Egyre több az íróiskola. Ámuló amatőröket arra biztatnak, hogy bátran írjanak regényeket. Mert könnyű, persze, ha követik a tanácsokat a főszereplő, a cselekmény és a hatásos írói fogások tekintetében. (Persze, ilyen a helyesírás is...). Főnyeremény, ha valaki, ne adj’ isten, rekrutálódik egy-egy előretolt irodalmi helyőrségbe, mert ott képzett dadák teszik tisztába az írópalántákat. Írónak lenni jó, különösen akkor, ha valakinek nem esik nehezére vállalni akár az éhkoppot is. 

Igény van az írók nevelésére, tehát nem képtelenség, ha a Diavolinát úgy vesszük kézbe, hogy meg akarjuk tanulni, hogyan lehet egy nagyszerű Spiró-regényt tető alá hozni. Legelébb el kell határozni, hogy miről akarunk írni. Ez könnyű. Vegyük szemügyre a történelmünket. Hogy mi a diktatúra, és hogy tesz mindent tönkre, megunhatatlan téma, hiszen lehet vitatkozni, hogy ez már diktatúra vagy még nem az, de a legjobb úton van arra.

A főszereplő kijelölése kissé nehezebb, mert regényhősnek valódi személyt állítani sok bajjal járhat (személyiségi jogok stb.), de Spiró György példát mutat. Az ő hőse valódi, mindenki hallott róla, bár Budapesten az az utca, amely a nevét viselte, ma már csak Városligeti fasor néven ismeretes. Igen, Makszim Gorkijról van szó, aki épp nyolcvan éve halott, és nemcsak eljárt felette az idő, ami az irodalom egyik legnagyobb ellensége, hanem a nagy szocialista realista proletárírót szinte említeni sem illik. Hiába írt néhány remekművet. Leninnel és Sztálinnal való mondhatni baráti kapcsolata miatt ma nem comme il faut. Nem baj, munkásságát szabadon lehet mérlegelni.

 Gorkij sorrentói háza, ahonnan időnként hazalátogatott, ahova vissza akart térni, de két diktátor – Sztálin és Mussolini – között csak felőrlődni lehetett

De mit is kell mérlegre tenni? Hát az életét, munkásságát, jellemét, szerelmeit, barátait, ellenségeit, szokásait, szóval azt, ami minden regény kihagyhatatlan eleme, vagyis az embert, akit mozgatni, cselekedtetni, utaztatni, beszéltetni és gondolkodtatni kell. Nem megoldhatatlan feladat, mert hiszen Spiró György is megoldotta. Igaz, rászánt az életéből néhány évet, de a Diavolinában mindenki szerepel, aki Gorkij átjáróházszerű életében megfordult (még Majakovszkij is, aki gyűlölte, a könyvben mégis két említést érdemel). Az arcképcsarnokból esetleg Jeszenyin maradt ki. Persze rövid életével és öt házasságával, öngyilkosságával ő egészen más téma. Gorkij esetében nemcsak írók, színészek, művészek után kellett kutatni, hanem politikusokat is életre kellett kelteni, még az olyan kétes alakokat is, mint Jagoda, a Cseka főnöke, aki, mint Gorkij menyének a szeretője szinte családtag lett.

Természetesen sokat segített Spiró György orosz nyelvtudása és filológusi múltja (habilitált docens), de ez még nem lett volna elegendő a Diavolina megírására. Formát kellett találni, mert anélkül még a legnagyszerűbb nyersanyag is pocsékba megy. Az író először fiktív naplóra gondolt, de az általa felállított jellemrajz ennek ellentmondott. Ugyanis hosszú mérlegelés után arra az eredményre jutott, hogy Gorkij nagy színész volt, és sokkal hasznosabb lett volna, ha azon a pályán alkot maradandót. Naplójában sem lett volna őszinte, hiszen a legtöbb naplót az jellemzi, hogy a memoár szerzője kialakít magáról egy olyan kedvező képet, amihez aztán gyűjti az anyagot, és ami ellenkezne vele, azt elveti.

Spiró György talált egy olyan női szereplőt, aki egészen közelről ismerhette Gorkijt, tehát a regény keretein belül is hiteles személy. Lina, aki Sorrentóban a Diavolina nevet kapta, 1961-ben mondja el mindazt, amit – az irodalmi fikció szerint – csak ő tudhat Gorkijról, aki lehetne akár jó ember is, hiszen a haláltól vagy a száműzetéstől sok kollégát mentett meg. 1961 azért fontos, mert ekkorra a szereplők meghaltak, többnyire golyó végzett velük (például Buharovval, Kamenyevvel, a „vadállat” Zinovjevvel, persze Jagodával is). De kivégezték a tüdőbeteg Gorkij orvosait is a nevezetes „orvosperben”. Lina megjárta a 2. világháború frontjait is, tehát van honnan visszatekintenie szerelmére, aki azt hitte, tudja „kezelni” Lenint vagy Sztálint, de tévedett. 

 Ilyen kívülről, amikor egy író azt hiszi, hogy a diktátornak pillanatnyilag szüksége van rá

Súlyos erkölcsi kérdés, amikor letartóztattak ötezer embert, kivégeztek közülük ötszázat, akkor az, hogy  megmentett ötöt, vajon csökkenti-e Gorkij felelősségét abban, hogy becsukta a szemét a sztálinizmus általa is pontosan látott bűnei előtt. Hogy ő is, igaz, luxus körülmények között, a rendszer fogja lett, ez kelthet-e bennünk elegendő rokonszenvet. Nem, nem kelthet – állítja az író, aki minden olvasó számára nyilvánvalóvá teszi, nincs kibúvó: az irodalom vélemény, amelyet nem lehet a szép fogalmazás függönye mögé rejteni.

Mert a fogalmazás ne legyen szép, hanem lényegre törő. Megjelenik benne a diktatúrák cenzorainak legnagyobb félelme, az áthallás, amely az olvasókat a sorok közti olvasásra neveli. Például ezt a passzust hogyan kell értelmezni? A szöveg a szovjet történelem egyik legsötétebb szakaszára, az 1932-es éhínségre utal, de nem marad meg történelmi tényleírásnak:

Egyesek azzal mentegették Sztálint, hogy nem tudott az éhínségről. Kaganovics eltitkolta előle. Hihetetlen az emberi butaság. Hályogot növesztenek a szemükre, csak ne kelljen szembesülniük a valósággal. Az történt és most is az történik ebben a hatalmas országban, amit egyetlen ember, egy szűk látókörű, közepes képességű, bal karjára béna, alacsony, gyönge jellemű, gyáva, durva, közönséges alkoholista akar. Ha cár lenne, már réges-régen meggyilkolták volna.

A jó szemű cenzor a „most” szóra szisszenne fel. Mikor is van az a most? 1932-ben, 1961-ben, amikor már Hruscsov a pártfőtitkár vagy a könyv megírásának a pillanatában? Ilyenkor a felvilágosult cenzor lehunyja a szemét, jöjjön, aminek jönnie kell, a félősebb azonban rögtön feljelent.

A fenti idézet, különösen a jelzők hatékony halmozása azt mutatja, hogy az írás szakma. Az érdekelt is ezt mondja:

Igen, ez szakma, ezt is meg kell tanulni. A régi nagy írók fantasztikusan sokat dolgoztak. Akiben volt kitartás, az megcsinálta. Egyszerűen hangzik, de nem az. Nagyon makacsnak kell lenni. Szorgos hangyamunkával kell összeszedni a tehetséget.

Sajnos a tücsköknek a sajtója Magyarországon jobb, mint a hangyáké. Ezért ritka az olyan nagyszerű könyv, mint a Diavolina.

Spiró György: Diavolina. Magvető, Budapest. 2015.