldalon is állnak – vesztesek lesznek. A szolidaritás, mint minden esetben, önvédelem. Van, túlságosan sokszor, amikor már az sem segít.

Fiatalok és öregek, gazdagok és szűkölködők, várandós anyák és szenilis aggastyánok verődtek össze a tehervagonok körül, amelyek negyven ember vagy nyolc ló számára voltak elegendőek, most viszont legalább száz ember zsúfolódott össze bennük. Az őrök brutálisan bántalmazták őket. Nem hagyták, hogy leszálljanak egy pohár vízért, de még azt se, hogy kielégítsék testi szükségleteiket.

Ez még nem a holocaust, ezt a bevagonírozást Nyikolaj Nyikolajevics Romanov nagyherceg rendelte el az első világháború idjén 1915-ben, hogy a zsidók nyakába varrhassa az orosz katonai veszteségeket. Hadd idézzem újra a Prédikátor könyvét, amelyet választ és vígaszt keresve feltehetőleg az író is sokat lapozott.

Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.

Természetesen ezt nem kell elfogadni (sok feloldhatatlan ellentmondás van a Salamon királynak tulajdonított szövegben), de Israel Joshua Singernek legalább nem kellett azt az igen lehetséges mauthauseni beszélgetést műveiben rekonstruálnia, amely az egyik legnagyobb magyar textilgyáros, a főrendi tagsággal rendelkező Goldberger Leó, aki gyakran Horthy Miklós kártyapartnere is volt, és a łódźi textilesek között elhangozhatott. 

Israel Joshua Singer: Az Askenázi fívérek. Ulpius Ház, Budapest, 2004.

Szögezzük le (és ezzel akár máris vitát lehetne nyitni), hogy a magyar olvasók nem szeretik a verseket. Természetesen van egy szűk réteg, amely hajlandó kézbe venni verseskötetet, de a példányszámok nem hazudnak. Röviden: az olvasók zömétől távol áll a költészet. Vagy mi másért szüntették meg az országos napilapok hétvégi versrovataikat, ahol hajdanában még Ady Endre sem találta méltatlannak, hogy megjelenjen? Nyilván a feltett kérdésre az a válasz, hogy az olvasók nem igényelték, ami a kezdő mondatot támasztaná alá. „Vers az irodalmi lapokba való” – feltehetőleg ezt mantrázzák a bulvárba szédült szerkesztők, és lehunyják szemüket, nehogy lássák: most éppen az irodalmi lapok kivéreztetése folyik.

Szomorú példám a Nagyvilág esete, amely prózát és költészetet egyaránt közölt. Meghalt a főszerkesztő, a műfordító Fázsy Anikó, aki még betegsége idején is hátán hordta ezt a több mint fél évszázadot megélt folyóiratot. Szerény elismeréseképpen kapott egyszer egy József Attila-díjat és 2014-ben egy tiszti keresztet. És nincs tovább.

A költészetnek a közvéleményben csak egyetlen műfaja „életképes”, a politikai verseké, ami pontosan jelzi, hogy világunk mennyire átpolitizálódott. Nem mintha a magyar költészet nagyjainak fegyvertárából hiányzott volna a megszólalásnak ez a módja, de még a reformkorban sem volt ennyire uralkodó.

Mindez esetleg sirámnak látszódik, pedig csak azt akarom mondani, hogy Borbély Szilárd poétikai nagysága a rajongók körén alig terjedt túl, pedig a jelen korszakot meghatározó jelentőségű költő lezárult életműve méltó lenne a széleskörű megismertetésre is. Középpontban a Halotti pompa három ciklusával, kiegészítve a Berlin, Hamlet kötettel.

Borbély Szilárd versei azonban arra is magyarázatot adnak, hogy mi miatt gyanús portéka a költészet. A legfőbb ok az általános félelem. A költészet eredete a legmélyebb múltat idézi fel, amikor még az evangéliumok (szintén versek) az idők méhében rejteztek, és a verseket le sem kellett írni, mivel azt például a görög törzsek között fantasztikus memóriájú rapszódoszok terjesztették. Az emberek ma láthatóan félnek a múlttól, mivel szinte bizonytalanabb, mint a jelen. A múlt ugyanis nem tapintható, nem érzékszerveink segítségével tudatosul. A félelem miatt vagy elhisszük, amit a múltról elénk tesznek, vagy megfejtésében kegyetlenül magunkra vagyunk utalva. Ami azért fontos, mert a múlt a mi tulajdonunk. Nem vehetik el tőlünk. De a sötétségből jajgatást hallok. "A gondolkodás beh nehéz." Ezért annak a kérdésnek sokan még a feltevését is elutasítják, hogy "mi dolgunk van a világban" – hivatkozva fájdalmasan gyakori jelenbéli bajaikra –, és megpróbálják lefojtani a lefojthatatlant.

A másik okot Borbély Szilárd egyik szonettjének első négy sora pontosan megfogalmazza;

 Az agyban laknak néha olyan Lények,

                   akiknek nincs agyuk,

de a gondolatok között jól megélnek.

                   Szemezgetik, mint a kendermagot.

„Ne tessék mondani!” – jajdul fel újra a jámbor olvasó, aki riasztó álmait a bőséges vacsorára szokta ráfogni. Igaza van, hiszen semmiféle tudomány nem igazolja az effajta Lények létezését. Arról azonban tényleg meg szoktunk feledkezni, hogy a tudomány sem földrengésbiztos építmény. Épp az a tulajdonsága és talán ereje, hogy teóriái igen rövid életűek, míg az föl sem merül, hogy Arany János megbukott, mert jött Ady Endre, akit József Attila sem váltott le... a sorozat kezdete és vége ismeretlen..

További baj a verssel, hogy anyaga a nyelv. Amit bátran beszélünk, de ha pontosan leírják, olvasva sokszor meg sem értjük. (Ez a szokásos "mit akart a költő mondani"-effektus.) Még kevésbé fogjuk fel a vers nyelvét, pedig csak arról van szó, hogy a vers nem csupán katalogizálható gondolat, hanem leginkább forma. Banális példával élve, ruha, amely nem csupán testet eltakaró (vagy éppen kiemelve mutogató) látvány, hanem a fejfedőtől a lábbeliig egyéni és közösségi történet is, amely viharosan szokott változni (divat), de nemzedékek hosszú során tud változatlan maradni.

Virtuális illusztráció Borbély Szilárd Wannsee című verséhez. Ez volt az a berlini villa (a fotó a harmincas évekből való), amelyben "a kesernyés cigarettafüst és az erős konyak ködében" 1942. január 20-án megtervezték a zsidóság végleges kiirtását (Endlösung)

Borbély Szilárd verseinek nyelve azzal a nyilvánvaló többlettel is rendelkezik, hogy hangsúlyozza, nem vele kezdődött a költészet. Nem arról van szó, hogy nincs semmi új a nap alatt, hanem több a már elmondott, mint ami még egyáltalán elmondható. Röviden: aki nem ismeri azt, ami volt, az nem lesz képes meghallani az újat sem. Ezért Borbély Szilárd segítségül „újra írja” a barokk költészetet, de Shakespeare-t, Kafkát, haszid rabbikat is, mindazt, amiben a tudatos ember a köznapi logikán túl megtalálhatja a mindenható misztériumot vagy az életszentséget.

Az olvasó számára ezzel a nyelvvel azt a feladatot jelöli ki, hogy ne ma született csecsemőként vegye kézbe verseit, hanem maga is próbálja megtalálni helyét az utalások rendszerében. A versekben, ha éppen nem ballada, nincs történet, nincs cselekmény, csak testek Lélek nélkül és a Lelkek test nélkül. Meg van a lehetetlen feladat.

 A hosszan elnyújtott kiáltás elbeszélése

megköveteli a lemondást.

Tulajdonképpen mi forgatja fel

az összefüggéseket? – kérdezed.

Igen, a túlságosan hangosan kiáltozó világunkban a felforgatott összefüggések megértése nagyon nehéz. A teendő, kedves Olvasó, legyél te is költő, de ne írj egyetlen verset sem. Csak törekedj megérteni, hogy miért fekete a halotti pompa. A költészet sajátos életforma. Maga a lemondás, amibe könnyen bele lehet halni. A haláltól azonban nem kell félni, inkább az örökkévalóságtól, ami túl nagy falat az emberi elme számára. Ezt tanítja Borbély Szilárd krisztológus költészete, amely mégis érvényes kísérlet az Örökkévalóra.

Esterházy Péter hatvanadik születésnapi köszöntőjén Dragomán György megfontoltan önmagáról beszélt (mégis saját magát ismerte jobban, mint az ünnepeltet). Első regénye megszületéséről ezt mondta: „Kezdtem azt érezni, hogy a minden és a semmi ugyanaz. Sötét reménytelenségben írtam egy szöveget, talán a címéből kiderül, hogy milyen bátor optimizmus munkált bennem akkor. A pusztítás könyve. Még az is reménytelenek tűnt, hogy valaha befejezem.” A kezdés időpontja egybeesett azzal, hogy a Dragomán család, Romániából megszabadulva, magyarországi lakhelyre tett szert Szombathelyen. Ez 1988-ban történt, ami most annyiból érdekes, hogy a regény, A pusztítás könyve 2002-ben jelent meg, tehát legalább egy évtized alatt készült el, ami mindenképp arra utal, hogy Dragomán György a maga elé tűzött feladatot nem siette el. Gondos munkát végzett.

Amikor a könyv megjelent, felfigyeltek rá, mert az mégis valami, hogy egy harminc körüli szerző ilyen vaskos és nyelvileg „megtalált” (vagy eltalált) regénnyel tud arra polcra felkapaszkodni, ahol mondjuk, Bodor Ádám kötetei, például A Részleg vannak kitüntetett helyen. Ugyanakkor az a sűrű atmoszféra, a titkoknak az a mély kutja, amelyben a szereplők – és velük együtt az olvasók – beleszédülnek, nem tette lehetővé A pusztítás könyvének könnyű olvasatát. A fehér király után azonban érdemes visszapillantani erre a regényre is, mert nem arról van szó, hogy a lyukas zokniból már kilátszanak az oroszlánkörmök, hanem valóban egy izmos nagyragadozó jött elő a rengetegből.

Az olvasóknak először azt kell eldönteniük, honnan származik a sűrű atmoszféra. Erre nézvést Dragomán György nem ad közvetlenül megfejthető magyarázatot. Nekünk kell vonatkozási pontokat keresnünk. Az én megoldásom: a posztapokaliptikus világ. A háború, esetleg polgárháború tönkretett, kifosztott, majdnem teljesen lakatlanná tett egy egész várost. (Országot?). Ipara így néz ki:

 Posztapokaliptikus tájkép a Budapesti Vegyiművek elhagyatott roncstelepéről (Simon Gergely, Greenpeace)

A regényben kevés a szereplő. A főhős feltétlenül Fábián, aki parancsmegtagadásért kapja büntetésként ezt az állomáshelyet, ahol eddig „önkéntesek” barakkokat építettek, amelyeket az új utasítás szerint meg kell semmisíteni. Fábián huszonhat éves, olyan fizikai adottságokkal, mint a posztapokaliptikus film ikonja, Mad Max (Mel Gibsontól Tom Hardyig).

 Mad Max 5.

A hasonlóság eddig tart, mivel Fábián alaptulajdonsága, hogy ölni képtelen. (Talán ebből származott a függelemsértés.) Tudja, mi történne az izmokkal, csontokkal, ha ő ütne, de a döntő mozdulatot mégsem teszi meg, és ha kezében a fegyver emberre irányul, a ravaszát nem húzza meg. A többi szereplő, élén a Kormányzóval, testvérével, Némettel és a két lánnyal, Sárával és Lénával bonyolult családi szövevényt alkot olyan indulatokkal, amelyek egy shakespeare-i véres rémdrámában is helyet kapnának. Van még három fontosabb szereplő. A Kormányzó jobbkeze, utódja Ghárfás, az orvos és a mindenes sofőr Bebe. A nemzetiségük kérdéses, bár magyar is, román is lehetne, de a helyszín erre közvetlenül nem utal, hiszen valami után vagyunk.

A bizonytalanságokat nem oldja fel a rendkívül pontos leírások sorozata sem. Az anatómiai ismeretek áradása szinte felülmúlhatatlan (regényben). Minden akár kézzel is fogható, de az okok és következmények láncolata hiányzik. Talán éppen azért, mert a könyv állítása szerint a valóságban ilyenek nincsenek is. Minden újra kezdődik, ezért meg sem lehet szabadulni ebből a rémvilágból, amelyben a Kormányzó a legfőbb úr.

A regény ideje mindössze három nap. Ennyi idő kell Fábiánnak, hogy eldöntse: a Gonoszt el kell pusztítania. (Hogy a Gonosz esetleg csak egy köznapi diktátor tükörképe itt, Kelet-Közép-Európában, azt meg az olvasónak kell eldöntenie.) Aztán a gyilkos lehet szabad, de aki szabad, annak gyorsan menekülnie kell. A befejezés több mint talányos. A menekülőknek, Fábiánnak és Lénának a könyvben sokat szereplő rozoga terepjáróval egy felrobbantott híd víz alá került betonútján kellene a biztonságosabb túlpartra, esetleg már külföldre átérnie. Lehetséges-e Krisztuson kívül másnak is a vízen járnia? Mindenesetre Fábián megpróbálja, de nem hisz benne.

Beült a dzsipbe, Lénára  nézett: – Már nem élünk – megrázta a fejét, elfordította az indítókulcsot –, halottak vagyunk mind a ketten – mondotta, aztán a gázra lépett.

A pusztítás könyve nem könnyű olvasmány – talán az a csipetnyi irónia hiányzik belőle, ami már A fehér királyban is gyújtó hatású –, de a fáradtságot megéri. Az olvasó is hosszabb-rövidebb időre más lesz utána.