Forgách András irodalmi pályája, ha nem is rakétasebességgel, de főleg színdarabjai, drámafordításai révén szépen alakulgatott. A film sem hagyta hidegen. Janisch Attila több filmjének is a forgatókönyvírója volt, köztük a különleges Másnapnak. Hasonlóan kellett erőfeszítéseket tennie, mint a két évvel idősebb bátyjának, Forgács Péternek, aki igen rögös utat járt be, amíg nem lett értékmentő, -teremtő független filmes. Kaptak azonban olyan országos ismertséget is, amit a világért sem kívántak, ugyanis a kétezres évek elején kiderült édesanyjukról, hogy a III/III-as ügyosztály „titkos munkatársa” volt. Fájdalmas felismerés volt, de szembenéztek a tényekkel.

 Ferenciek tere. Itt találkozik a Jósnő hőse a fiatal színésznővel, és ugyanakkor elrejtőzik egy rajongója elől

Ami Esterházy Pétert hasonló szituációban, 2002-ben, a Javított kiadás megírására ösztönözte, az Forgách Andrásnál, 2015-ben, az Élő kötet nem maradban valósult meg , hiszen neki is van egy Zehuze című regénye, amelyben szeretetre méltó édesanyját keltette életre. Az újabb („javított”) novellákból, dokumentumokból és esszéből építkező regény feltehetőleg Forgách András addigi irodalmi munkásságának is csúcsa lett. Ugyanakkor vállalnia kellett, hogy olyanok mondjanak anyja felett, következésképpen róla is erkölcsi ítéletet, akikről minden hihető, csak az nem, hogy tudják, mi fán terem az erkölcs. Hiába, sok magyar embernek lelki szükséglete az értelmetlen gyűlölködés.

2015-ben azonban nemcsak az Élő kötet nem maradt jelent meg Forgách András neve alatt, hanem egy novellagyűjtemény is, amelynek a címe Valami fiatal szélhámos. Érhető okokból jóval kevesebb figyelem esett rá, mint a regényre, ugyanakkor nagyon igazságtalan lenne, ha a kötet az irodalmi érdeklődés szélárnyékában maradna. Ugyanis a Valami fiatal szélhámos a magyar novellairodalmat néhány remekművel gazdagítja.

A novellák jellegzetessége: Forgách András csak arról ír, amit pontosan ismer. Színház, film, esetleg egy mosoda vagy életmentő labrador. Ha a belvárosi Ferencek terét említi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az valóban a Ferenciek tere. Ez feltétlenül írói erény. Ráadásul a nyelvezet világos, a dramaturgia pontos, egy-egy novellában olyannyira filmszerű, hogy akár kamerával is lekövethető lenne. Minden úgy működik, ahogy egy finom svájci órában a szerkezetnek működnie kell. A naiv olvasó azonban sokszor felkiált: „Ilyen nincs, ez nem lehet igaz!” És tényleg, a novellákban mindig van egy olyan fénybontó üvegprizma, amelyről azt szokás mondani, hogy a valóság addig még nem látott új dimenzióját nyitja meg.

Szűnni nem akaró taps a Taps című novellához

Forgách András azonban nem nyitja meg ezt a nemlétező dimenziót. Súlyosabb baja van a valósággal. Egész egyszerűen nem tetszik neki. Nem ad választ a legegyszerűbb kérdésekre sem. Mert ha adna, akkor nem kellene az embereket ösztökélni a pozitív életszemléletre, vagyis, hogy jobb híján, mert mások is így akarják, elismerjék, hogy az adott helyzetük a világ legjobb helyzete. Persze, mert nincs más, és lehetne rosszabb is. Ezt elfogadni azonban nagyon nehéz. A megrázó beszéd teljes, rövidítetlen szövege című novella főhőse ezért nem megengedhető módon fegyvert ragad, hogy szétlője a hazugság világát. „Ez, remélem, csak a fantázia műve” – sóhajtja az olvasó, aki már annak is örülni tud, hogy a párizsi Notre-Dame tűzvésze nem terrorista akció volt. „Csak” emberi mulasztás, ami inkább szomorúságot okoz, mint gyűlölködést. Amiből a soknál is több van. Aztán az olvasó elgondolkodhat azon is, hogy a valakiből hogy lett valami, azaz egy fiatal szélhámosból tárgy.

Forgách András: Valami fiatal szélhámos. Libri, 2015.