Néha érdemes „lefutott” műveket is kézbe venni. A  kétezres évek elején Kerékgyártó István írt egy sajátos regényt, amely már címében is regény volt, a kritikusok azonban leginkább azt vitatták el tőle, hogy műve regény lenne, azaz irodalom. Sok mindent fölróttak, például az ügyetlen szerkesztést, a gyenge lábakon álló pszichológiát, a felületes nyelvezetet, a túl sok Kierkegaard-idézetet, sőt még a soft pornográfiát is. Meg különben is, a szerzőnek nem volt irodalmi előélete, azaz szakmán kívül állt. Tehát könnyen kritizálható. Egy valamit azonban nem vonhattak kétségbe, a könyv anyaga szilárd tényeken alapuló valóság.

Nehéz megemészteni, hogy a rendszerváltás lényege nem a politikai sokszínűség megteremtése volt, hanem a gazdaság. Tervgazdálkodást átpofozni a tőketulajdonosok kapitalizmusára. Az igazán mély folyamatok a gazdaságban zajlottak le, mivel a politikát leginkább a váltógazdaságos megegyezés dominálta. Kerékgyártó István az igazi változás kulcsát a privatizálásban látja, amelyet jelentős mértékben az Antall-kormány vezényelt le. Célja azonban a politikai haszonszerzés volt, és nem a gazdasági racionalitás.

 A privatizáció egyik áldozata, Csepel ipari ékessége, az egykori Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, amely ma mint Csepel Művek Ipari Park több száz kisebb-nagyobb cég bérleménye vagy tulajdona, de vannak itt már végleg lepusztult épületek is

Mivel kiadták a jelszót, legyen magyar a tőkés, hát lett is. Olyan, amilyen. Ez mai ismereteink alapján nem Nobel-díjas felismerés. Ezt a szerző 2001-ben gazdaságtörténeti tanulmányban is közzé tehette volna. Miért tehát a regényesítés kényszere? Amit az sem magyaráz, hogy forró adatok is vannak a könyvben, sőt valós személyiségek (például Kunos Péter és az Agrobank-ügy, bár ez inkább pozitív hangvétellel), ami miatt Kerékgyártó István esetleg perek tömegét is nyakába kaphatná, tehát jobb a békesség, így a fikció.

Ma már inkább azt lehet látni, hogy szükségszerűség volt Anna és Kata, a privatizációs tanácsadással foglalkozó két nő némileg mesterségesen bonyolított – személyiséghasadásos? – története. A szálak összekuszálásával a szerző megfizette az irodalmi tanulópénzt, és talán kissé fölösen is kísérletezett az irodalmi próza számtalan lehetőségével. Az alapötlet azonban kiváló: a gazdaság átfordul etikába. Ehhez kellett a regényesítés, ugyanis csak az irodalom tudja megfelelő érzelmi nyomatékkal ábrázolni, hogy a rendszerváltás első évtizedének a deficitje nem gazdasági természetű volt, hanem erkölcsi.

 Elbukott a privatizációban a legnagyobb budapesti áruház is. Igaz, a Corvinnak ez az alumíniumborítású homlokzata sohasem volt szép, jó lenne, ha eltűnne, de két évtizede nincs rá komoly érdeklődő

Megtáltosodott a korrupció, mert vagyoni növekedésben mérhető haszna lett. A vagyon pedig gazdasági fokmérőből átalakult személyiségi értékmérővé is. Mert, ugye, aki szegény, az ebben a privatizációs (majd újraállamosító) világban csak saját ügyetlensége miatt lett az. Ha pedig ez így van, akkor leértékelődnek olyan fogalmak, mint a szerelem, szeretet, család, barátság, hit.

A regény keserű tanulsága, hogy a privatizációval beindított spirálban egyre nehezebb tisztességesnek maradni, mert a főszereplők, akárcsak az emberek többsége, tudják, hogy amit csinálnak, az korántsem történelmi kényszer. Bűn, ami nemzedékek vállát fogja nyomni. Mégis pörög a korrupciós mókuskerék. Különben is jön az önfelmentés, ha ők loptak, miért nem lophatnák mi is.

Kerékgyártó István az elmúlt majd két évtizedben irodalmi jártasságban rég túllépett ezen a művén, amely azonban ma is nagyon hasznos olvasmány azok számára, akik érteni akarják, hogy mi az a világ, amelyben egyesek lubickolnak, mások meg fuldokolnak.

Kerékgyártó István: Vagyonregény. Magvető, 2001.