Péterfy Gergely bejárta a múlt sok idejét és helyszínét. Láthatólag élvezi a történelemben való otthonos közlekedését. Épp ideje volt tehát, hogy ezt az érdeklődését napjainkig kiterjessze, azaz a magyar „átkosok” történetét körülbelül a harmincas évektől máig (holnapig?) ábrázolandó eseményhalmazzá formálja.

A golyó, amely megölte Puskint tölt, céloz és talál: izgalmas nagyregény, amely azonban koránt sincs tekintettel az olvasó legfőbb követelésére, ami általában így hangzik: „Mester, mondjon bármit, követem, de egyszerűen, rövid mondatokban, hogy a csecsemő is megértse.” Nem, az író úgy tesz, mintha a tudóst tekintené mércének, aki a történelem regényesítéséről így beszél:

Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy a jelen literatúrájának történelemhez való viszonya kevésbé problematizálja a reprezentáció vagy a megjelenítés eljárásait, nagyobb hangsúlyt fektet az etika, pontosabban az eticitás diskurzusformáló szerepére. Paul de Man egykor azonban arra figyelmeztetett, hogy az eticitás »egyetlen diszkurzív modalitás a sok közül«. (L. Varga Péter)

Ha pedig így van, hurrá, Péterfy Gergely hál’istennek, legitimen más diszkurzív modalitást választott. Ezen az egy oldalon, persze, ne oldjuk meg az irodalomelmélet minden gondját, csak jelezzük, az akadémiai tudomány is megpróbálja a maga fogalomkészletével (definíciókkal, kategóriákkal, ami nagyon fontos, mert ezek nélkül nincs tudomány) leírni az irodalmi jelenségeket, amiben az egyik legzavaróbb tényező az egyedi mű, mert az legtöbbször kibújik a rendszerezés alól.

Mert mit is látunk? A golyó, amely megölte Puskint nagyon kilóg az irodalom Linné-rendszeréből. Vegyük a címet, ami egy Puskin múzeumból származó kétes eredetű fénykép és inkább légies szimbólum. Péterfy Gergely könyvének semmi köze sincs a szentpétervári költőhöz és francia gyilkosához, d'Anthèshez. Ami őt érdekli, a névtelen és nemzetiség nélkül való golyó, amely megölte – az idők során változó párttagsági könyvekre tekintet nélkül – Magyarországon a polgárságot.

Itt láthatjuk a sebesült Puskint (Alekszej Naumov festménye), akinek a testében már ott van a regény címében is megjelenített golyó, de erről a történetről ezzel a regénnyel kapcsolatban többet nem kell tudni

A műben megnyilatkozó modalitás pedig a zanza. És itt ne a magyar nyelvben jelzői szerkezetben használt és némileg pejoratív formáját idézzük föl, hanem eredeti jelentését: a harci díszként használt összezsugorított emberfejet. A történelem, mondjuk az, amit a történészek művelnek, nem azonos a „történelmi regénnyel”, amelyben ismert személyiségek kongatják a világtörténelem harangjait vagy/és pajzán történetekkel szórakoztatják az olvasókat. A regényíró, hacsak nem a közönség kegyét keresi, kénytelen kicsinyíteni, de úgy, hogy az arcvonások ne sérüljenek, azaz a személyiség felismerhető maradjon. Ami pedig nagyban függ attól, hogy a részletek mennyire hitelesek.

Péterfy Gergely, gondolom, ilyesféle elhatározással állt hozzá regényéhez. Leszűkítette a világot két általa jól ismert helyszínre, Pilismarótra és Budapestre (ott is leginkább Budára), és ami kívül esik rajtuk, az csak enyhe térképszínezék. Jelentős a drámai szereplők listája. Még a legkisebb is olyan gonddal, teljes történetével van megrajzolva, ahogy Brueghel szokta például a Flamand közmondások című képén, ami 125 egymással nem kapcsolódó mondást szerkesztett egyetlen mozgalmas jelenetbe.

 Brueghel képe mint regényszerkezet: az egymástól távol álló kis jelenetek szilárd alapzaton nyugszanak, a stílus és világszemlélet szerencsésen köti össze őket

Hogy a sok szereplő ne úgy viselkedjen, mint egy zsák bolha, a zsugorítás talán legfájdalmasabb művelete következett. Péterfy Gergely – hogy hű maradhasson a részletek hitelességéhez – lemondott a magyarok bejövetele típusú úgymond történelmi freskóról, és a három-négy rendszerváltást mindössze az értelmiség szemszögéből értelmezte. Ami jó szemszög, hiszen a polgári értelmiségnek lenne elvileg a legtöbb eszköze az önreflexióra. Már ha lenne...

A probléma ugyanis csak az, hogy nincs polgárság. Ha volt is, kihalt, elcsenevészesedett, és még az a párt sem említi őket gyakran, amely nevében hordozza. Ez a politikai egylet is ráállt „a zemberek” fordulatra, és csak az olyan értelmiségit nem néz ferde szemmel, aki el tud helyezkedni a versenyszférában.

Akik kimaradnak a versenyszférából, igen, ebben a „nem korszerű” magatartásban találkoznak a regény egymástól igen különböző szereplői, akár fenn vannak, akár rajtuk tapos csiszolt parkettát felsértő csizma. Emiatt sohasem járnak jól, bárhogy fordul a kocka. Élhetetlenek.

A golyó, amely megölte Puskint nem könnyű olvasmány. Péterfy Gergely gyakran játszik az elbeszélő személyiségével, aki hol objektív, tárgy- és eseményleíró (egyes szám harmadik személyben), hol szubjektív és vallomásos. Ilyenkor a főszereplő veszi magához a szót. Aki hol leselkedik, hol meg azt írja le, amit a szereplők nem is láthatnak. A stílus is mixtúra, költői futamoktól könnyedén átvált obszcenitásba. Egy valami azonban homogén közeget teremt, a mindenkit torzító pszichózis.

A pszichózisok eme regényes katalógusából nem hiányzik a függőség, érzelmi ellaposodás, a válaszkészség csökkenése, indítékszegénység, inaktivitás, szociális visszahúzódás, a gondolkodás elszegényedése (elbutulás), absztrakciók kiüresedése, a logika üzemzavara, mindez akár egy személyben is, de különböző időpontokban. Az író gondoskodik arról, hogy a pszichózis szembeötlő legyen, ezért leginkább a párkapcsolatokban és gyerek-szülő viszonyban ölt testet, hogy aztán a regényen végigvonuló abszurd szerelmi történetben érje el a csúcspontját.

Az öngyűlölő főhős, Karl kisgyerek korában beleszeret a nála húsz évvel idősebb Olgába, és a lassan felnőtté váló férfi akarja meg fél is, hogy kamaszos képzelgései teljesülnek. Kétségtelen, hogy érdekes ez a Jancsi szereti Juliskát típusú elbeszéléstől nagyon eltérő fals szerelmi történet, de megvan az a szerepe, hogy a búcsú a polgárságtól ne legyen gyászinduló, hanem inkább gúnykacaj, ami a tartós társadalmi válságot, pláne sok itallal és szexszel, esetleg – ha már elkerülni nem lehet – elviselhetőbbé teszi. 

(Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint. Kalligram, 2019.)