Kötnél szövetséget a Gonosszal?

Thomas Mann Doktor Faustusáról egy oldalon okosat mondani nagy kihívás, hiszen a második világháború utáni világirodalom egyik legjelentősebb műve (1947-ben jelent meg), és rengeteg méltó elemzést kapott. Természetesen – akárcsak Thomas Mann bármelyik regénye – ez sem egyszerű filmsztori kilencven percben (bár megfilmesítették, a rendező a nem túl nagy ismertségnek örvendő Franz Seitz volt). A regény nagy időt fog át, számtalan szereplővel, helyszínnel. Thomas Mann még Magyarországról is, pontosabban a Balaton-felvidékről is beemel a történetbe egy titokzatos grófnőt, annak elegáns kastélyát és az ahhoz közeli nyomorúságos falut, mivel a szerző, aki hatszor járt Magyarországon, meglehetősen tájékozott volt a magyar viszonyokról is.

A könyv nehézségét növeli, hogy a főszereplő, Adrian Leverkühn zeneszerző, aki nemcsak azért zeneszerző, mert a regényíró ezt a hivatást külső körülményei miatt érdekesnek találta, hanem mert talált hozzá egy olyan teóriát is, amely a figura különleges mivoltát alátámasztja. Ami azzal jár, hogy az olvasónak kell, hogy némi fogalma legyen Arnold Schönbergről és a dodekafóniáról, mert ennek hiányában rengeteg regényoldal olvashatatlan lesz. De az sem hiba, ha valaki a Bibliát nemcsak mint kötelező olvasmányt vagy szent iratot ismeri, hanem a patrisztikába is intelligens érdeklődő módon beletekint. Mert ha így van, akkor megérti, hogy miért mondja Thomas Mann Luther reformációját konzervatívabbnak, mint a kétezer éves kereszténységet. Valamint tudni kell Friedrich Nietzschéről is, hiszen a zeneszerző személyiségének mintázatát ő is alakította. 

Mindez azonban Thomas Mann számára egyáltalán nem egyfajta tetszelgés, hogy lám, az ő kulturális poggyásza milyen gazdag, hanem a lényeg. A német polgári kultúra erről a goethei-hegeli-nietzschei magaslatról zuhant vissza abba a középkori állapotba, amit közönségesen fasizmusnak nevezünk.

Ennek az útnak a szimbóluma a Faust-legenda, a szerződéskötés a Gonosszal. Thomas Mann meglehetős pesszimizmussal mérlegeli, vajon lemoshatja-e magáról a németség azt a gyalázatot, amit egy emberöltő alatt majd minden német örömmel fogadott.

Fantasztikus a Doktor Faustus időkezelése. Van a regénybeli életrajz írásának ideje. A szerző egy humanista professzor, Serenus Zeitblom, aki 1943. május 23-án kezd el írni, és munkáját Németország végső összeomlásakor, 1945-ben fejezi be. Amiről ír, barátja, a zeneszerző életéről, az 1885-ben kezdődik és halálának éve 1940. A harmadik idő Thomas Mann alkotói periódusa, amelyet Zeitblommal egy időben kezd el, de csak 1947-ben fejez be, és ez a mű lett az életmű összefoglalása, mivel ugyan sokat dolgozott a réges-régen elkezdett Felix Krull-regényen, befejezni már nem tudta.

 flexscript.jpg

Természetesen egy apokaliptikus korszak ábrázolásához szükség van Dürerre is (Az Apokalipszis lovasa)

És van egy negyedik idő is. Amikor az olvasó a regényt kezébe veszi. Az én példányom, amit akkor frissen vettem, 1967-ből való. Fordítója szinte meghaladhatatlan módon Szőllősy Klára volt, a szöveget az eredetivel összevetette első munkahelyem, a Gondolat Kiadó főszerkesztője, Pók Lajos, szerkesztője, Réz Ádám, akinek a beceneve a mi kiadónkban is Rézgróf volt, hogy össze ne tévesszük testvérével, Réz Pállal. Akkor ezt az alábbi textust emeltem ki, mint a szocreál korszakának éles kritikáját.

„A művészet: szellem, és a szellemnek nem kell magát elkötelezettnek éreznie a társadalommal, a közösséggel szemben – nem kell, és nem is szabad, nézetem szerint; szabadsága, nemessége tiltja ezt. Az a művészet, amely »a nép közé megy«, amely a tömeg, a kisember, a nyárspolgár kívánságait magáévá teszi, menthetetlenül romlásnak indul; és ezt – akár államilag – kötelességévé tenni, csak olyan művészetet engedélyezni, amelyet a kisember megért: ez maga a legalantasabb nyárspolgáriság, a szellem gyilkossága. Mert a szellem, hitem és meggyőződésem szerint, még a tömegek számára legérthetetlenebb előnyomulásaiban, legvakmerőbb, legkötetlenebb kutatásaiban és próbálkozásaiban is valamilyen, közvetett módon az embereket – sőt mi több: az embert szolgálja.”

 knight-death-and-the-devil.jpg

Talán ez a Dürer-metszet illik leginkább a Doktor Faustushoz: A Lovag, a Halál és az Ördög (1513)

Egy remekmű azért remekmű, mert pontosan tudja: ez a probléma minden diktatórikus korszakban felmerül, és a válasz sem változik. Amit a regény mai olvasata szerint változásnak nevezhetnénk, hiszen több mint hetven év eltelt, és a második világháború után Európában béke van, az talán az, hogy a németek ezúttal nem fegyverrel, de elérték a céljukat. Két Németország helyett egy lett, ami a korábbi korszakokhoz képest kétségtelen haladás. Ismét európai nagyhatalom, amelyben nyomokban megvan a nácizmus vírusa, de nem jellemző rá az Übermensch nacionalista öntudat.

Amin Thomas Mann is elcsodálkozna, hogy ebben a történelmi periódusban milyen kisszerűek lettek a diktátorok. Hitler korlátlan „élettért” ígért, Sztálin a mennyország előszobáját, a kommunizmust, de még Horthy is a „Nem, nem, soha” jelszavával kezében tudta tartani a gyeplőt. Ezekre a célokra tömegeket lehetett megmozgatni, mert tömegmozgalom nélkül kehes paripa a diktatúra. A diktatúrák gyengültek, mixelt diktatúrák lettek. Hruscsov volt az utolsó, aki még célt tudott kitűzni, irreálist, de ez adott esetben nem számít, utol kell érni záros időn belül Amerikát. Putyinnak már ilyen cél sem jutott, mert neki csak a visszakapaszkodás lehetősége jutott. Trump is küszködik, nem új Amerikát akar, hanem a régit életre kelteni, a nagyot, mintha a jelenlegi nem volna elég nagy.

Persze, Thomas Mann is jól látta, minden diktatúra a francia forradalmat akarja meg nem történtté tenni. Rend és tekintély, ahogy azt a „régi szép időkben” az urak művelték. Egyébként ezzel az irányultsággal a populisták még őszinték is: képtelenek előre tekinteni, ezért nincs más hátra, mint a hátra: az ezeréves vagy még régebbi múlt, a hagyományok, a „mi kultúránk”, a „mi többek vagyunk, mint mások” és a vallás, amivel a populisták nem az Istenhitet tisztelik, hanem a bevett egyházakat veszik meg, és állítják munkába a maguk javára csengő aranypénzekkel.

Thomas Mann a Gonosszal kötött szövetség ügyében a vallást is alaposan elemzi. Adrian Leverkühn először teológus akar lenni, de rájön, a hit és az egyház elszakadt egymástól. A kettőt egyesíteni szinte lehetetlen. Mert a hatalom számára a vallásból annyi épp elég, hogy a tömegember elfogadja a siralomvölgyet az örök élet reményében. Ez meglehetősen ismert helyzet.

(Thomas Mann: Doktor Faustus. Európa Könyvkiadó, 1967. Fordította: Szőllősy Klára)