Krusovszky Dénes élre tört. Ami nem meglepő, hiszen versek, novellák több kötetben már megjelentek tőle jó kritikákat aratva, úgyhogy a harmincas évei végén járó író csak azzal okozott meglepetést, hogy terjedelmes regénnyel jelentkezett. Mondhatni, nagy sikerrel, mivel az Akik már nem leszünk sosem megjelenése után a szerzőt majd széttépték. Interjúk sokaságát adta, amikben szépen kiporciózta magyarázatait.

Érhető, a regény egyes szám első személyben íródott, a főszereplő és az író egyazon korosztály tagja, és az egyik legrészletesebben ábrázolt helyszín (a regényben Hajduvágás) nagyon hasonlít a Debrecentől nem messze eső Hajdunánásra. Szóval, lehet kutakodni, vajon nem kulcsregénnyel állunk-e szemben, ami mindig kelt némi bulvárszenzációt.

 A magyar vidék egyik legszerencsétlenebb 1956-os emlékműve, amely a budapesti II. Rákóczi Ferenc lovasszobor feliratával  van úgymond megemelve

Ha azonban érdeme szerint akarjuk olvasni a regényt, kezdetként felejtsük el, hogy ki írta, és milyen rokoni kapcsolat lehet az író és hőse, Lente Bálint között. Ez azért is huszadrangú kérdés, mert ha Flaubert meggyőződéssel azt tudta mondani, hogy Bovaryné én vagyok, akkor értelmetlen az író és hőse közötti átfedéseket kutatni.

Összpontosítsunk a szövegre, mert hamar le fog esni az állunk. Nagyon olvastatja magát, azaz feltűnően olvasmányos. Nem úgy, mint egy laza beatregény, bár az ábrázolt közeg erre is módot adna, hanem mintha egy jó öreg realista regény akadt volna akarva-akaratlan a kezünkbe. De nemcsak a megjelenítés stílusa realista, hanem az időkezelés sem úgymond összevisszán modernista. A közös emlékezet jelentős időpontjai körül szövődik Lente Bálint története: gyermekbénulási járvány, 1956, Csernobil, az 2013. augusztus 6-i ítélethirdetés a rasszista cigánygyilkosságok ügyében.

Ezek az időpontok szilárd támasztékul szolgálnak egy kisszerű vagy céltalan újságírói élet kisszerű, de remekül feldolgozott szituációihoz. Mert egy gimnáziumi osztálytalálkozó, egy gimnáziumi osztálytárs élettörténete, esküvő vidéken, ami leginkább az Úri muri modernizált változata lehetne, önmagában aligha lenne elég, különösen stiláris bravúrok nélkül, hogy egy regényt karakteressé tegyen.

A polgármester leírása tényleg Móricz Zsigmond-i:

terebélyes hasán megfeszült a szorosra gombolt bocskai, a feje pedig, mint egy hólyag, kibuggyant szinte a gallérból. Nemcsak a képe volt vöröses, de haja és a bajsza is, s az egész koponyáját valahogy ez a rőt hullámzás vette körül, mint egy forró, puha búra.

 Hajdunánás főtere egy átlagos Kossuth-szoborral, ám talpazata 1956-ban fontos történések színhelye

Amikor Hajduvágás leírása már-már unalomba fullad, hirtelen visszaugrunk az időben, és egy olyan kisregény terjedelmű „közbevetést” kapunk, ami érthetővé teszi, hogy az író miért nem akart legalább „költői” lenni. A zárt helyszín, a járványos gyermekbénulás miatt mozgásképtelen és vastüdőben életben tartott betegek világvégi intézete a realista történetmondás remekműve.

Az ezt a fejezetet követő esküvő, amelynek egyik főmotívuma Lente Bálint és első szerelme találkozása, amikor kiderül, hogy a váratlan szakításuk oka egy nem kívánt terhesség drasztikus megoldása volt, zajlik, ahogy általában zajlik. Itt is a részletek fontosak, a precizitás és az összképben az arányok megtalálása. Amit még egy szabatosan előadott szexjelenet sem boríthat fel. Lente Bálint budapesti hazatérésével, és azzal, hogy barátnője hirtelen otthagyja, akár véget is érhetne a regény. Amit Magyarországról e regényen belül tudni lehet, megtudtuk, bár nem lettünk boldogok.

A szerző azonban folytatja. Erre az ösztönzi, hogy el akarja varrni a szálakat, amiket kissé krimiszerző módjára maga ügyeskedett bele a történetbe. Nem írta le az első, prológusnak nevezett tökéletes novellában a balesetben meghalt szereplő nevét. De a tüdőgondozó betegápolója is csak „a fiú” néven fejti ki fontos tevékenységét, úgyhogy kell egy utolsó fejezet is, hogy lehulljon a lepel.

Ebben a fejezetben azonban Lente Bálint már alig hasonlít a korábbi hősre. Megnősült, Bécsben él, szakfordító, és hosszas szöszmötölés után rájön arra, miután megtudta, hogy neki nagybátyja is volt, hogy ki az első novellában meghalt férfi meg az elfekvőben megismert betegápoló. Természetesen az is korrekt megoldás, ha az író minden szálat elvarr, de a nyitott kezdetű és nyitott végű történet mintha jobban illett volna ehhez a sajátos nemzedéki regényhez, aminek alapvető érdeme, hogy két „átkosból” az egyetlen sajnálatosan beteg lovat össze tudta hozni.

(Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018.)