Petőcz András Aysa című regénye zárókő, ha szabad irodalomról beszélve építészeti szakszót használni. De tényleg olyan. Az egy évtizeddel korábbi és szenzációs Idegenek és az azt követő Másnap (2011) után Petőcz András lezárja Anna történetét, akiről kiderül, hogy neve valójában Aysa. Olyan kódával, amit az író természetesen  a regény elejére tett, vagyis, hogy Anna mindent túlélt, és nyolcvannégy éves.

 Lehetne a kislány Anna, a felnőtt nő pedig Aysa (a könyv borítóján más arcot látunk)

Noha a költő Petőcz András ezzel a ciklussal lett jelentős prózaíró, ez a fordulat csak annyiban érdekes, hogy a három regény nyelvezete szinte erőszakosan ellenáll annak, hogy bármit is költői képekben fejezzen ki. Nem, ez a próza tárgyilagos, rövid mondataiból hiányzik a zeneiség, és nem érződik rajta, hogy a költő-prózaíró, aki a korábban neoavantgarde képversekkel is kinyilvánította önmagát, újabb nyelvi forradalomra készülne. Sőt, a szerzői személyiség is a homályt választja, és női hangon intonálja mindazt, amit a világ jelenlegi állásáról gondol.

Világ? Nem is olyan hatalmas. Nem is kellenek szilárd fogódzók, hogy az olvasó megtudja, most éppen hol van. Petőcz András is megszívlelte, amit például Bodor Ádám vall:

Nem jó, ha az ember direkt meg akar jeleníteni diktatúrát, vagy más társadalmi formákat, mert óhatatlanul odatolakodnak a didaktikus, sematikus képek, ennek pedig az esztétikum issza a levét.

Petőcz András módszere egyéni. A háború esszenciáját fogalmazta meg, a mérgező nagy kivonatot, amelynek sokszor ismétlődő előállítási protokollját egyetlen szereplőnek kell végigpróbálnia. A helyszín és idő leginkább oda helyezhető, ahol tenger van meg sivatag, ahol esetleg ma vagy tegnap az ISIS volt az úr, de a kor akár az arab tavasz ideje is lehetne. Motívumot azonban bárhonnan szabad szelektálni. A lényeg: az eszement gyilkolás, hiszen egy-egy háborúnak – Orwell emlékének tisztelettel áldozva – már az oka sem ismeretes, csak annyi, hogy van, és sohasem lesz vége, azaz állapot.

 A regény harcosainak egy része fekete lobogó alatt rettenthetetlen „idegen” vagy „barbár”

Ez ugyanis a zárókötet nagy találata. Tudniillik Aysát  a más színű egyenruhát hordó katonák éppen felszabadították, ám erre mondhatná a hősnő, ha nem lenne a könyvben minden mélységesen tragikus, hogy eben gubát cserélt. A háborúban a civil lakosság a harcoló felek közé ékelődve fölösleges biomassza, aminek hellyel-közzel még etikája is van, jobb ezért gyorsan likvidálni. De lehetetlen, mert minden népirtás után maradt egy-két túlélő, aki arcunkba üvöltheti, persze, hiába, miért tettétek ezt velünk. Aysa ennél bölcsebb. A túlélés ténye neki azt bizonyítja, hogy mindaz, amit tett, helyes volt. Az aljasságokért, a mocsokban való meghempergetéséért, szexuális eszköznek való lefokozásáért  másoknak tessék benyújtani a számlát, ne neki. 

A kemény, helyenként akár trágárnak is mondható regény (megengedhető, hiszen agyvelő nélküli katonák között vagyunk) nem minden elemében tudja elkerülni a sémákat. De erről nem Petőcz András tehet. A háború erkölcsileg felháborító, esztétikailag azonban szinte unalmas. Mindig csak lőnek, és nem töltenek. A vész pedig, ahogy azt 1850-ben Vörösmarty Mihály is pontosan látta, tényleg emberfejekkel labdázik az égre.

Petőcz András: Aysa (Idegenek 3.) Fekete Sas Könyvkiadó Bt., 2016.