Amikor Para-Kovács Imre 1999-ben a Magyar Narancs felkérésére nekiveselkedett Bächer Iván Kutya Mandovszky című tárcaregényének, hogy valami írjon róla, ezt a viccet engedte meg magának:

Bächer Ivánról azért nehéz kritikát írni, mert a számítógépemen nincs ä betű, és mindig külön kell behozni a programból. Az ember kétszer is meggondolja, hogy egy ilyen munkába belekezdjen, amikor olyan egyszerűen leírható nevű szerzők könyvét is választhatja, mint Kiss Anna vagy Ficsku Pál.

Az író könyvek és a napi fröccs társaságában

Természetesen nem az umlautos a volt a fő probléma, hanem a választott feladat: olyan családregényről kellett írni, aminek a szerző regényírói ülep nélkül fogott hozzá, hiszen feltehetőleg Bächer Iván – meg az, aki rábeszélte őt erre a munkára – azt gondolta, hogy elegendő a tárcákat valahogy időrendbe rakni, és máris kész a regény, amelynek legalább két kötőanyaga szilárd. A család és Bächer Iván téveszthetetlen stílusa vagy habitusa.

Ez utóbbi igen fontos, tudniillik Bächer Iván negyedszázadon át könnyedén vagy nyögve-nyelve megírta a heti penzumát, felvette a honoráriumát és rögtön el is szórta, mert a zongoraművész apja helyett, aki zenészt akart belőle nevelni, példának anyai dédapját, Thury Zoltánt tartotta, aki tudomásul vette, hogy nem lesz nagy író, de legalább megvan az a boldog tudata, hogy írói honoráriumából (meg a gazdagabbak segítségével) el tud tartani egy népes családot, bár sohasem lesz sarokháza.

Bächer Iván sem akart Nobel-díjas lenni, nem úgy, mint Orhan Pamuk, aki regényében, a Fekete könyvben ideális főszereplőként egy tárcaírót talált, aki egyszerre volt ő és egy kitalált figura. Bächer Iván azonban nem szerette az ilyenfajta bonyulultságot. Elegendő volt számára emlékei tárházából végre összeállt volna a nagy regény, amelynek egyik legérdekesebb darabja a Kurgast.

 A világirodalom leghíresebb Kurgastja, a davosi Schatzalp, amely Thomas Mann Varázshegyének a helyszíne (természetesen a Varázshegy említése a Kurgastban is kikerülhetetlen)

Ebben ugyanis minden motívum egyetlen irányba mutat: 1906-ban tüdőbajban meghal a főhős, Romlaky Zalán, miután kilenc hónapon át hiábavalóan kúrálta magát gyógyszállókban. Illetve Thury Zoltán hal meg, akinek a neve a Kutya Mandovszkyban is Romlaky volt, tehát kellett ehhez a névhez ragaszkodni.

Álljunk meg egy csöppet Thury Zoltánnál! Régi író, aki meghalt még a Nyugat indulása előtt, és így nem kerülhetett a legnagyobbak közé, pedig, pedig… Csak ne lett volna olyan élhetetlen. Az ő ismerete nélkül Bächer Iván sem érthető meg. Ezt bizonyítandó elő kell venni Thury Zoltán összes munkáit, amelyet az özvegy kérésére még Kner Izidor adott ki Gyomán 1908-ban hat kötetben. Jó olvasmányok, amelyeket még nem írtak át mai helyesírásra, ezért a novellák-tárcák olyanok, mintha újságokból vágták volna ki őket (biztos így is volt). Az sem rejtély, hogy kell ilyen írásokhoz hozzáállni. Kell egy istenverte figura és egy szituáció, amely megmagyarázza, hogy az ember miért is istenverte, és emiatt miért olyan a helyzete, amilyen. Általában fölöttébb rossz.

Olvasunk, és együtt szomorkodunk Thury Zoltánnal, hogy élünk, bár még szomorúbb lenne, ha nem élnénk. Sajnáljuk, hogy a világ emberekkel van tele, de velük lenni mégis szórakoztatóbb, mint nélkülük. Forgatjuk a lapokat, és egyszer csak megvilágosodunk. Thury Zoltán bizony megírta dédunokáját is, Bächer Ivánt, aki cserében – nem posztmodern fogásként – történeteket kölcsönzött tőle. Talán A divat című írásból is egy vonást ahhoz az arcképéhez, amelyet hosszú évek alatt önmagáról rajzolt:

Írok, írok, tőröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeírja a kis hülyeségeit s mert könnyű, olyan könnyű, hogy majd el lehet fújni, belebolondulnak. Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahhoz, hogy megértsék, azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. (...) Pedig néha igazán úgy adom nekik az írásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a mesterségemmel, nem űzők csúfot a pennámból és unnak, unnak.

Bächer Iván szerencsére szinte megunhatatlan volt, bár nem kellett mindig egyetérteni vele. Lehetett bosszankodni is miatta. Nála a léháskodás kimerült abban, hogy többször is felhasználta régebbi írásait, mondván, regény lesz belőle. A Kutya Mandovszky időben, térben és terjedelemben bővebb, a Kurgast azonban kompaktabb, ami manapság, japán hi-tech divatot követve, népszerűbb. Feltehetőleg sokáig nem hull ki az emlékezetből. A könyv értékét növeli a gondos tipográfiai munka, amelyhez a szerző szolgáltatott sok archív anyagot.

Bächer Iván: Kurgast. Ab Ovo, Budapest, 2012.