Esterházy Péter hatvanadik születésnapi köszöntőjén Dragomán György megfontoltan önmagáról beszélt (mégis saját magát ismerte jobban, mint az ünnepeltet). Első regénye megszületéséről ezt mondta: „Kezdtem azt érezni, hogy a minden és a semmi ugyanaz. Sötét reménytelenségben írtam egy szöveget, talán a címéből kiderül, hogy milyen bátor optimizmus munkált bennem akkor. A pusztítás könyve. Még az is reménytelenek tűnt, hogy valaha befejezem.” A kezdés időpontja egybeesett azzal, hogy a Dragomán család, Romániából megszabadulva, magyarországi lakhelyre tett szert Szombathelyen. Ez 1988-ban történt, ami most annyiból érdekes, hogy a regény, A pusztítás könyve 2002-ben jelent meg, tehát legalább egy évtized alatt készült el, ami mindenképp arra utal, hogy Dragomán György a maga elé tűzött feladatot nem siette el. Gondos munkát végzett.

Amikor a könyv megjelent, felfigyeltek rá, mert az mégis valami, hogy egy harminc körüli szerző ilyen vaskos és nyelvileg „megtalált” (vagy eltalált) regénnyel tud arra polcra felkapaszkodni, ahol mondjuk, Bodor Ádám kötetei, például A Részleg vannak kitüntetett helyen. Ugyanakkor az a sűrű atmoszféra, a titkoknak az a mély kutja, amelyben a szereplők – és velük együtt az olvasók – beleszédülnek, nem tette lehetővé A pusztítás könyvének könnyű olvasatát. A fehér király után azonban érdemes visszapillantani erre a regényre is, mert nem arról van szó, hogy a lyukas zokniból már kilátszanak az oroszlánkörmök, hanem valóban egy izmos nagyragadozó jött elő a rengetegből.

Az olvasóknak először azt kell eldönteniük, honnan származik a sűrű atmoszféra. Erre nézvést Dragomán György nem ad közvetlenül megfejthető magyarázatot. Nekünk kell vonatkozási pontokat keresnünk. Az én megoldásom: a posztapokaliptikus világ. A háború, esetleg polgárháború tönkretett, kifosztott, majdnem teljesen lakatlanná tett egy egész várost. (Országot?). Ipara így néz ki:

 Posztapokaliptikus tájkép a Budapesti Vegyiművek elhagyatott roncstelepéről (Simon Gergely, Greenpeace)

A regényben kevés a szereplő. A főhős feltétlenül Fábián, aki parancsmegtagadásért kapja büntetésként ezt az állomáshelyet, ahol eddig „önkéntesek” barakkokat építettek, amelyeket az új utasítás szerint meg kell semmisíteni. Fábián huszonhat éves, olyan fizikai adottságokkal, mint a posztapokaliptikus film ikonja, Mad Max (Mel Gibsontól Tom Hardyig).

 Mad Max 5.

A hasonlóság eddig tart, mivel Fábián alaptulajdonsága, hogy ölni képtelen. (Talán ebből származott a függelemsértés.) Tudja, mi történne az izmokkal, csontokkal, ha ő ütne, de a döntő mozdulatot mégsem teszi meg, és ha kezében a fegyver emberre irányul, a ravaszát nem húzza meg. A többi szereplő, élén a Kormányzóval, testvérével, Némettel és a két lánnyal, Sárával és Lénával bonyolult családi szövevényt alkot olyan indulatokkal, amelyek egy shakespeare-i véres rémdrámában is helyet kapnának. Van még három fontosabb szereplő. A Kormányzó jobbkeze, utódja Ghárfás, az orvos és a mindenes sofőr Bebe. A nemzetiségük kérdéses, bár magyar is, román is lehetne, de a helyszín erre közvetlenül nem utal, hiszen valami után vagyunk.

A bizonytalanságokat nem oldja fel a rendkívül pontos leírások sorozata sem. Az anatómiai ismeretek áradása szinte felülmúlhatatlan (regényben). Minden akár kézzel is fogható, de az okok és következmények láncolata hiányzik. Talán éppen azért, mert a könyv állítása szerint a valóságban ilyenek nincsenek is. Minden újra kezdődik, ezért meg sem lehet szabadulni ebből a rémvilágból, amelyben a Kormányzó a legfőbb úr.

A regény ideje mindössze három nap. Ennyi idő kell Fábiánnak, hogy eldöntse: a Gonoszt el kell pusztítania. (Hogy a Gonosz esetleg csak egy köznapi diktátor tükörképe itt, Kelet-Közép-Európában, azt meg az olvasónak kell eldöntenie.) Aztán a gyilkos lehet szabad, de aki szabad, annak gyorsan menekülnie kell. A befejezés több mint talányos. A menekülőknek, Fábiánnak és Lénának a könyvben sokat szereplő rozoga terepjáróval egy felrobbantott híd víz alá került betonútján kellene a biztonságosabb túlpartra, esetleg már külföldre átérnie. Lehetséges-e Krisztuson kívül másnak is a vízen járnia? Mindenesetre Fábián megpróbálja, de nem hisz benne.

Beült a dzsipbe, Lénára  nézett: – Már nem élünk – megrázta a fejét, elfordította az indítókulcsot –, halottak vagyunk mind a ketten – mondotta, aztán a gázra lépett.

A pusztítás könyve nem könnyű olvasmány – talán az a csipetnyi irónia hiányzik belőle, ami már A fehér királyban is gyújtó hatású –, de a fáradtságot megéri. Az olvasó is hosszabb-rövidebb időre más lesz utána.