Bartis Attila regénye, A séta eredetileg 1995-ben jelent meg, de a Magvető újra kiadta 2007-ben, és most itt van a 2016-os változatlan utánnyomás, ami jelzi, hogy fontos műről van szó, ha nem is a könnyű olvasmányok népszerű kategóriájában. Lévén azonban első mű, azaz már nem az irodalmi ínyencek kedvenc hors d’œuvre-je, hanem opera prima, és így a ráfordított figyelmet mindenképp megérdemeli.

Az író A séta megjelenésekor huszonhét éves volt. Mondhatni, hogy szinte berobbant az irodalomba. Bár, ha azt is figyelembe vesszük, hogy 1986-tól hat éven át írta, közben leúsztatott a Dunán egy ezeroldalas változatot is (elégetés helyett), akkor erre az írásra a fiatalos helyett leginkább illő jelző a kiérlelt.

Ehhez képest a regényhez nem volt nehéz összegereblyézni az élményanyagot. Ott van szülővárosként Marosvásárhely és az apa, Bartis Ferenc költő, aki 1956 után hét évet töltött Ceaușescu börtöneiben (akárcsak a vele egyívású Páskándi Géza, aki a Duna-deltában ásott csatornákat). Bartis Ferencet szabadulása után sem hagyta a Securitate nyugton, úgyhogy 1984-ben (tíz évvel Páskándi után) ő is áttelepült az egyik diktatúrából a vidámabb másikba, ahol a rendszerváltás után megalapította az Összmagyar Testületet, amely többek között felszólította az összes világszervezetet, hogy Trianont vonják vissza.

Tulajdonképpen érdekes bulvárriporteri kérdés volna azzal megszólítani Bartis Attilát, vajon A séta kéziratát odaadta-e olvasásra Bartis Ferencnek. A kérdést az indokolná, hogy vélelmezhető, az alma ez esetben igen messze esett a fájától. Ugyanis az irodalmi „vérségi” kapcsolat Bartis Attilát A sétában az erdélyi irodalom mesteréhez, Bodor Ádámhoz köti.

Ez a Gyilkos-tó melletti szálloda lehetne a regény terjedelmesebb részének a helyszíne, csak még kellene egy fényképészműterem, ahol a gyorsan meghaló beutaltak örökítik meg magukat. Egyébként is, a halál a regényben állandóan jelen van

A séta világa nem hasonlít sem Romániára, sem Magyarországra, bár az építmény sok helyről származó alkotóelemeire könnyen rá lehet ismerni. Ami ezt a ráismerést némileg nehézzé teszi, az Bartis Attila egyedülálló leleménye. A viszonylag rövid regény egy gyerek teljes fejlődéstörténetét kíséri végig egyes szám első személyben, de hogy mi a beszélő neme, azaz fiú-e vagy lány, azt csak a regény második felében tudja meg az olvasó, mivel addig az események nemisége érdektelen. Tényleg, mit lehetne hozzátenni ahhoz, ahogy a kamasz felidézi a forradalmi napokat:

A csoda három napig tartott. Volt, akik öltek, voltak, akik ettek, és voltak, akik kivándoroltak. Miután véget ért, módosították az ölésről, evésről és kivándorlásról szóló törvényeket. 

A befejezés előtti önismereti drámát sem teszi erősebbé a főszereplő nőisége. Általános a kijelentése:

Figyelem a holdat. Már négyszer fogyott el, de hiába. Egyszerre vagyok én és másvalaki. Az, akit látok, fiatal és idegen, akit érzek pedig, ideiglenes.

Bartis Attila tűpontosan fogalmaz. Nincs a szövegében fölösleges henyeség, kikacsintás. Hihető, hogy azt írja le, amit gondol. Ez még akkor is igaz, amikor A kéklő pára című novelláskötetében a konkrét történelem ábrázolását helyezi előtérbe. A novellák mégsem lesznek dokumentumok, mivel erősek bennünk a szürrealista motívumok. Bár az is lehet, hogy itt Kelet-Közép-Európában a szürreális a tényleges valóság.

A kéklő párában olvasható az Idefent balsors, odalent sorstalanság című novella, amely azonban megfelelő pillanatban mégis életrajzi dokumentummá válik. Bartis Attila elkíséri apját Szamosújvárra, a börtönbe, mivel portréfilmet forgatnak az egykor meghurcolt erdélyi magyar költőről. Ezt látta a fia:

Apámat figyelem, ezért jöttem. Reggel óta minden erejét összeszedve emlékezik, mert emlékeztetni akar. Jól leírható célja van az emlékezéssel. Most viszont, hogy kinyílt a kivégzőkamra ajtaja, végre úgy zokogja el magát, mint aki harmincöt év után hazaért. Pontosan tudom, hogy reggel óta ez az első pillanat, amikor nem gondol semmit se a nemzet, se a maga sorsáról.

Röviden, megérti apját, és ez a legtöbb, amit gyermek a szüleivel szemben megtehet. 

A szamosújvári börtön főkapuja egy régi Fortepan képen. Szemben az igazgatósági épület, mögötte vannak sorban a cellák, kínzókamrák és mindaz, ami ide illik és szokásos

Bartis Attila: A séta. Magvető, Budapest, 2016.