Kukorelly Endre bátor író. Persze, költő. Még a Parlamentbe is bemerészkedett két évre. Nem sok öröme volt belőle, de élményeiből megírt legalább egy szellemes kötetet, az Országházi divatokat, amelyben az egyik jó mondat:

A folyosón arról megy a kiscsoportos diskurzus, hogy hol lehet nyugodtan dugni a Parlamentben.

Remélem, abból, hogy idéztük, nem lesz belőle utólagos keresetmegvonás. (És sikerült helyet találni?)

Ez azonban csak majomketrec ahhoz képest, hogy Kukorelly Endre összegyűjtötte sporttárgyú írásait, és kötetben kiadta. A Pálya, amelynek az alcíme sem lekváros bukta: „avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon”, a kültelki sportkocsmák hangulatát és a kávéházi magas irodalom elittudatát ötvözi (amennyiben ez lehetséges, és nem szimpla képzavar) egyéni amalgámmá.

Egyik oldalon áll az az enyhén spicces szövegelés, amely a labdarúgás szabálykönyvét gyökeresen átírná. Csökkenteni kellene a játékosok számát, mert kevés a gól, a tizenegyest a tizenhatosról kellene rúgni, tiszta játékidőt kellene alkalmazni, mint a kosárlabdában stb. Ehhez nem kell írónak lenni, elég szurkolók közé menni, akik a les szabályán, egyáltalán, hogy miért van, órákig tudnak vitatkozni.

Az egykori Fradi-pálya, ahová a gyerek Kukorellyt apja próbajátékra vitte. Nem lett belőle nagy futballista, de labdaszedő lehetett a legnagyobbak mellett

A másik oldalon pedig az a rémgondolat áll, hogy igenis vannak férfisportok, amelyeket nem kellene a nőknek erőltetni. Tényleg, elmúltak azok az idők, amikor Nina Dumbadze diszkoszt dobott fele akkora izomtömeggel, mint a mai lányok. Meg aztán az sem jó dolog, hogy üzlet lett a sportból, amelyre még zsinórkötésnek a politika is rácsimpaszkodik. Kukorelly Endre arra a merészségre is vetemedik, hogy kimondja, vannak sportok, amelyek nem érik el a szurkolói ingerküszöböt, és mégis úgy tesznek, mintha profi fenntartásuk létszükségletet elégítene ki.

Természetesen, hiába az alcím, mégis a fociról szól a kötet. S rögtön kell idegnyugtató, mert Kukorelly Endre le sem tagadja, hogy nézőpontja a vérfradistáé. Ami a fradista olvasónak öröm, másoknak meg olyan, mintha arcába fújnák a cigarettafüstöt. Neki a legnagyobb magyar labdarúgó (akit ismert) Varga Zoltán volt, és Tichy Lajos vagy Göröcs Titi nevét meg sem említi. Ja, ez nem labdarúgó inventárium, hanem emlékek, történetek és a labdarúgással kapcsolatos versek gyűjteménye. Igazi, mély gondolatokkal. Az egyik éppen az, hogy szépen elmagyarázza, a futball nem macsósport.

 Albert Flórián, a császár, a Groupama Arénának a leánykori neve volt az övé. Szégyen, hogy levették

Rövidre fogva, a futball a férfitársadalomba való beavatódás terepe. A beavatottaké. A futball férfias – a macsó a férfiasság egyszerű félreértése, beteges túladagolása, feminin hiszterizálódása. A macsó egyszóval csak buta. Egyszerűen buta, minden értelemben, lelkileg a legbutább. Egy fasz.

Ezzel a kérdés bizony rövidre van zárva. Nincs maszatolás, a helyenként gonzóba hajló stílus ezt meg sem engedi. Miért gonzó Kukorelly Endre? Mert úgy tud letenni az asztalra egy futballkönyvet, hogy le sem írja a miniszterelnök nevét, mert fontosabb jó emlékezetben tartani Friedmanszky Zoltánt vagy Karába Jánost. Ez azt is mutatja, hogy Kukorelly Endre, mint író, ellentétben a zsurnalisztákkal, tud fontossági sorrendet felállítani. Ezért neki még a sportgiccs – uram isten, a Fradi-szív! – is megbocsátható. Erre is alkalmazható ez a megállapítás (a sztár az író):

Lelke pedig egy sztárnak is akad. Nem mindig. Néha kinő.

 Kukorelly Endre: Pálya vagy nyugi, dagi, nem csak foci van a világon. (Kalligram, Budapest, 2018.)