Joó György, a tiszaháti boldog ember, így toppant be földijéhez, Móricz Zsigmondhoz:

Megmondom, mér gyüttem. Azért gyüttem Zsiga bátyámhoz, hogy elmondanám az életemet, tessék írni belőle egy sziep regényt.

A közeli Erdőhátról való Borbély Szilárdnak ennyi sem kellett. Bekopogott önmagához. Sikeres költő, irodalomtörténész volt már, amikor derékba tört az élete: 2000 karácsonyán megölték az anyját, megnyomorították az apját. A tettesek nem lettek meg. A vélelmezett gyilkosokat a bíróság bizonyíték hiányában felmentette. Örökre titok maradt a tett indoka, márpedig az élet indok nélkül igencsak siralmas. Született ezek után több drámai verseskötet, de egy valamit azok sem tettek tisztába. A szörnyű gyerekkori élményeket. Egyik igényes interjújában, 2005-ben, vallotta Borbély Szilárd:

Mind a mai napig érzem a pofonokat, a köpéseket, hallom a csúfoló szavakat… Nyilván sokféleképpen át lehetett volna élni ezt a fajta megbélyegzettséget, én érzékenyen éltem át. Az biztos, hogy az iskolatársaim úgy tudták, engem nem kell szeretniük, sőt szabad bántaniuk. (Borbély Szilárddal Lucie Szymanowská és Kiss Szemán Róbert beszélget)

Ekkor még, mondhatni, szemérmesen szólt Borbély Szilárd, mert feltehetőleg nem akarta elmondani, hogy bizony őt mindenki verte, meggyilkolt édesanyja, megnyomorított édesapja, és a sok verésnek tulajdonképpen egyetlen oka volt: a megszokás. A faluban így szokták meg. A román határhoz közeli helységről Borbély Szilárd lesújtó képet ad. Az ide feleségnek hozott, azaz „bekerült” és emiatt folyton elvágyódó anya mondja az itteni parasztokról:

A nagyapádék parasztok. Csak a földet imádják. Azt sajnálják, amit elvettek tőlük. Mindig csak a földre tudnak gondolni. Senkit sem szeretnek, semmit nem tisztelnek. Csak a földet. Évekig képesek koplalni. Korpalevest esznek reggel, korpalevest délben meg este is. A bika alatt borjút keresnek. Megbasznák a kecskét két fillérért, még ha tudnák, hogy sohasem kapják meg, akkor is. Kuporgatnak. Zsugorgatnak. Faszarik. Szarrágók. Irigyek. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. Nem emberek ezek. Parasztok…

Bizony ez messze van már a móriczi hangvételtől, amely helyeseli a kisgazda Joó György boldognak mondott életét. Borbély Szilárd számára a népi irodalom, amely a parasztot mint a magyarság ősi letéteményesét idealizálta, már merő hazugság. Ő a nincstelenek világát mutatja be. A nincstelen kevesebb is, több is, mint a szegény. Mert azon kívül, hogy éhezik, kegyetlen is. Minden pillanatban azt keresi, hogy ki a környezetében  az a gyenge láncszem, akit meg lehet alázni.

 Már a Túr sem a régi. Nem úgy fut a Tiszába, „Mint a gyermek anyja kebelére.” Bukógáton bucskázik át a víz, amely megvédi a régiót a nagy tiszai áradásoktól, de segíti Erdőháton a talaj kiszáradását

Hogy a megalázott felnőtt, gyerek, asszony, testi hibás, cigány, állat – egyre megy. Külön kategória a zsidó, aki a faluban 1944 óta nincs is, de a megrögzött „népi” antiszemitizmus szerint az a zsidó, akire ráfogják. Ismét az anya monológja következik:

…nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Ki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki másmilyen akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk, az zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el szüleit öreg korukban. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, ki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar.

Családi fotó. A jobbszélén álló fiú lehetne Borbély Szilárd is

Néha az olvasás közben az az érzésem, hogy kár volt Claude Lévi-Straussnak Amazóniába utaznia, vagy Margaret Meadnek a Csendes-óceán szigetvilágában kutakodnia. A Nincstelenek faluja is olyan évszázados kölöncöket hurcolt magával még a hatvanas-hetvenes években is, amelyet még az úgynevezett szocializmus sem tudott megváltoztatni. Az elvtársak ugyanúgy lenézték a parasztokat, mint nobilis elődeik. Az a leírás, amely azt rögzíti, hogyan kell az álmodó gyerek fejéből egész életére szólóan az álmokat kiverni, sok kultúrantropológus számára adna nehezen megoldható kutatási feladatot.

De hát ez regény, amely nem utólag okoskodik a múlton, hanem a gyerek szemével próbálja fölfogni a körülötte lévő világot, amelynek egyik jellemzője az állandó gyaloglás, télen, nyáron, mintha lenne valami cél, ahova el kell érni. Iszonyatos a közeg, ahol a gyerekeket is káromkodni tanítják, és amelyben az egyetlen rokonszenves ember a félbolond cigány Mesijás, akit arra használnak, hogy a budikból az ürüléket kimerje, mert az nem paraszti munka.

A gyerekhez, akinek nincs is neve, legközelebb két nagyapja áll. Ők adják át a soknemzetiségű falu történetét. A gyerek számára érhetővé válik, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, csak azt nem tudja meg tőlük, vajon kinek mi a célja velünk. A regény eredeti szerkezetével, kimunkált nyelvezetével azonban legalább elhatol odáig, ameddig egy Írás képes.