Vannak könyvek, amelyeket sokszor el kell olvasni, hogy megértsük. Például Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, amely látszólag egyszerű, sőt, ha úgy vesszük, mindössze egy bűnügyi regény, de még a legfigyelmesebb olvasónak is nagyon nehezen adja meg magát. Fel kell hozzá nőni. Nem véletlenül. A könyvnek sokan, sok szempontból nekiveselkedtek. Ezt bizonyítja a temérdek irodalmi-filozófiai elemzés, amellyel akár egy teljes könyvtárat is megtölthetnénk. Az 1866-ban megjelent mű ugyanis nemcsak írója pályáján jelentett fordulatot, hanem a világirodalom színterén is. Amikor Jókai Mór még a romantikus Fekete gyémántokat tette közzé, megszületett Oroszországban a modern lélekelemző regény

A pszichológiai regény túllép a romantikában megszokott elsődleges érzelmek (szeretet-gyűlölet, bátor-gyáva, erényes-erkölcstelen stb.) kétpólusú és könnyen kódolható ábrázolásán, mert célja többé nem az, hogy az olvasók közösségi élményeit – ­­Isten, haza, család – egyszerű eszközökkel gyarapítsa, hanem hogy az embereknek segítsen önmaguk és a világuk megismerésében. Hogy felismerjék, mivégre vannak a világba bevetve.

A Bűn és bűnhődés a posztmodern felől nézve talán nagyobb mű, mint megjelenése idején volt. Dosztojevszkij nem sokat bíbelődött a regény szilárd szerkezetével, sem a megformálás egyneműségével. Például sokszor, a hatalmas monológok kedvéért, leáll a cselekmény. Az sem volt szándéka, hogy minden a főszereplő, a gyilkos Raszkolnyikov körül forogjon. Néha otthagyja őt, és a történet mellékszereplőiből csinál főszereplőket. Például Marmeladovból, aki miatt Raszkolnyikov sötéten leszögezi:

Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik.

Később erre a gondolatra, mert a gondolatok változnak, fejlődnek vagy rögzülnek,  így tér vissza:

Hitvány az ember... és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja.

A romantikus regények kötelező szerelmi szálát Dosztojevszkij a felüdülést kereső olvasókat figyelmen kívül hagyva bonyolítja le. A szerelem, ha egyáltalán annak lehet nevezni, a főhős és egy sárga cédulás (Magyarországon bárcás) prostituált, Szonya között szövődik. A lány nem egy pezsgőt kortyoló kaméliás hölgy Verditől, hanem kistermetű, tizennyolc éves, vézna, de elég csinos szőke lányka, aki föl nem fogja, hogy miért mond neki Raszkolnyikov szinte rajongással ilyeneket:

(...) igen nagy bűnös vagy, (...), kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz?

 Raszkolnyikov a baltával: a moszkvai Dosztojevszkij metró állomás faliképe

Mivel mégiscsak Raszkolnyikov a főszereplő, a regény megértését az ő gondolataiból kiindulva lehet megkisérelni:

Ez a dolog magja: egyszer feltettem magamban a kérdést, hogy ha Napóleon, mondjuk, az én helyemben volna, és nem tudná mivel kezdeni a pályafutását, nem volna előtte se Toulon, se Egyiptom, se Mont Blanc-átkelés, hanem a szép és monumentális dolgok helyett csak egy nevetséges kis vénasszony volna a keze ügyé­ben, holmi hivatalnok-özvegyecske, akit ráadásul még le is kell ütni, hogy a ládájából kivehesse a pénzt (ami pályafutásához szükséges neki, érted?), rászánná-e magát, ha más út nincs előtte? Vagy visszariadna, csak azért, mert nem monumentális a feladat, és mert... bűn?

Ez a dolognak azonban csak az egyik fele, a másik az, hogy amikor Szonjának a kettős gyilkosságot bevallja, azt állítja:

Én... én elhatároztam, hogy merek, és öltem... De csak merni akartam, Szonya, ezért tettem!

Nagyon fontos a könyv atmoszférája, amely bizony nem a Szent Pétervár-i Nyevszkij proszpekt fénylő gazdagságát sugallja. A történet ugyanis a nagyvárosok mindenütt hasonló szegénynegyedeinek egyikében játszódik. A gyilkosság helyszíne lehetne akár Budapest is (a rajz illusztráció a Bűn és bűnhődéshez)

Raszkolnyikov felteszi magának a kérdést – mint ahogy mindenki felteszi, ki nyíltan, ki csak titokban önmagának – vajon percember-e, netán féreg, illetve olyan konzervatív massza morzsányi része, amelynek egyetlen célja az önreprodukció, amelyből nagyon ritkán emelkedik ki egy-egy zseni. Esetleg ő a kevés kiválasztottak egyike? Zseni, aki a világot megváltoztatja, főleg azzal, hogy a régit feldúlja és pozdorjává töri. Persze, ki ne szeretne az utóbbi kategóriába tartozni? Igen, a tettvágy mindenkiben ott lobog, de az okoskodás sokszor a legszebben elgondolt tettet is elgáncsolja, mert okoskodni, különösen a szilárdnak, így biztonságosnak is hitt erkölcsi alapon, például kocsma pultra dőlve mindenki tud, ám a tettől a legtöbb ember, mondhatni, hogy a nép java, a massza visszariad.

Ha tehát az alaphelyzetet leegyszerűsítjük, van egy olyan értelmes fiatalemberünk, aki irdatlanul nagynak és igazságtalannak találja azt a fényévnyi távolságot, amely Napóleon és közte van. Ráadásul azt is tudja, ellentétben korunk sok hősével, hogy a távolság csökkentése érdekében neki is tennie kellene valamit, mert a sült galamb sohasem repül a szájunkba.

Így látva Raszkolnyikovot, rögtön ismerős lesz, azzal az árnyalt különbséggel, nem csak a tettvágy teszi különlegessé, hanem az a képessége is, hogy elemezni tudja tévedéseit. Mintha Dosztojevszkij azt sugallaná, hogy a kettő szoros korrelációban áll. A gondolkodni lusta a tenni akarásban is lemarad. Persze, tett és tett között nagy a különbség. Természetesen Raszkolnyikov útja, a gyilkosság, tévút. Az egykor halálra ítélt Dosztojevszkij is elveti. De néha a tévedések tanulságosabbak, jobban előbbre visznek, mint azok a  megszokott előítéletek, amelyek az emberek életvezetését meghatározzák és a masszába beletapossák.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012. (Fordította Görög Imre és G. Beke Margit)