Milan Kundera regénye, a Tréfa megjelenése pillanatában, több, mint ötven éve (1967) szenzációnak számított. Egy rövid történelmi pillanatban, amikor az „emberarcú szocializmus” vágyképe uralta a csehszlovák politikai térképet, meg lehetett írni, hogy mi volt a Gottwald–Novotný-korszak lényege. A szovjet típusú totalitarizmus.

Ez a felismerés azonban még nem lett volna elég egy jelentős irodalmi életmű nyitányához. Kellett hozzá, hogy a szemléletmód és megformálás is legyen eredeti. Vagy, ahogy azt akkor mondták, modern. Csak a regény korban való elhelyezése miatt emlékezzünk arra, hogy Esterházy Péter „telivér posztmodernje”, a Termelési-regény (kisssregény) 1979-ben jelent meg.

A modernséget a Tréfában az jelenti, hogy műformája a monológ, amelyben a történetben egymás életútját keresztező szereplők mondják megszállottan a magukét. A középpontban van a tréfa: Ludvík Jahn, a kommunista rossz helyre (pártiskolára) küldi barátnőjének a rossz szöveggel ellátott vicces képeslapot:

Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! Ludvík.

Ennyi, és egy diktatúrában egy élet kettétörik. Egyetem helyett szénbánya katonai munkásszázadban, mert, ugye, az ellenség kezébe nem adunk fegyvert.

 Ostravai szénbánya ma már, akárcsak a magyarországiak, használaton kívül

Aztán váratlan lehetőség nyílik a rendszerváltások idején mindig központi kérdéssé váló ressentiment-ra. Amit Ludvík Jahn gondosan megtervez és végrehajt. Mert ő is úgy gondolja, mint oly sokan, hogy a bosszú édes. Az örömérzést gyorsan felváltja a csömör, ami akkor is rossz érzés, ha, cseh vígjátéki csavarral, nem lesz belőle tragédia.

  A Tréfa fontos motívuma Ludvík Jahn visszatérése a szelíden kanyargó Morva menti szülővárosába, ahol mintha megállt volna az idő, bár a népművészetet még így is eltemette

Mikor lehet azt sejteni egy irodalmi műről, hogy remekmű? Talán akkor, ha kiemeljük saját idejéből, és látni lehet, hogy az más korokban is érvényes. És itt nem is elsősorban arról van szó, hogy az író elmélkedő mondatai kiállják az idő próbáját. Itt van például az alapszituációra vonatkoztatható:

[…] az emberek többsége kettős téves hiedelemmel csapja be magát: hisz (az emberek, dolgok, tettek, nemzetek) örökkévalóságában és (a tettek, tévedések, hibák, sérelmek) jóvátehetőségében. Mindkét hiedelem hamis. A valóságban éppen fordítva van: minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. A jóvátétel (bosszú és megbocsátás) szerepét a feledés veszi át. Senki sem teszi jóvá a megtörtént sérelmeket, de minden sérelem feledésbe merül.

Ezen el lehet gondolkodni, hiszen a feledés még azt is lehetővé teszi, hogy az egykori ellenségek egymás tenyerébe csapjanak, feledve az egymásnak okozott sérelmeket. Röviden, Milan Kundera megírta az elmúlt három évtized regényét is. Ez bizony a remekművek sajátja, ami, persze, az olvasóknak nem biztos, hogy felhőtlen öröm. Kívülről látni önmagunkat óhatatlanul csalódást okoz.

Legfrissebb kiadás: Milan Kundera: Tréfa. Európa, Budapest, 2013. (Fordította: Rubin Péter)