Csodálatos könyvet kaptam Németországból. Nem mai, húsz éve jelent meg. Címe: Agglegények, de semmi tréfálkozás, nagyon puritán képanyag és németeknek némi tájékoztató szöveg. Tanyasi emberekről szólnak a képek, köztük a legtöbb felvétel a Lukács-ikrekről született. Apropó „született”…

Aki a rendszerváltás után született, annak a képek olyan világról szólnak, amely egyszerre van több évszázados távolban vagy megtalálható most is a mai Szabolcsban. Egyfelől eltűnt a tanyasi életforma, másfelől megmaradt a mélyszegénység. A könyv a keresztúton áll, se nem sajnálkozik, se nem szörnyülködik. „Ez van, volt – mondja –, én legalább megörökítettem." 

A Lukács-testvérek nem fáznak

Elég sokat kellett töprengeni azon, hogy Stekovics János fotóit milyen kategóriába soroljam. Szociofotó Kálmán Kata módra? Vidéki életkép, ahogy azt Balogh Rudolf művelte? Sajtófotó? Ugyan. Végül Jungot hívtam segítségül. Amit Stekovics János ebben a kötetben művel, az nem más, mint archetípus sorselemzés. Ehhez megvan a módszere, az empatikus modellbeállítás, mert egy pillanatra sem akarja elhitetni, hogy a képek a véletlen igézetében készültek. Igen, a fiatal sajtófotós szinte kiköltözött emberei közé, ette főztjüket, hallgatta történeteiket, és csak akkor exponált, amikor a beállításhoz szükséges hangulat, ami nem társadalmi kérdésekből nőtt ki, hanem a személyiség rejtekeiből szivárgott elő, ideális volt. 

 Az ikrek épp távozóban (az album utolsó fotója)

 Sok év munkája van benne. Egyetlen „hibája” van, a text nem Nagy László vagy Csoóri Sándor munkája. Igaz, az egyik illetlenül korán távozott, a másik az idő tájt meg épp közéletet élt. Szóval, a hiányukra van elegendő magyarázat.

Az empátia a fotózás nélkülözhetetlen kelléke. Aki az arcát, testét adja, azt nem szabad becsapni. Ezt az aranyszabályt a kötet minden képe betartotta, kivéve azt, ami a disznóölést dokumentálja. Ez ma már sokkoló lenne (helytelenül).

Az már külön esszé tárgya lehetne, hogy Stekó (így rövidíti nevét) vándorszütyőjébe nem hamuba sült pogácsát tett, hanem ezt a képanyagot (képletesen!) hátára vette, és az első lehetséges alkalommal olyan közegben jelentette meg, amely joggal mondhatja Magyarországról, „Mi néki Hecuba, s ő Hecubának, hogy megsirassa?” Hogy tudta a lábát megvetni az egykori NDK-ban egy fotós, aki egy kiadónak minden munkáját egyedül el tudja végezni (persze, a nyomtatást, kötészetet nem), és olyan apróságokra is van gondja, hogy a könyv csomagolópapírján a könyvtábla domborműve visszaköszönjön.

Végül, tanulságképpen egy anekdota. Szabó István, a filmrendező megmutatta tanárjának, Makk Károlynak a Te című kisfilmet, amire igen büszke volt. Sokan lelkesedtek érte. Esztergályos Cilit ez avatta színésznővé. Karcsinak is tetszett, véleményét így foglalta össze:

Sok mindent el lehet mondani kézzel, lábbal, lassítással, gyorsítással, de egyet sohase felejts el: az arc a kifejezés legjobb eszköze.

Ebben a képanyagban az arcok és a mozdulatok, a tárgyak és a fekete-fehér megannyi árnyalata a helyén van. Irodalmi értéket is jelent. Novella szavak nélkül. Ez tudásra és ritka elmélyültségre vall, ami napjainkban, amikor a digitális kamerák úgymond mindent tudnak, és felvétel közben akár bukfencet is hányhatunk, szinte archaikus közlésmód. Ami nem azt jelenti, hogy régi, hanem a legtisztább viszonyítási pont.

Nagyon szeretném, ha az album sokak számára elérhető lenne, mert a hagyományról lehet értekezni, politizálni, de hogy mi a hagyomány, mi az, ami elmúlt, miért és hogyan, csak az ilyen albumok teszik láthatóvá.

János Stekovics: Die Junggesellen. Die letzten ungarischen Pusztabauern. Verlag Janos Stekovics, Halle an der Saale, 1999.)