Krusovszky Dénes élre tört. Ami nem meglepő, hiszen versek, novellák több kötetben már megjelentek tőle jó kritikákat aratva, úgyhogy a harmincas évei végén járó író csak azzal okozott meglepetést, hogy terjedelmes regénnyel jelentkezett. Mondhatni, nagy sikerrel, mivel az Akik már nem leszünk sosem megjelenése után a szerzőt majd széttépték. Interjúk sokaságát adta, amikben szépen kiporciózta magyarázatait.

Érhető, a regény egyes szám első személyben íródott, a főszereplő és az író egyazon korosztály tagja, és az egyik legrészletesebben ábrázolt helyszín (a regényben Hajduvágás) nagyon hasonlít a Debrecentől nem messze eső Hajdunánásra. Szóval, lehet kutakodni, vajon nem kulcsregénnyel állunk-e szemben, ami mindig kelt némi bulvárszenzációt.

 A magyar vidék egyik legszerencsétlenebb 1956-os emlékműve, amely a budapesti II. Rákóczi Ferenc lovasszobor feliratával  van úgymond megemelve

Ha azonban érdeme szerint akarjuk olvasni a regényt, kezdetként felejtsük el, hogy ki írta, és milyen rokoni kapcsolat lehet az író és hőse, Lente Bálint között. Ez azért is huszadrangú kérdés, mert ha Flaubert meggyőződéssel azt tudta mondani, hogy Bovaryné én vagyok, akkor értelmetlen az író és hőse közötti átfedéseket kutatni.

Összpontosítsunk a szövegre, mert hamar le fog esni az állunk. Nagyon olvastatja magát, azaz feltűnően olvasmányos. Nem úgy, mint egy laza beatregény, bár az ábrázolt közeg erre is módot adna, hanem mintha egy jó öreg realista regény akadt volna akarva-akaratlan a kezünkbe. De nemcsak a megjelenítés stílusa realista, hanem az időkezelés sem úgymond összevisszán modernista. A közös emlékezet jelentős időpontjai körül szövődik Lente Bálint története: gyermekbénulási járvány, 1956, Csernobil, az 2013. augusztus 6-i ítélethirdetés a rasszista cigánygyilkosságok ügyében.

Ezek az időpontok szilárd támasztékul szolgálnak egy kisszerű vagy céltalan újságírói élet kisszerű, de remekül feldolgozott szituációihoz. Mert egy gimnáziumi osztálytalálkozó, egy gimnáziumi osztálytárs élettörténete, esküvő vidéken, ami leginkább az Úri muri modernizált változata lehetne, önmagában aligha lenne elég, különösen stiláris bravúrok nélkül, hogy egy regényt karakteressé tegyen.

A polgármester leírása tényleg Móricz Zsigmond-i:

terebélyes hasán megfeszült a szorosra gombolt bocskai, a feje pedig, mint egy hólyag, kibuggyant szinte a gallérból. Nemcsak a képe volt vöröses, de haja és a bajsza is, s az egész koponyáját valahogy ez a rőt hullámzás vette körül, mint egy forró, puha búra.

 Hajdunánás főtere egy átlagos Kossuth-szoborral, ám talpazata 1956-ban fontos történések színhelye

Amikor Hajduvágás leírása már-már unalomba fullad, hirtelen visszaugrunk az időben, és egy olyan kisregény terjedelmű „közbevetést” kapunk, ami érthetővé teszi, hogy az író miért nem akart legalább „költői” lenni. A zárt helyszín, a járványos gyermekbénulás miatt mozgásképtelen és vastüdőben életben tartott betegek világvégi intézete a realista történetmondás remekműve.

Az ezt a fejezetet követő esküvő, amelynek egyik főmotívuma Lente Bálint és első szerelme találkozása, amikor kiderül, hogy a váratlan szakításuk oka egy nem kívánt terhesség drasztikus megoldása volt, zajlik, ahogy általában zajlik. Itt is a részletek fontosak, a precizitás és az összképben az arányok megtalálása. Amit még egy szabatosan előadott szexjelenet sem boríthat fel. Lente Bálint budapesti hazatérésével, és azzal, hogy barátnője hirtelen otthagyja, akár véget is érhetne a regény. Amit Magyarországról e regényen belül tudni lehet, megtudtuk, bár nem lettünk boldogok.

A szerző azonban folytatja. Erre az ösztönzi, hogy el akarja varrni a szálakat, amiket kissé krimiszerző módjára maga ügyeskedett bele a történetbe. Nem írta le az első, prológusnak nevezett tökéletes novellában a balesetben meghalt szereplő nevét. De a tüdőgondozó betegápolója is csak „a fiú” néven fejti ki fontos tevékenységét, úgyhogy kell egy utolsó fejezet is, hogy lehulljon a lepel.

Ebben a fejezetben azonban Lente Bálint már alig hasonlít a korábbi hősre. Megnősült, Bécsben él, szakfordító, és hosszas szöszmötölés után rájön arra, miután megtudta, hogy neki nagybátyja is volt, hogy ki az első novellában meghalt férfi meg az elfekvőben megismert betegápoló. Természetesen az is korrekt megoldás, ha az író minden szálat elvarr, de a nyitott kezdetű és nyitott végű történet mintha jobban illett volna ehhez a sajátos nemzedéki regényhez, aminek alapvető érdeme, hogy két „átkosból” az egyetlen sajnálatosan beteg lovat össze tudta hozni.

(Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018.)

Péterfy Gergely bejárta a múlt sok idejét és helyszínét. Láthatólag élvezi a történelemben való otthonos közlekedését. Épp ideje volt tehát, hogy ezt az érdeklődését napjainkig kiterjessze, azaz a magyar „átkosok” történetét körülbelül a harmincas évektől máig (holnapig?) ábrázolandó eseményhalmazzá formálja.

A golyó, amely megölte Puskint tölt, céloz és talál: izgalmas nagyregény, amely azonban koránt sincs tekintettel az olvasó legfőbb követelésére, ami általában így hangzik: „Mester, mondjon bármit, követem, de egyszerűen, rövid mondatokban, hogy a csecsemő is megértse.” Nem, az író úgy tesz, mintha a tudóst tekintené mércének, aki a történelem regényesítéséről így beszél:

Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy a jelen literatúrájának történelemhez való viszonya kevésbé problematizálja a reprezentáció vagy a megjelenítés eljárásait, nagyobb hangsúlyt fektet az etika, pontosabban az eticitás diskurzusformáló szerepére. Paul de Man egykor azonban arra figyelmeztetett, hogy az eticitás »egyetlen diszkurzív modalitás a sok közül«. (L. Varga Péter)

Ha pedig így van, hurrá, Péterfy Gergely hál’istennek, legitimen más diszkurzív modalitást választott. Ezen az egy oldalon, persze, ne oldjuk meg az irodalomelmélet minden gondját, csak jelezzük, az akadémiai tudomány is megpróbálja a maga fogalomkészletével (definíciókkal, kategóriákkal, ami nagyon fontos, mert ezek nélkül nincs tudomány) leírni az irodalmi jelenségeket, amiben az egyik legzavaróbb tényező az egyedi mű, mert az legtöbbször kibújik a rendszerezés alól.

Mert mit is látunk? A golyó, amely megölte Puskint nagyon kilóg az irodalom Linné-rendszeréből. Vegyük a címet, ami egy Puskin múzeumból származó kétes eredetű fénykép és inkább légies szimbólum. Péterfy Gergely könyvének semmi köze sincs a szentpétervári költőhöz és francia gyilkosához, d'Anthèshez. Ami őt érdekli, a névtelen és nemzetiség nélkül való golyó, amely megölte – az idők során változó párttagsági könyvekre tekintet nélkül – Magyarországon a polgárságot.

Itt láthatjuk a sebesült Puskint (Alekszej Naumov festménye), akinek a testében már ott van a regény címében is megjelenített golyó, de erről a történetről ezzel a regénnyel kapcsolatban többet nem kell tudni

A műben megnyilatkozó modalitás pedig a zanza. És itt ne a magyar nyelvben jelzői szerkezetben használt és némileg pejoratív formáját idézzük föl, hanem eredeti jelentését: a harci díszként használt összezsugorított emberfejet. A történelem, mondjuk az, amit a történészek művelnek, nem azonos a „történelmi regénnyel”, amelyben ismert személyiségek kongatják a világtörténelem harangjait vagy/és pajzán történetekkel szórakoztatják az olvasókat. A regényíró, hacsak nem a közönség kegyét keresi, kénytelen kicsinyíteni, de úgy, hogy az arcvonások ne sérüljenek, azaz a személyiség felismerhető maradjon. Ami pedig nagyban függ attól, hogy a részletek mennyire hitelesek.

Péterfy Gergely, gondolom, ilyesféle elhatározással állt hozzá regényéhez. Leszűkítette a világot két általa jól ismert helyszínre, Pilismarótra és Budapestre (ott is leginkább Budára), és ami kívül esik rajtuk, az csak enyhe térképszínezék. Jelentős a drámai szereplők listája. Még a legkisebb is olyan gonddal, teljes történetével van megrajzolva, ahogy Brueghel szokta például a Flamand közmondások című képén, ami 125 egymással nem kapcsolódó mondást szerkesztett egyetlen mozgalmas jelenetbe.

 Brueghel képe mint regényszerkezet: az egymástól távol álló kis jelenetek szilárd alapzaton nyugszanak, a stílus és világszemlélet szerencsésen köti össze őket

Hogy a sok szereplő ne úgy viselkedjen, mint egy zsák bolha, a zsugorítás talán legfájdalmasabb művelete következett. Péterfy Gergely – hogy hű maradhasson a részletek hitelességéhez – lemondott a magyarok bejövetele típusú úgymond történelmi freskóról, és a három-négy rendszerváltást mindössze az értelmiség szemszögéből értelmezte. Ami jó szemszög, hiszen a polgári értelmiségnek lenne elvileg a legtöbb eszköze az önreflexióra. Már ha lenne...

A probléma ugyanis csak az, hogy nincs polgárság. Ha volt is, kihalt, elcsenevészesedett, és még az a párt sem említi őket gyakran, amely nevében hordozza. Ez a politikai egylet is ráállt „a zemberek” fordulatra, és csak az olyan értelmiségit nem néz ferde szemmel, aki el tud helyezkedni a versenyszférában.

Akik kimaradnak a versenyszférából, igen, ebben a „nem korszerű” magatartásban találkoznak a regény egymástól igen különböző szereplői, akár fenn vannak, akár rajtuk tapos csiszolt parkettát felsértő csizma. Emiatt sohasem járnak jól, bárhogy fordul a kocka. Élhetetlenek.

A golyó, amely megölte Puskint nem könnyű olvasmány. Péterfy Gergely gyakran játszik az elbeszélő személyiségével, aki hol objektív, tárgy- és eseményleíró (egyes szám harmadik személyben), hol szubjektív és vallomásos. Ilyenkor a főszereplő veszi magához a szót. Aki hol leselkedik, hol meg azt írja le, amit a szereplők nem is láthatnak. A stílus is mixtúra, költői futamoktól könnyedén átvált obszcenitásba. Egy valami azonban homogén közeget teremt, a mindenkit torzító pszichózis.

A pszichózisok eme regényes katalógusából nem hiányzik a függőség, érzelmi ellaposodás, a válaszkészség csökkenése, indítékszegénység, inaktivitás, szociális visszahúzódás, a gondolkodás elszegényedése (elbutulás), absztrakciók kiüresedése, a logika üzemzavara, mindez akár egy személyben is, de különböző időpontokban. Az író gondoskodik arról, hogy a pszichózis szembeötlő legyen, ezért leginkább a párkapcsolatokban és gyerek-szülő viszonyban ölt testet, hogy aztán a regényen végigvonuló abszurd szerelmi történetben érje el a csúcspontját.

Az öngyűlölő főhős, Karl kisgyerek korában beleszeret a nála húsz évvel idősebb Olgába, és a lassan felnőtté váló férfi akarja meg fél is, hogy kamaszos képzelgései teljesülnek. Kétségtelen, hogy érdekes ez a Jancsi szereti Juliskát típusú elbeszéléstől nagyon eltérő fals szerelmi történet, de megvan az a szerepe, hogy a búcsú a polgárságtól ne legyen gyászinduló, hanem inkább gúnykacaj, ami a tartós társadalmi válságot, pláne sok itallal és szexszel, esetleg – ha már elkerülni nem lehet – elviselhetőbbé teszi. 

(Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint. Kalligram, 2019.)

Thomas Mann Doktor Faustusáról egy oldalon okosat mondani nagy kihívás, hiszen a második világháború utáni világirodalom egyik legjelentősebb műve (1947-ben jelent meg), és rengeteg méltó elemzést kapott. Természetesen – akárcsak Thomas Mann bármelyik regénye – ez sem egyszerű filmsztori kilencven percben (bár megfilmesítették, a rendező a nem túl nagy ismertségnek örvendő Franz Seitz volt). A regény nagy időt fog át, számtalan szereplővel, helyszínnel. Thomas Mann még Magyarországról is, pontosabban a Balaton-felvidékről is beemel a történetbe egy titokzatos grófnőt, annak elegáns kastélyát és az ahhoz közeli nyomorúságos falut, mivel a szerző, aki hatszor járt Magyarországon, meglehetősen tájékozott volt a magyar viszonyokról is.

A könyv nehézségét növeli, hogy a főszereplő, Adrian Leverkühn zeneszerző, aki nemcsak azért zeneszerző, mert a regényíró ezt a hivatást külső körülményei miatt érdekesnek találta, hanem mert talált hozzá egy olyan teóriát is, amely a figura különleges mivoltát alátámasztja. Ami azzal jár, hogy az olvasónak kell, hogy némi fogalma legyen Arnold Schönbergről és a dodekafóniáról, mert ennek hiányában rengeteg regényoldal olvashatatlan lesz. De az sem hiba, ha valaki a Bibliát nemcsak mint kötelező olvasmányt vagy szent iratot ismeri, hanem a patrisztikába is intelligens érdeklődő módon beletekint. Mert ha így van, akkor megérti, hogy miért mondja Thomas Mann Luther reformációját konzervatívabbnak, mint a kétezer éves kereszténységet. Valamint tudni kell Friedrich Nietzschéről is, hiszen a zeneszerző személyiségének mintázatát ő is alakította. 

Mindez azonban Thomas Mann számára egyáltalán nem egyfajta tetszelgés, hogy lám, az ő kulturális poggyásza milyen gazdag, hanem a lényeg. A német polgári kultúra erről a goethei-hegeli-nietzschei magaslatról zuhant vissza abba a középkori állapotba, amit közönségesen fasizmusnak nevezünk.

Ennek az útnak a szimbóluma a Faust-legenda, a szerződéskötés a Gonosszal. Thomas Mann meglehetős pesszimizmussal mérlegeli, vajon lemoshatja-e magáról a németség azt a gyalázatot, amit egy emberöltő alatt majd minden német örömmel fogadott.

Fantasztikus a Doktor Faustus időkezelése. Van a regénybeli életrajz írásának ideje. A szerző egy humanista professzor, Serenus Zeitblom, aki 1943. május 23-án kezd el írni, és munkáját Németország végső összeomlásakor, 1945-ben fejezi be. Amiről ír, barátja, a zeneszerző életéről, az 1885-ben kezdődik és halálának éve 1940. A harmadik idő Thomas Mann alkotói periódusa, amelyet Zeitblommal egy időben kezd el, de csak 1947-ben fejez be, és ez a mű lett az életmű összefoglalása, mivel ugyan sokat dolgozott a réges-régen elkezdett Felix Krull-regényen, befejezni már nem tudta.

Természetesen egy apokaliptikus korszak ábrázolásához szükség van Dürerre is (Az Apokalipszis lovasa)

És van egy negyedik idő is. Amikor az olvasó a regényt kezébe veszi. Az én példányom, amit akkor frissen vettem, 1967-ből való. Fordítója szinte meghaladhatatlan módon Szőllősy Klára volt, a szöveget az eredetivel összevetette első munkahelyem, a Gondolat Kiadó főszerkesztője, Pók Lajos, szerkesztője, Réz Ádám, akinek a beceneve a mi kiadónkban is Rézgróf volt, hogy össze ne tévesszük testvérével, Réz Pállal. Akkor ezt az alábbi textust emeltem ki, mint a szocreál korszakának éles kritikáját.

„A művészet: szellem, és a szellemnek nem kell magát elkötelezettnek éreznie a társadalommal, a közösséggel szemben – nem kell, és nem is szabad, nézetem szerint; szabadsága, nemessége tiltja ezt. Az a művészet, amely »a nép közé megy«, amely a tömeg, a kisember, a nyárspolgár kívánságait magáévá teszi, menthetetlenül romlásnak indul; és ezt – akár államilag – kötelességévé tenni, csak olyan művészetet engedélyezni, amelyet a kisember megért: ez maga a legalantasabb nyárspolgáriság, a szellem gyilkossága. Mert a szellem, hitem és meggyőződésem szerint, még a tömegek számára legérthetetlenebb előnyomulásaiban, legvakmerőbb, legkötetlenebb kutatásaiban és próbálkozásaiban is valamilyen, közvetett módon az embereket – sőt mi több: az embert szolgálja.”

Talán ez a Dürer-metszet illik leginkább a Doktor Faustushoz: A Lovag, a Halál és az Ördög (1513)

Egy remekmű azért remekmű, mert pontosan tudja: ez a probléma minden diktatórikus korszakban felmerül, és a válasz sem változik. Amit a regény mai olvasata szerint változásnak nevezhetnénk, hiszen több mint hetven év eltelt, és a második világháború után Európában béke van, az talán az, hogy a németek ezúttal nem fegyverrel, de elérték a céljukat. Két Németország helyett egy lett, ami a korábbi korszakokhoz képest kétségtelen haladás. Ismét európai nagyhatalom, amelyben nyomokban megvan a nácizmus vírusa, de nem jellemző rá az Übermensch nacionalista öntudat.

Amin Thomas Mann is elcsodálkozna, hogy ebben a történelmi periódusban milyen kisszerűek lettek a diktátorok. Hitler korlátlan „élettért” ígért, Sztálin a mennyország előszobáját, a kommunizmust, de még Horthy is a „Nem, nem, soha” jelszavával kezében tudta tartani a gyeplőt. Ezekre a célokra tömegeket lehetett megmozgatni, mert tömegmozgalom nélkül kehes paripa a diktatúra. A diktatúrák gyengültek, mixelt diktatúrák lettek. Hruscsov volt az utolsó, aki még célt tudott kitűzni, irreálist, de ez adott esetben nem számít, utol kell érni záros időn belül Amerikát. Putyinnak már ilyen cél sem jutott, mert neki csak a visszakapaszkodás lehetősége jutott. Trump is küszködik, nem új Amerikát akar, hanem a régit életre kelteni, a nagyot, mintha a jelenlegi nem volna elég nagy.

Persze, Thomas Mann is jól látta, minden diktatúra a francia forradalmat akarja meg nem történtté tenni. Rend és tekintély, ahogy azt a „régi szép időkben” az urak művelték. Egyébként ezzel az irányultsággal a populisták még őszinték is: képtelenek előre tekinteni, ezért nincs más hátra, mint a hátra: az ezeréves vagy még régebbi múlt, a hagyományok, a „mi kultúránk”, a „mi többek vagyunk, mint mások” és a vallás, amivel a populisták nem az Istenhitet tisztelik, hanem a bevett egyházakat veszik meg, és állítják munkába a maguk javára csengő aranypénzekkel.

Thomas Mann a Gonosszal kötött szövetség ügyében a vallást is alaposan elemzi. Adrian Leverkühn először teológus akar lenni, de rájön, a hit és az egyház elszakadt egymástól. A kettőt egyesíteni szinte lehetetlen. Mert a hatalom számára a vallásból annyi épp elég, hogy a tömegember elfogadja a siralomvölgyet az örök élet reményében. Ez meglehetősen ismert helyzet.

(Thomas Mann: Doktor Faustus. Európa Könyvkiadó, 1967. Fordította: Szőllősy Klára)

Az író és felesége, aki szintén író, még az utolsó pillanatban is szervez, intézkedik és csomagol, majd repülőgépre száll, hogy egy hónapot eltöltsön egy íróakadémia meghívottjaként Kínában, nevezetesen Pekingben és Sanghajban. Minden megy, mint a karikacsapás, ma már nem kell Marco Polónak lenni egy ilyen utazáshoz. Igaz, fantáziálni sem lehet nagyon. Milliók utaznak, úti élményeket rögzítenek képben és szövegben. Szóval a hétköznapok része, ha nem is széleskörűen (sőt, Magyarországon Kínát igen kevesen engedhetik meg maguknak).

A baj csak ott kezdődik, hogy Péterfy Gergely olyan író, akinek szigorú munkarendje van. Napi ötezer karaktert kell írnia, különben hiányérzete, mi több, lelkiismeret-furdalása támadna.

Nem kellett volna az a protestáns nevelés, akkor most sokkal könnyebb dolgom volna.

Tehát viszi kedvenc laptopját és a lépéseit mérő, valamint kínai írásjeleket is fordító okostelefonját, és néha azzal kínozza magát, hogy most írnia kell-e vagy élményeket vadászni egy olyan városban, amelynek huszonkétmilliónyi lakosa van. Persze, a futást sem kihagyva, mert egy ülőfoglalkozásúra a napi többkilométeres kocogás mindenképpen ráfér.

 Az is micsoda időrabló munka, hogy Péterfy Gergely megszállott fotós, mindent le akar kattintani („dokumentálni”), például Kína népességének napi számlálóját, amely pontosan mutatja, hogy aznap hányan születtek és hányan haltak meg (a fotó Péterfy Gergely Facebook-oldaláról való)

Péterfy Gergely gondolt egy nagyot, és feltehetőleg feleségét is munkapadra kényszerítette, nehogy ellazuljon, amikor ő keményen dolgozik. Ebben őt Péterfy-Novák Évának is követnie kellett. Naplót írni, függetlenül attól, hogy férjeura éppen mit írt arról az eseményről, ahol együtt voltak. Szóval, kettős fénytörés: a dolgok elvileg azonosak, de megértésük nagyon különbözik. Ez végül megnyugtató. Hiába vagyok egy nagy tömeg kicsiny egyede, csak azt látom, amit megtanultam látni. Tehát minden utazásomnak van szerves előzménye, amiért meg kell küzdenem (a tanulás szót mellőzni szeretném, mert azt sokan iskoláik befejezésével lezártnak tekintik).

Az író Kínára vonatkozóan is fejleszti ismereteit. Nem szégyenli, hogy tanul, lelkesedve, még azt is vállalná, hogy belekóstol a kínai nyelvbe, írásba. Ismerősöket keres és talál. (Meglepő, hogy milyen sok magyar és magyarul tanuló kínai van Pekingben.) Térképeket tanulmányoz, a látnivalókhoz metróútvonalakat jelöl ki. (Tizenhét van, úgyhogy nem egyszerű.) Igen aktív, amit Péterfy-Novák Éva enyhe iróniával rak helyre. Az olvasó végül megnyugszik, a házaspárt nem fordítja ki megszokott életformájából ez az utazás sem. Személyiségüket nem kellett a pekingi repülőtéren biztonsági okokból szögre akasztaniuk.

Milyen Kína? Hát hatalmas, és működik, és ugyanúgy van szegénység és gazdagság, mint a világban mindenütt. Lehet az épületeket, szobrokat európai módra esztétikailag és gasztronómiai szempontból (nagyon fontos!) értékelni, de aztán egy helyen kibukik: van ebben a világban is valami, ami felfoghatatlan. A múlt kútjának a mélysége.

Péterfy Gergelynek ez a pillanat a kínai operában jött el:

Minden ezredéves hagyományok szerint megy, Mozarton és Verdin nevelkedett füllel élvezni nem, csak csodálni tudom. Különös érzés ekkora időutazásra indulni a múltba egy olyan épületben, amilyet otthon elképzelni sem merek. A kulturális távolság a múltat és a jelent nézve is gyakorlatilag végtelen.

 A szerzőpáros alulról fényképezve Sanghajban, hogy magasabbnak látszódjanak, de a Gellért-hegynél magasabb felhőkarcolók városában ez reménytelen dolog (a fotó Péterfy Gergely Facebook-oldaláról való)

Végül az utazás rezüméje, amit Kínával kapcsolatban az olvasóknak önállóan kell megfontolni, és nem a propagandára hallgatni:

(…) Kína az összes autokráciájával és egypártrendszerével még mindig élhetőbb hely, mint Magyarország (…): az Orbán-rendszer már tényleg azon a határon van, amikor élhetetlenné válik az ország az értelmiségnek (és elnézést mindenkitől, aki a NER része, és ennek ellenére értelmiségnek tekinti magát: én nem tekintem őket annak).

A panda ölelése szép négykezes etűd a mai magyar irodalmon edződött fülnek.

(Péterfy Gergely–Péterfy-Novák Éva: A panda ölelése. Kalligram, Budapest, 2018.)

Térey János első prózai műve volt 1997-ben a Termann hagyatéka, amely olyan kis terjedelmű novellafűzér, amelyet a főszereplő, Termann Dezső köt össze meglehetősen lazán. Hogy a szerzőnek szívügye volt a könyv, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy 2012-ben erősen „javított és átdolgozott” második kiadása is megjelent.

Méltán. Fontos könyv. Nem azért, mert azoknak, akik a budapesti Csikágóban vagy a belső Erzsébetvárosban laknak, ismerős lesz a helyszín, hiszen ők a Termann hagyatéka lehetséges olvasói között a kisebbséget képviselik. Igaz, akárcsak én, örömmel képviselik, és az ország távoli szegleteiben lakóknak is hírül adják, hogy Térey János pontos ember. Amit leír, legalább tárgyi világában, az megdönthetetlenül úgy van. Például a Garay tér piaca lovas kocsikkal még a nyolcvanas években.

A kerület északi felének szíve a Garay tér. Barátságtalan, de izgalmas színvilágú piac színes népességgel, lengyelekkel, ukránokkal, cigányokkal és kínaiakkal. Seftelőkkel és a videokabinok ördögeivel. Többször használt étolaj szagát érzi, iszapos tekintek kereszttűzébe kerül, aki átvág a standok között. A kéz zsebre vágandó, ez minimális óvatosság. Termann mindenek előtt az árusok vadromantikáját szerette, a lacikonyhák vidékét, és napok alatt beilleszkedett a Garay-piac világába. Bulikról hazatérve, hajnalban is otthonosan mozgott a tér rosszul kivilágított mellékutcáiban.

Itt volt a piac. Csikágó multikulturális jellege – hogy szépen fejezzük ki magunkat – a modernség ellenére is megmaradt (M. J. fotója)

A Garay tér ma már gyökeresen más, a novellák lelke azonban éppen a nyolcvanas évek. Ami már történelem. Ezt a szerző reflektálja is, hiszen nem ő Termann (bár a névben a Ter mi más lenne).Ilyenek például azok a megjegyzések, amelyekkel az utcák „leánykori” neveit a mai néven való emlegetésével történeti távlatba helyezi.. Ez azonban csak a felület. A lényeg a remeklés, annak ábrázolása, hogy Budapest nem Párizs, itt senki sem lesz Rastignac.

Pedig jött egy vidéki sereg, élükön olyan egyéniségekkel, mint Szegedről a korelnök, az 1949-ben született Temesi Ferenc, a szegvári Grecsó Krisztián, a vámosmikolai Háy János, a marosvásárhelyi Bartis Attila és Dragomán György, hogy neveket is soroljunk, és sokan mások, akik szembenéztek a budapesti rengeteggel, és olykor még az élettől is elment a kedvük. Pedig volt itt minden, ital, drog, nők, kalandok. Csodálták vagy nem csodálták, de szinte el sem hitték, hogy lehet valaki olyan laza is, mint például Gerlóczy Márton. Esterházy, Nádas, Spíró pedig olyan volt számukra, mint a sarkcsillag.

 Az Aréna (Dózsa György) útról külön novella szól. Ma már Térey János sem ismerne rá (M. J. fotója)

Természetesen elmúlt harminc év. Van, aki kitört a gyorsan cserélődő albérletek világából (Temesinek Csikágóban a Kossuth-díja után lakása is lett.), de sokan megmaradtak a névtelen irodalmi munkások között. Van, aki „felzárkózott” nemzedéke nagyjaihoz, és végül elhalmozták őket díjakkal, akadémiai tagsággal. (A honoráriumok kevésbé nőttek.) A fájdalom azonban megmaradt, satnya volt a hazai gyökérzet, a budapesti pedig átláthatatlan csatakos esőerdő, ahol minden megtörténhet, és a csoda is csak három napig tart. Még Nádas Péter is, aki kivonult a városából, nem a vidéket dicsőíti, hanem a nyugalmat, ami segítette, hogy két vaskos kötetben budapesti gyerek- és ifjúkorát megírja, bőven megemlékezve a külső erzsébetvárosi, azaz csikágói nagyszülőkről.

Térey János novellái arra is felhívják a figyelmet, ez a vidéki intellektuel-áradás nem azonos a politikai pályára készülő kollégiumi jogásznemzedékkel. Nem akarnak ribilliót. Ők belső ellenállásban vannak. Eszközük legfeljebb a balhé. A „kint” nem érdekli őket. Európa-ház? Ugyan. Nekik csak albérlet jut. Ha mégis kiszabadulnak, mondjuk, a horvát tengerpartra, egy jottányit sem változnak. Térey János végeredményben leírja a magyar értelmiségi örök típusát: közel lenni, hogy mindent lásson, de elég távol lenni, nehogy belekeveredjen. Az élet úgyis rövid. Térey János is meghalt mielőtt ötven lehetett volna, vagyis még Kossuth-díj nem ékesítette. Vergogna! – mondaná egy olasz.

(Térey János: Termann hagyatéka. Libri Kiadó, Budapest, 2012.)

Csodálatos könyvet kaptam Németországból. Nem mai, húsz éve jelent meg. Címe: Agglegények, de semmi tréfálkozás, nagyon puritán képanyag és németeknek némi tájékoztató szöveg. Tanyasi emberekről szólnak a képek, köztük a legtöbb felvétel a Lukács-ikrekről született. Apropó „született”…

Aki a rendszerváltás után született, annak a képek olyan világról szólnak, amely egyszerre van több évszázados távolban vagy megtalálható most is a mai Szabolcsban. Egyfelől eltűnt a tanyasi életforma, másfelől megmaradt a mélyszegénység. A könyv a keresztúton áll, se nem sajnálkozik, se nem szörnyülködik. „Ez van, volt – mondja –, én legalább megörökítettem." 

A Lukács-testvérek nem fáznak

Elég sokat kellett töprengeni azon, hogy Stekovics János fotóit milyen kategóriába soroljam. Szociofotó Kálmán Kata módra? Vidéki életkép, ahogy azt Balogh Rudolf művelte? Sajtófotó? Ugyan. Végül Jungot hívtam segítségül. Amit Stekovics János ebben a kötetben művel, az nem más, mint archetípus sorselemzés. Ehhez megvan a módszere, az empatikus modellbeállítás, mert egy pillanatra sem akarja elhitetni, hogy a képek a véletlen igézetében készültek. Igen, a fiatal sajtófotós szinte kiköltözött emberei közé, ette főztjüket, hallgatta történeteiket, és csak akkor exponált, amikor a beállításhoz szükséges hangulat, ami nem társadalmi kérdésekből nőtt ki, hanem a személyiség rejtekeiből szivárgott elő, ideális volt. 

 Az ikrek épp távozóban (az album utolsó fotója)

 Sok év munkája van benne. Egyetlen „hibája” van, a text nem Nagy László vagy Csoóri Sándor munkája. Igaz, az egyik illetlenül korán távozott, a másik az idő tájt meg épp közéletet élt. Szóval, a hiányukra van elegendő magyarázat.

Az empátia a fotózás nélkülözhetetlen kelléke. Aki az arcát, testét adja, azt nem szabad becsapni. Ezt az aranyszabályt a kötet minden képe betartotta, kivéve azt, ami a disznóölést dokumentálja. Ez ma már sokkoló lenne (helytelenül).

Az már külön esszé tárgya lehetne, hogy Stekó (így rövidíti nevét) vándorszütyőjébe nem hamuba sült pogácsát tett, hanem ezt a képanyagot (képletesen!) hátára vette, és az első lehetséges alkalommal olyan közegben jelentette meg, amely joggal mondhatja Magyarországról, „Mi néki Hecuba, s ő Hecubának, hogy megsirassa?” Hogy tudta a lábát megvetni az egykori NDK-ban egy fotós, aki egy kiadónak minden munkáját egyedül el tudja végezni (persze, a nyomtatást, kötészetet nem), és olyan apróságokra is van gondja, hogy a könyv csomagolópapírján a könyvtábla domborműve visszaköszönjön.

Végül, tanulságképpen egy anekdota. Szabó István, a filmrendező megmutatta tanárjának, Makk Károlynak a Te című kisfilmet, amire igen büszke volt. Sokan lelkesedtek érte. Esztergályos Cilit ez avatta színésznővé. Karcsinak is tetszett, véleményét így foglalta össze:

Sok mindent el lehet mondani kézzel, lábbal, lassítással, gyorsítással, de egyet sohase felejts el: az arc a kifejezés legjobb eszköze.

Ebben a képanyagban az arcok és a mozdulatok, a tárgyak és a fekete-fehér megannyi árnyalata a helyén van. Irodalmi értéket is jelent. Novella szavak nélkül. Ez tudásra és ritka elmélyültségre vall, ami napjainkban, amikor a digitális kamerák úgymond mindent tudnak, és felvétel közben akár bukfencet is hányhatunk, szinte archaikus közlésmód. Ami nem azt jelenti, hogy régi, hanem a legtisztább viszonyítási pont.

Nagyon szeretném, ha az album sokak számára elérhető lenne, mert a hagyományról lehet értekezni, politizálni, de hogy mi a hagyomány, mi az, ami elmúlt, miért és hogyan, csak az ilyen albumok teszik láthatóvá.

János Stekovics: Die Junggesellen. Die letzten ungarischen Pusztabauern. Verlag Janos Stekovics, Halle an der Saale, 1999.)

Forgách András irodalmi pályája, ha nem is rakétasebességgel, de főleg színdarabjai, drámafordításai révén szépen alakulgatott. A film sem hagyta hidegen. Janisch Attila több filmjének is a forgatókönyvírója volt, köztük a különleges Másnapnak. Hasonlóan kellett erőfeszítéseket tennie, mint a két évvel idősebb bátyjának, Forgács Péternek, aki igen rögös utat járt be, amíg nem lett értékmentő, -teremtő független filmes. Kaptak azonban olyan országos ismertséget is, amit a világért sem kívántak, ugyanis a kétezres évek elején kiderült édesanyjukról, hogy a III/III-as ügyosztály „titkos munkatársa” volt. Fájdalmas felismerés volt, de szembenéztek a tényekkel.

 Ferenciek tere. Itt találkozik a Jósnő hőse a fiatal színésznővel, és ugyanakkor elrejtőzik egy rajongója elől

Ami Esterházy Pétert hasonló szituációban, 2002-ben, a Javított kiadás megírására ösztönözte, az Forgách Andrásnál, 2015-ben, az Élő kötet nem maradban valósult meg , hiszen neki is van egy Zehuze című regénye, amelyben szeretetre méltó édesanyját keltette életre. Az újabb („javított”) novellákból, dokumentumokból és esszéből építkező regény feltehetőleg Forgách András addigi irodalmi munkásságának is csúcsa lett. Ugyanakkor vállalnia kellett, hogy olyanok mondjanak anyja felett, következésképpen róla is erkölcsi ítéletet, akikről minden hihető, csak az nem, hogy tudják, mi fán terem az erkölcs. Hiába, sok magyar embernek lelki szükséglete az értelmetlen gyűlölködés.

2015-ben azonban nemcsak az Élő kötet nem maradt jelent meg Forgách András neve alatt, hanem egy novellagyűjtemény is, amelynek a címe Valami fiatal szélhámos. Érhető okokból jóval kevesebb figyelem esett rá, mint a regényre, ugyanakkor nagyon igazságtalan lenne, ha a kötet az irodalmi érdeklődés szélárnyékában maradna. Ugyanis a Valami fiatal szélhámos a magyar novellairodalmat néhány remekművel gazdagítja.

A novellák jellegzetessége: Forgách András csak arról ír, amit pontosan ismer. Színház, film, esetleg egy mosoda vagy életmentő labrador. Ha a belvárosi Ferencek terét említi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az valóban a Ferenciek tere. Ez feltétlenül írói erény. Ráadásul a nyelvezet világos, a dramaturgia pontos, egy-egy novellában olyannyira filmszerű, hogy akár kamerával is lekövethető lenne. Minden úgy működik, ahogy egy finom svájci órában a szerkezetnek működnie kell. A naiv olvasó azonban sokszor felkiált: „Ilyen nincs, ez nem lehet igaz!” És tényleg, a novellákban mindig van egy olyan fénybontó üvegprizma, amelyről azt szokás mondani, hogy a valóság addig még nem látott új dimenzióját nyitja meg.

Szűnni nem akaró taps a Taps című novellához

Forgách András azonban nem nyitja meg ezt a nemlétező dimenziót. Súlyosabb baja van a valósággal. Egész egyszerűen nem tetszik neki. Nem ad választ a legegyszerűbb kérdésekre sem. Mert ha adna, akkor nem kellene az embereket ösztökélni a pozitív életszemléletre, vagyis, hogy jobb híján, mert mások is így akarják, elismerjék, hogy az adott helyzetük a világ legjobb helyzete. Persze, mert nincs más, és lehetne rosszabb is. Ezt elfogadni azonban nagyon nehéz. A megrázó beszéd teljes, rövidítetlen szövege című novella főhőse ezért nem megengedhető módon fegyvert ragad, hogy szétlője a hazugság világát. „Ez, remélem, csak a fantázia műve” – sóhajtja az olvasó, aki már annak is örülni tud, hogy a párizsi Notre-Dame tűzvésze nem terrorista akció volt. „Csak” emberi mulasztás, ami inkább szomorúságot okoz, mint gyűlölködést. Amiből a soknál is több van. Aztán az olvasó elgondolkodhat azon is, hogy a valakiből hogy lett valami, azaz egy fiatal szélhámosból tárgy.

Forgách András: Valami fiatal szélhámos. Libri, 2015.

Kukorelly Endre bátor író. Persze, költő. Még a Parlamentbe is bemerészkedett két évre. Nem sok öröme volt belőle, de élményeiből megírt legalább egy szellemes kötetet, az Országházi divatokat, amelyben az egyik jó mondat:

A folyosón arról megy a kiscsoportos diskurzus, hogy hol lehet nyugodtan dugni a Parlamentben.

Remélem, abból, hogy idéztük, nem lesz belőle utólagos keresetmegvonás. (És sikerült helyet találni?)

Ez azonban csak majomketrec ahhoz képest, hogy Kukorelly Endre összegyűjtötte sporttárgyú írásait, és kötetben kiadta. A Pálya, amelynek az alcíme sem lekváros bukta: „avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon”, a kültelki sportkocsmák hangulatát és a kávéházi magas irodalom elittudatát ötvözi (amennyiben ez lehetséges, és nem szimpla képzavar) egyéni amalgámmá.

Egyik oldalon áll az az enyhén spicces szövegelés, amely a labdarúgás szabálykönyvét gyökeresen átírná. Csökkenteni kellene a játékosok számát, mert kevés a gól, a tizenegyest a tizenhatosról kellene rúgni, tiszta játékidőt kellene alkalmazni, mint a kosárlabdában stb. Ehhez nem kell írónak lenni, elég szurkolók közé menni, akik a les szabályán, egyáltalán, hogy miért van, órákig tudnak vitatkozni.

Az egykori Fradi-pálya, ahová a gyerek Kukorellyt apja próbajátékra vitte. Nem lett belőle nagy futballista, de labdaszedő lehetett a legnagyobbak mellett

A másik oldalon pedig az a rémgondolat áll, hogy igenis vannak férfisportok, amelyeket nem kellene a nőknek erőltetni. Tényleg, elmúltak azok az idők, amikor Nina Dumbadze diszkoszt dobott fele akkora izomtömeggel, mint a mai lányok. Meg aztán az sem jó dolog, hogy üzlet lett a sportból, amelyre még zsinórkötésnek a politika is rácsimpaszkodik. Kukorelly Endre arra a merészségre is vetemedik, hogy kimondja, vannak sportok, amelyek nem érik el a szurkolói ingerküszöböt, és mégis úgy tesznek, mintha profi fenntartásuk létszükségletet elégítene ki.

Természetesen, hiába az alcím, mégis a fociról szól a kötet. S rögtön kell idegnyugtató, mert Kukorelly Endre le sem tagadja, hogy nézőpontja a vérfradistáé. Ami a fradista olvasónak öröm, másoknak meg olyan, mintha arcába fújnák a cigarettafüstöt. Neki a legnagyobb magyar labdarúgó (akit ismert) Varga Zoltán volt, és Tichy Lajos vagy Göröcs Titi nevét meg sem említi. Ja, ez nem labdarúgó inventárium, hanem emlékek, történetek és a labdarúgással kapcsolatos versek gyűjteménye. Igazi, mély gondolatokkal. Az egyik éppen az, hogy szépen elmagyarázza, a futball nem macsósport.

 Albert Flórián, a császár, a Groupama Arénának a leánykori neve volt az övé. Szégyen, hogy levették

Rövidre fogva, a futball a férfitársadalomba való beavatódás terepe. A beavatottaké. A futball férfias – a macsó a férfiasság egyszerű félreértése, beteges túladagolása, feminin hiszterizálódása. A macsó egyszóval csak buta. Egyszerűen buta, minden értelemben, lelkileg a legbutább. Egy fasz.

Ezzel a kérdés bizony rövidre van zárva. Nincs maszatolás, a helyenként gonzóba hajló stílus ezt meg sem engedi. Miért gonzó Kukorelly Endre? Mert úgy tud letenni az asztalra egy futballkönyvet, hogy le sem írja a miniszterelnök nevét, mert fontosabb jó emlékezetben tartani Friedmanszky Zoltánt vagy Karába Jánost. Ez azt is mutatja, hogy Kukorelly Endre, mint író, ellentétben a zsurnalisztákkal, tud fontossági sorrendet felállítani. Ezért neki még a sportgiccs – uram isten, a Fradi-szív! – is megbocsátható. Erre is alkalmazható ez a megállapítás (a sztár az író):

Lelke pedig egy sztárnak is akad. Nem mindig. Néha kinő.

 Kukorelly Endre: Pálya vagy nyugi, dagi, nem csak foci van a világon. (Kalligram, Budapest, 2018.)

Ha azt állítjuk, hogy a Mann fivérek közül Heinrich is akkora író, mint Thomas, akkor biztos, hogy túlzásba esünk. Mert az matematikailag is lehetetlen, hogy egy családban két zseniális író legyen. A család többi írójáról, Erika Mannról vagy Klaus Mannról ne is szóljunk, pedig lehetne. Ők azok, akik sokszor árnyékban maradtak. Nehéz szerep az árnyéké, Klaus Mann, a Mephisto írója, nem is bírta, öngyilkos lett.

Klaus Mann viszonya édesapjával távolságtartó volt. Annál inkább becsülte nagybátyját, Heinrichet, akit példaképének tartott. Nem érdemtelenül. Heinrich Mann robusztus egyéniség volt, aki nagyon hamar felismerte, hogy a franciákat hiába verték meg Sedannál nagyon (1871), II. Vilmos gazdagodó Németországa a szakadék felé rohan. Mindkét híres műve, a Ronda tanár úr (1905), illetve Az alattvaló (1918) szarkazmusa már-már Georg Grosz rajzait, festményeit előlegezi meg.

Az Eldorádó földjén Heinrich Mann kevesebbet idézett művei közül való. Tulajdonképpen érhető, az író a regény megjelenése idején, 1900-ban, még kezdőnek számított. Ezt az is tükrözi, hogy a regény története nagyon egyszerű sémát követ. Vegyünk egy vidéki fiatalembert, aki több akar lenni, mint ami szülőföldjén lehetne, azaz senki, ezért egy világváros felé veszi útját. Ez Balzac Elveszett illúziókjának (1837), vagy – hogy még egy franciát idézzünk – Maupassant legismertebb regényének, A szépfiúnak (1885) is a sémája. A szépség, igen, az nagyon fontos. Balzac, a sui generis realista majdnem könnyeket fakaszt, amikor Lucien Rubemprét megjeleníti:

Arcában megvolt az antik szépség vonalainak előkelősége; görög homlok és orr, nőiesen bársonyos fehérség, feketéllő sötétkék szem, szerelmet sugárzó szem, amelynek fehérje olyan üde volt, mint egy gyermeké. E szép szemet hosszú, gesztenyeszín pillák szegélyezték, és mintha kínai ecset vont volna szemöldököt föléje…

…és így tovább. Maupassant hőse már a regény címében is megmutatja magát, hiszen ő a Bel Ami. Nyilvánvaló, hogy Heinrich Mann hőse, Andreas Zumsee sem lehet náluk szépségben alábbvaló. Nem is az, de hogy szárnyaljon, neki is a szegénységéből kellene kiemelkednie. A három szereplő képzeletbeli rokonsága nemcsak a szépségükből fakad, hanem hogy mindhármukat valamilyen formában megérinti a 19. század nagy találmánya, a tömegsajtó, amely lévén a hírek összegyűjtésében és szétosztásában ekkor még egyeduralkodó, valódi hatalmi eszközzé válik. Politikában, gazdaságban és kultúrában azt emel föl és tipor el, akit csak akar. Mivel szenzáció nélkül nincs újság, természetesen képes bolhából is elefántot varázsolni, az olvasót úgymond így szolgálni vagy éppen manipulálni.

Fogalmat alkothatunk arról a forgatagról, amelyet a regény megmutat, Kirchner híres expresszionista festménye, az 1914-es Postdamer Platz alapján. Ezen a helyen kürtőkalapban Andreas is sokszor megfordul

Heinrich Mann újságját Eldorádóban nyomtatják, de ez az Eldorádó nem meseország, hanem a 19. századvégi Berlin, ahol egyesek számára pénz a földön hever, csak le kell érte hajolni. Ehhez azonban be kell kerülni abba a körbe, amely a pénzt teremti, ahol egy fiú szépsége is lehet jövedelmező tőke. Andreas szerencsés, és mint író, noha életműve jelentéktelen, hopmesternek és egy érett asszony szeretőjének beválik. Tehát abba a zárt világba beengedik, ahol aztán a hölgyek és urak igazán élvezik az életet. (Ez a regény egyik fejezetcíme is.)

Milyen világ ez? Ahol dologtalan szépasszonyok művészetpártolás címén csinos fiúkat úgymond pártolnak, potrohos bankárok meg nyeszlett prolilányokat hajkurásznak. Mindenkinek van egy rögeszméje, amelyet a társaság szórakoztatására unos-untalan előad. De ha belelátunk a fejekbe, akkor megrémülhetünk, mert az agy helyén csak a sötétség gomolyog. Csodavilág (ez a regény eredeti címe), de – ahogy egy cinikus bérújságíró felvilágosítja Andreast – a közpénzek magánpénzekké való válásának van egy szigorú szabálya:

Az adakozó kéz politikája nem terjedhet túl a családon, mert az egyet jelentene a nemzeti vagyon lelkiismeretlen pocsékolásával. A család azonban rendkívül szerteágazó: az egyik végén a fejedelmi személyekig terjed […]. A másik végén pedig ott vannak a magunkfajták, akik fürgén és ügyesen kapunk el a levegőből egy-egy ötvenmárkás bankót.

Kik is a „magunkfajták?” Persze, ők (mi), akik morzsákért is fenntartják (fenntartjuk) a rendszert. Andreas Zumsee feltör, szexualitása kimeríthetetlen, és azt hiszi, hogy valójában nem létező érdemei miatt önjáró is lehet, de téved. Csúnyán megbukik. Azért főbe nem kell lőnie magát, mint egy kései Werthernek. Goethe hősének még bőven voltak erkölcsi skrupulusai. Nem így Andreasnak. Aki egyszer már bent volt Eldorádó pikszisében, azt nem hagyják az út szélén. Tengődhet tovább bulvárújságíróként, és külön jutalomként megkapja feleségül a nagy ember eldobott szeretőjét.

Heinrich Mann rendkívül sötéten látja korát. Szerinte a rendszer szinte hézagtalan, hiszen hívei között a művészektől a proletárokig mindenki megtalálható. Szomorú regény. A legelszomorítóbb azonban az, hogy ha kissé eltekintünk a felülettől (bizony sokan ma már nem tudják kapásból, hogy mi a lornyon, krinolin, monokli és a redingot, valamint mi a fezőr pontos jelentése), akkor azt tapasztaljuk, vagy visszafelé megy a világ, vagy száz év alatt az ember semmit sem változott. Hiába szerette volna néhány diktátor, hogy ő legyen az új emberek kovácsa, aki a maga képére formálja a tömeget. Nem kellett. Lássuk be, a szürke többség akár önként is vállalja az alattvaló szerepét, „sunyít vagy parancsot követ”, és aki – ha a hatalom úgy kívánja – csinálhat ricsajt. És akkor, a miheztartás végett, a fejére koppintanak. Kaphat hadi ruházatot, és meghal ajkán az utoljára még egyszer elrebegett „A hazáért!” szóval.

 Georg Grosz festménye, a Napfogyatkozás a következményeket mutatja be középpontban a háborús veterán, de már szenilis köztársasági elnökkel, Hindenburggal, aki Hitlert kancellárnak kinevezte

Igaz, ez már egy másik regény. Thomas Mann Varázshegyében tűnik el így a főhős Hans Castorp egy olyan ütközetben, amelyben a tábornokok ötvenszázalékos emberveszteséget terveztek be, amit szabad túllépni. De hát, ami az irodalomban összetartozik, az összenő. Az olvasónak meg legalább legyen meg az a vigasza, hogy ma már a „család” négylovas lakkozott hintó helyett Bentley Continentallal közlekedik vagy Dassault Falconnal repül. Hja, a technika, az ámulatra méltóan fejlődik, de a szövőlányok, ha lennének, hiszen a modern gépek mellett már ők is fölöslegesek, továbbra is csak cukros ételekről álmodnának.

Heinrich Mann: Eldorádó földjén. Történet az előkelő társaság életéből. Európa Könyvkiadó, 1985. (Fordította Tihanyi Vera.)

Milan Kundera regénye, a Tréfa megjelenése pillanatában, több, mint ötven éve (1967) szenzációnak számított. Egy rövid történelmi pillanatban, amikor az „emberarcú szocializmus” vágyképe uralta a csehszlovák politikai térképet, meg lehetett írni, hogy mi volt a Gottwald–Novotný-korszak lényege. A szovjet típusú totalitarizmus.

Ez a felismerés azonban még nem lett volna elég egy jelentős irodalmi életmű nyitányához. Kellett hozzá, hogy a szemléletmód és megformálás is legyen eredeti. Vagy, ahogy azt akkor mondták, modern. Csak a regény korban való elhelyezése miatt emlékezzünk arra, hogy Esterházy Péter „telivér posztmodernje”, a Termelési-regény (kisssregény) 1979-ben jelent meg.

A modernséget a Tréfában az jelenti, hogy műformája a monológ, amelyben a történetben egymás életútját keresztező szereplők mondják megszállottan a magukét. A középpontban van a tréfa: Ludvík Jahn, a kommunista rossz helyre (pártiskolára) küldi barátnőjének a rossz szöveggel ellátott vicces képeslapot:

Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! Ludvík.

Ennyi, és egy diktatúrában egy élet kettétörik. Egyetem helyett szénbánya katonai munkásszázadban, mert, ugye, az ellenség kezébe nem adunk fegyvert.

 Ostravai szénbánya ma már, akárcsak a magyarországiak, használaton kívül

Aztán váratlan lehetőség nyílik a rendszerváltások idején mindig központi kérdéssé váló ressentiment-ra. Amit Ludvík Jahn gondosan megtervez és végrehajt. Mert ő is úgy gondolja, mint oly sokan, hogy a bosszú édes. Az örömérzést gyorsan felváltja a csömör, ami akkor is rossz érzés, ha, cseh vígjátéki csavarral, nem lesz belőle tragédia.

  A Tréfa fontos motívuma Ludvík Jahn visszatérése a szelíden kanyargó Morva menti szülővárosába, ahol mintha megállt volna az idő, bár a népművészetet még így is eltemette

Mikor lehet azt sejteni egy irodalmi műről, hogy remekmű? Talán akkor, ha kiemeljük saját idejéből, és látni lehet, hogy az más korokban is érvényes. És itt nem is elsősorban arról van szó, hogy az író elmélkedő mondatai kiállják az idő próbáját. Itt van például az alapszituációra vonatkoztatható:

[…] az emberek többsége kettős téves hiedelemmel csapja be magát: hisz (az emberek, dolgok, tettek, nemzetek) örökkévalóságában és (a tettek, tévedések, hibák, sérelmek) jóvátehetőségében. Mindkét hiedelem hamis. A valóságban éppen fordítva van: minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. A jóvátétel (bosszú és megbocsátás) szerepét a feledés veszi át. Senki sem teszi jóvá a megtörtént sérelmeket, de minden sérelem feledésbe merül.

Ezen el lehet gondolkodni, hiszen a feledés még azt is lehetővé teszi, hogy az egykori ellenségek egymás tenyerébe csapjanak, feledve az egymásnak okozott sérelmeket. Röviden, Milan Kundera megírta az elmúlt három évtized regényét is. Ez bizony a remekművek sajátja, ami, persze, az olvasóknak nem biztos, hogy felhőtlen öröm. Kívülről látni önmagunkat óhatatlanul csalódást okoz.

Legfrissebb kiadás: Milan Kundera: Tréfa. Európa, Budapest, 2013. (Fordította: Rubin Péter)