Az író és felesége, aki szintén író, még az utolsó pillanatban is szervez, intézkedik és csomagol, majd repülőgépre száll, hogy egy hónapot eltöltsön egy íróakadémia meghívottjaként Kínában, nevezetesen Pekingben és Sanghajban. Minden megy, mint a karikacsapás, ma már nem kell Marco Polónak lenni egy ilyen utazáshoz. Igaz, fantáziálni sem lehet nagyon. Milliók utaznak, úti élményeket rögzítenek képben és szövegben. Szóval a hétköznapok része, ha nem is széleskörűen (sőt, Magyarországon Kínát igen kevesen engedhetik meg maguknak).

A baj csak ott kezdődik, hogy Péterfy Gergely olyan író, akinek szigorú munkarendje van. Napi ötezer karaktert kell írnia, különben hiányérzete, mi több, lelkiismeret-furdalása támadna.

Nem kellett volna az a protestáns nevelés, akkor most sokkal könnyebb dolgom volna.

Tehát viszi kedvenc laptopját és a lépéseit mérő, valamint kínai írásjeleket is fordító okostelefonját, és néha azzal kínozza magát, hogy most írnia kell-e vagy élményeket vadászni egy olyan városban, amelynek huszonkétmilliónyi lakosa van. Persze, a futást sem kihagyva, mert egy ülőfoglalkozásúra a napi többkilométeres kocogás mindenképpen ráfér.

 Az is micsoda időrabló munka, hogy Péterfy Gergely megszállott fotós, mindent le akar kattintani („dokumentálni”), például Kína népességének napi számlálóját, amely pontosan mutatja, hogy aznap hányan születtek és hányan haltak meg (a fotó Péterfy Gergely Facebook-oldaláról való)

Péterfy Gergely gondolt egy nagyot, és feltehetőleg feleségét is munkapadra kényszerítette, nehogy ellazuljon, amikor ő keményen dolgozik. Ebben őt Péterfy-Novák Évának is követnie kellett. Naplót írni, függetlenül attól, hogy férjeura éppen mit írt arról az eseményről, ahol együtt voltak. Szóval, kettős fénytörés: a dolgok elvileg azonosak, de megértésük nagyon különbözik. Ez végül megnyugtató. Hiába vagyok egy nagy tömeg kicsiny egyede, csak azt látom, amit megtanultam látni. Tehát minden utazásomnak van szerves előzménye, amiért meg kell küzdenem (a tanulás szót mellőzni szeretném, mert azt sokan iskoláik befejezésével lezártnak tekintik).

Az író Kínára vonatkozóan is fejleszti ismereteit. Nem szégyenli, hogy tanul, lelkesedve, még azt is vállalná, hogy belekóstol a kínai nyelvbe, írásba. Ismerősöket keres és talál. (Meglepő, hogy milyen sok magyar és magyarul tanuló kínai van Pekingben.) Térképeket tanulmányoz, a látnivalókhoz metróútvonalakat jelöl ki. (Tizenhét van, úgyhogy nem egyszerű.) Igen aktív, amit Péterfy-Novák Éva enyhe iróniával rak helyre. Az olvasó végül megnyugszik, a házaspárt nem fordítja ki megszokott életformájából ez az utazás sem. Személyiségüket nem kellett a pekingi repülőtéren biztonsági okokból szögre akasztaniuk.

Milyen Kína? Hát hatalmas, és működik, és ugyanúgy van szegénység és gazdagság, mint a világban mindenütt. Lehet az épületeket, szobrokat európai módra esztétikailag és gasztronómiai szempontból (nagyon fontos!) értékelni, de aztán egy helyen kibukik: van ebben a világban is valami, ami felfoghatatlan. A múlt kútjának a mélysége.

Péterfy Gergelynek ez a pillanat a kínai operában jött el:

Minden ezredéves hagyományok szerint megy, Mozarton és Verdin nevelkedett füllel élvezni nem, csak csodálni tudom. Különös érzés ekkora időutazásra indulni a múltba egy olyan épületben, amilyet otthon elképzelni sem merek. A kulturális távolság a múltat és a jelent nézve is gyakorlatilag végtelen.

 A szerzőpáros alulról fényképezve Sanghajban, hogy magasabbnak látszódjanak, de a Gellért-hegynél magasabb felhőkarcolók városában ez reménytelen dolog (a fotó Péterfy Gergely Facebook-oldaláról való)

Végül az utazás rezüméje, amit Kínával kapcsolatban az olvasóknak önállóan kell megfontolni, és nem a propagandára hallgatni:

(…) Kína az összes autokráciájával és egypártrendszerével még mindig élhetőbb hely, mint Magyarország (…): az Orbán-rendszer már tényleg azon a határon van, amikor élhetetlenné válik az ország az értelmiségnek (és elnézést mindenkitől, aki a NER része, és ennek ellenére értelmiségnek tekinti magát: én nem tekintem őket annak).

A panda ölelése szép négykezes etűd a mai magyar irodalmon edződött fülnek.

(Péterfy Gergely–Péterfy-Novák Éva: A panda ölelése. Kalligram, Budapest, 2018.)