Orhan Pamuk regénye három éve ünnepelte első kiadásának huszonötödik évfordulóját. Tényleg ünnepelték. Törökországban díszkiadást kapott, és honunkban is megjelent. Harmadszor! A Fekete könyv nem a ma világát követi nyomon, hiszen már megjelenése pillanatában is egy emberöltővel korábbra emlékeztetett. Az egyik főszereplő, Celâl, a tárcaszerző életének írással töltött harminc éve is a történet törzsökös része. Vagyis elsősorban a múlt a könyv jelene.

Ez a kép azt bizonyítja, hogy a hatvanas években a Taksim tértől nem messze még ilyen volt Isztambul. Itt jártak nap mint nap a Fekete könyv hősei

Van ennek a múltnak magyar vonatkozása is. Celâl kacatjai között kutató Galip rátalál a meccsjegyre, amely a belépést biztosította arra a mérkőzésre, amelyen Törökország Isztambulban, a beşiktaşi Inönü Stadion gyepén 3:1-re legyőzte Magyarországot. Ez pedig nem tegnap volt, hanem 1956. február 19-én (az egyetlen magyar gólt a mérkőzés végén Puskás Ferenc lőtte). Maga a stadion alig negyedórányi sétaútra van a regény egyik gyakran szereplő helyszínétől, a Taksim tértől

Ahogy mondani szokás, a múltban „minden más volt”. Az újságokban az irodalmat megannyi Szív Ernő képviselte. Tárcáik naponta keltettek csodálatot, és váltottak ki dühöt. Ilyen tárcákat írt Celâl is, sok rajongója volt és sok ellensége. Egyikük a regény végén le is lövi. Ez azonban a sok szálon futó regénynek mindössze az egyik motívuma, mert a Fekete könyv talán több vetületből tevődik össze, mint az Ararát hegye.

Néhány közülük. Először is családregény, hiszen Celâl és Galip, valamint a legfontosabb női szereplő, Rüya ugyanannak a Nişantaşiban élő családnak a tagja, és ez a család kísértetiesen hasonlít Orhan Pamuk családjára is. Másodszor történelmi regény, hiszen oldalak szólnak arról a folyamatos török Trianonról, amelyben az egykori birodalom elvesztette területeit és a térségbeli súlyát. Ez a területvesztés annyival fájdalmasabb, illetve más, mint a magyar, mert egyben a keleti életforma értékvesztésével párosult. A radikális Atatürk még a fezt is leparancsolta a török fejekről, sőt új, nyugati típusú ábécét is adott a régi perzsa-arab írásrendszer helyett.

A Fekete könyv harmadjára városregény. Arról az Isztambulról szól, amely úgymond vidéki város lett (a kormányzás centruma Ankarába költözött), és amelyben a nyugati-keleti életforma állandóan keveredett. Ahol mindent az enyészet vett birtokba kóbor kutyafalkákkal, és mint Ígéret Földje csak az anatóliai szegények szemében lebegett, akik Magyarország összlakosságánál másfélszer nagyobb méretűre növelték meg Isztambul népességét.

 És ezt a negyedet nevezték előkelőnek! Igaz, ma már nyoma sem látszik, és tényleg nagypolgári lett

 A múlt ábrázolása azonban nem papírízű okoskodás, hanem misztikum is. Középpontban egy deviáns dervis áll, akinek tanításai – minden tiltás ellenére – még a modern török világot is átszövik. Mevlâna (1207–1273) vezetésével a kis-ázsiai Konyában magasröptű filozofálás folyt, míg a magyar királyságot a tatárok dúlták, és Anonymus egy magyar geszta megalkotásával küszködött. Ennyit a két világ egykori különbségéről.

Egyébként a filozófia is egy réteg. Emészthető formában. Orhan Pamuk azt a kérdést teszi fel, hogy mit jelent az a követelmény, hogy legyél önmagad. A válasz lesújtó: minden összeesküszik az ellen, hogy önmagad legyél. Persze, vannak kibúvók, ilyen például az írás.

Igen, a Fekete könyv azt is kutatja, hogy mi az irodalom. Például, hogy lehet-e Orhan Pamukból vagy bárkiből író. A válasz megtudható három író épületes beszélgetéséből, akik hatvannégy pontban foglalják össze tanácsaikat. Értékes tanácsok, de kis baj van velük: ellentmondásosak:

 34. Könnyen írj, hogy könnyű legyen olvasni.

35. Írj nehezen, hogy könnyű legyen olvasni.

Akkor most mi a teendő? Orhan Pamuk megoldotta. Anyagát harminchat fejezetre osztotta szét Celâl és Galip vagy a saját neve alatt, de betartotta azt a szabályt is, amely így szól: az elbeszélés soha sem azonos az elbeszélővel.

Orhan Pamuk: Fekete könyv. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2015. (Fordította: Tasnádi Edit.)