Ha azt állítjuk, hogy a Mann fivérek közül Heinrich is akkora író, mint Thomas, akkor biztos, hogy túlzásba esünk. Mert az matematikailag is lehetetlen, hogy egy családban két zseniális író legyen. A család többi írójáról, Erika Mannról vagy Klaus Mannról ne is szóljunk, pedig lehetne. Ők azok, akik sokszor árnyékban maradtak. Nehéz szerep az árnyéké, Klaus Mann, a Mephisto írója, nem is bírta, öngyilkos lett.

Klaus Mann viszonya édesapjával távolságtartó volt. Annál inkább becsülte nagybátyját, Heinrichet, akit példaképének tartott. Nem érdemtelenül. Heinrich Mann robusztus egyéniség volt, aki nagyon hamar felismerte, hogy a franciákat hiába verték meg Sedannál nagyon (1871), II. Vilmos gazdagodó Németországa a szakadék felé rohan. Mindkét híres műve, a Ronda tanár úr (1905), illetve Az alattvaló (1918) szarkazmusa már-már Georg Grosz rajzait, festményeit előlegezi meg.

Az Eldorádó földjén Heinrich Mann kevesebbet idézett művei közül való. Tulajdonképpen érhető, az író a regény megjelenése idején, 1900-ban, még kezdőnek számított. Ezt az is tükrözi, hogy a regény története nagyon egyszerű sémát követ. Vegyünk egy vidéki fiatalembert, aki több akar lenni, mint ami szülőföldjén lehetne, azaz senki, ezért egy világváros felé veszi útját. Ez Balzac Elveszett illúziókjának (1837), vagy – hogy még egy franciát idézzünk – Maupassant legismertebb regényének, A szépfiúnak (1885) is a sémája. A szépség, igen, az nagyon fontos. Balzac, a sui generis realista majdnem könnyeket fakaszt, amikor Lucien Rubemprét megjeleníti:

Arcában megvolt az antik szépség vonalainak előkelősége; görög homlok és orr, nőiesen bársonyos fehérség, feketéllő sötétkék szem, szerelmet sugárzó szem, amelynek fehérje olyan üde volt, mint egy gyermeké. E szép szemet hosszú, gesztenyeszín pillák szegélyezték, és mintha kínai ecset vont volna szemöldököt föléje…

…és így tovább. Maupassant hőse már a regény címében is megmutatja magát, hiszen ő a Bel Ami. Nyilvánvaló, hogy Heinrich Mann hőse, Andreas Zumsee sem lehet náluk szépségben alábbvaló. Nem is az, de hogy szárnyaljon, neki is a szegénységéből kellene kiemelkednie. A három szereplő képzeletbeli rokonsága nemcsak a szépségükből fakad, hanem hogy mindhármukat valamilyen formában megérinti a 19. század nagy találmánya, a tömegsajtó, amely lévén a hírek összegyűjtésében és szétosztásában ekkor még egyeduralkodó, valódi hatalmi eszközzé válik. Politikában, gazdaságban és kultúrában azt emel föl és tipor el, akit csak akar. Mivel szenzáció nélkül nincs újság, természetesen képes bolhából is elefántot varázsolni, az olvasót úgymond így szolgálni vagy éppen manipulálni.

Fogalmat alkothatunk arról a forgatagról, amelyet a regény megmutat, Kirchner híres expresszionista festménye, az 1914-es Postdamer Platz alapján. Ezen a helyen kürtőkalapban Andreas is sokszor megfordul

Heinrich Mann újságját Eldorádóban nyomtatják, de ez az Eldorádó nem meseország, hanem a 19. századvégi Berlin, ahol egyesek számára pénz a földön hever, csak le kell érte hajolni. Ehhez azonban be kell kerülni abba a körbe, amely a pénzt teremti, ahol egy fiú szépsége is lehet jövedelmező tőke. Andreas szerencsés, és mint író, noha életműve jelentéktelen, hopmesternek és egy érett asszony szeretőjének beválik. Tehát abba a zárt világba beengedik, ahol aztán a hölgyek és urak igazán élvezik az életet. (Ez a regény egyik fejezetcíme is.)

Milyen világ ez? Ahol dologtalan szépasszonyok művészetpártolás címén csinos fiúkat úgymond pártolnak, potrohos bankárok meg nyeszlett prolilányokat hajkurásznak. Mindenkinek van egy rögeszméje, amelyet a társaság szórakoztatására unos-untalan előad. De ha belelátunk a fejekbe, akkor megrémülhetünk, mert az agy helyén csak a sötétség gomolyog. Csodavilág (ez a regény eredeti címe), de – ahogy egy cinikus bérújságíró felvilágosítja Andreast – a közpénzek magánpénzekké való válásának van egy szigorú szabálya:

Az adakozó kéz politikája nem terjedhet túl a családon, mert az egyet jelentene a nemzeti vagyon lelkiismeretlen pocsékolásával. A család azonban rendkívül szerteágazó: az egyik végén a fejedelmi személyekig terjed […]. A másik végén pedig ott vannak a magunkfajták, akik fürgén és ügyesen kapunk el a levegőből egy-egy ötvenmárkás bankót.

Kik is a „magunkfajták?” Persze, ők (mi), akik morzsákért is fenntartják (fenntartjuk) a rendszert. Andreas Zumsee feltör, szexualitása kimeríthetetlen, és azt hiszi, hogy valójában nem létező érdemei miatt önjáró is lehet, de téved. Csúnyán megbukik. Azért főbe nem kell lőnie magát, mint egy kései Werthernek. Goethe hősének még bőven voltak erkölcsi skrupulusai. Nem így Andreasnak. Aki egyszer már bent volt Eldorádó pikszisében, azt nem hagyják az út szélén. Tengődhet tovább bulvárújságíróként, és külön jutalomként megkapja feleségül a nagy ember eldobott szeretőjét.

Heinrich Mann rendkívül sötéten látja korát. Szerinte a rendszer szinte hézagtalan, hiszen hívei között a művészektől a proletárokig mindenki megtalálható. Szomorú regény. A legelszomorítóbb azonban az, hogy ha kissé eltekintünk a felülettől (bizony sokan ma már nem tudják kapásból, hogy mi a lornyon, krinolin, monokli és a redingot, valamint mi a fezőr pontos jelentése), akkor azt tapasztaljuk, vagy visszafelé megy a világ, vagy száz év alatt az ember semmit sem változott. Hiába szerette volna néhány diktátor, hogy ő legyen az új emberek kovácsa, aki a maga képére formálja a tömeget. Nem kellett. Lássuk be, a szürke többség akár önként is vállalja az alattvaló szerepét, „sunyít vagy parancsot követ”, és aki – ha a hatalom úgy kívánja – csinálhat ricsajt. És akkor, a miheztartás végett, a fejére koppintanak. Kaphat hadi ruházatot, és meghal ajkán az utoljára még egyszer elrebegett „A hazáért!” szóval.

 Georg Grosz festménye, a Napfogyatkozás a következményeket mutatja be középpontban a háborús veterán, de már szenilis köztársasági elnökkel, Hindenburggal, aki Hitlert kancellárnak kinevezte

Igaz, ez már egy másik regény. Thomas Mann Varázshegyében tűnik el így a főhős Hans Castorp egy olyan ütközetben, amelyben a tábornokok ötvenszázalékos emberveszteséget terveztek be, amit szabad túllépni. De hát, ami az irodalomban összetartozik, az összenő. Az olvasónak meg legalább legyen meg az a vigasza, hogy ma már a „család” négylovas lakkozott hintó helyett Bentley Continentallal közlekedik vagy Dassault Falconnal repül. Hja, a technika, az ámulatra méltóan fejlődik, de a szövőlányok, ha lennének, hiszen a modern gépek mellett már ők is fölöslegesek, továbbra is csak cukros ételekről álmodnának.

Heinrich Mann: Eldorádó földjén. Történet az előkelő társaság életéből. Európa Könyvkiadó, 1985. (Fordította Tihanyi Vera.)