Isaac Bashevis Singer A Moszkát családot kilenc évvel idősebb bátyjának, Israel Joshua Singernek ajánlotta azzal, hogy ő volt a tanítója, és Israel az igazán nagy író. Ez lehet a pátriárkai kort megért testvér tisztelgése az 1944-ben, ötvenéves korában meghalt író előtt, de komolyan is lehet venni. Már csak azért is, mivel mire Isaac Bashevis Singer első novellái megjelentek, például a Sátán Gorajban, bátyja már tekintélyes életművel rendelkezett. Ezek közül is kiemelkedik, mintegy főműként Az Askenázi fivérek, amelyet a szíve rendellenességeivel küszködő író 1938-ban jelentetett meg (A Moszkát család 1950-ben került a könyvesboltok polcaira).

A vállalkozás, amelybe Israel Joshua Singer belekezdett, először kivihetetlennek látszott, elsősorban a választott időhatárok miatt, hiszen az első kép azokat a sziléziai takácsokat festi, akik az orosz fennhatóság alatt álló Kongresszusi Lengyelország hívására érkeztek 1820-ban az akkor még jelentéktelen mezővárosi Łódźba, az „Ígéret Földjére”.  Iparuk űzéséhez jelentős kedvezményeket ígértek, és megőrizhették evangélikus hitüket (megmaradt templomaikat ma már a katolikusok birtokolják). A város, négy közösségének, a németnek, a zsidónak, a lengyelnek és az orosznak köszönhetően, rohamos fejlődésnek indult. Ezt a virágzást és a gyakori kudarcokat követi a szerző egészen a harmincas évek elejéig.

A könyv megértéséhez legalább nagy vonalakban ismerni kell az orosz–lengyel történelmet. Különösen a jelentős fordulatokat, például az 1830–31-es orosz ellenes lengyel felkelést (emlékeztetőül, ekkor lett Bemből „Osztrolenka véres csillaga”), az orosz–japán háborút (1904–1905), az 1905-ös orosz forradalmat, a két nemzetnek az első világháborúban játszott szerepét, az 1917-es februári és októberi orosz forradalmat. De a felsorolásból ki nem maradhat Lengyelország újjászületése sem. Rengeteg konfliktussal, területszerző fegyveres harcokkal, hiperinflációval, szenvedéssel járt együtt. Elég csak felidézni a lembergi pogromot 1918-ból,  amíg a parlamenti demokráciát nem szerető (mintha a szeretet politikai kategória volna) Piłsudski nyomására Lengyelország át nem alakult valóságos diktatúrává.

A történelmi háttér valójában minden ízében maga a regény, amelybe az alábbi két altörténet tagozódik be. Egyfelől a legnagyobb lengyel zsidó közösségé, a łódźié, másfelől az iparosodás megnyomorítottjaiké, a munkásságé. Ez utóbbi a frakciós harcokban őrlődő munkásmozgalomnak egyáltalán nem lelkesítő története, bár biztos, hogy közelebb van az igazsághoz, mint amit a tudományos szocializmus 1948 után oktatott. Ugyanis azt példázza, hogyan tudja két kézzel megragadni a hatalmat erőszakosan egy kisebbség. Mitől lesz keserű életük a korábban oly lelkes agitátoroknak.

Hogy fogalmat alkothassunk Łódź textiliparáról, azt hazai kép is illusztrálhatja. Ehhez hasonlított, esetleg sokszorozva, hiszen például a Goldberger család ilyen kétkéményes kőszéntüzelésű füstokádó gyárat működtetett Budán a huszadik század elején

Egy pillanatra se feledjük, olyan nagy irodalomról van szó, amelyből a testvér szerkezetet, típusokat, helyszíneket, motívumokat szemezgetett. Israel Joshua Singer a łódźi zsidódáság felemelkedésének és eltiprásának három nemzedéket átívelő korszakát írta meg tárgyilagosan, érzelmeket szorosra fogva a négy náció tengernyi szereplőjével. Amiből azonban kiderül, hogy az író a szereplői megválasztásában nem csupán fantáziájára bízta magát. Israel Joshua Singer mintákat keresett, és természetesen talált is. Ilyen minta például Israel Kalman Poznanski (1833–1900) személye, aki az első világháború előtt valóban a város királyának számított. Halála után fiai már nem tudták tovább gyarapítani a vagyont, mivel a zsidó nagyiparosokat a báborún kívül az is tönkre tette, hogy az újjászületett Lengyelország kormányzata úgy képzelte: az ország felvirágoztatása, az erős hadsereg létrehozása a nemzeti tőkén múlik. Ami éppenséggel nem sikerült, de szavazatszerző nacionalista szólamnak megfelelt.

Israel Joshua Singer szociológiai mintavétele rendkívül alapos, hiszen az olvasó vele a koldusoktól a nábobokig a társadalom minden nyilvános és rejtett szegletét Łódźtól Szentpétervárig bejárhatja.  A fordítónak, Dezsényi Katalinnak nagy érdeme, hogy mindent pontosan a „helyére tesz”, megkönnyítve az olvasást. 

 Israel Kalman Poznanski fiának, Moritznak 1898-ban emelt neobarokk palotája, amely a II. világháborús pusztítástól megkímélten maradt fenn, akárcsak a filantróp apa ingyenes szeretetkórháza. A  zsinagógát azonban a hatvanas években lebontották

Igen célzatos ez a tágasság. Az író két dolgot bizonyít. Az egyik, hogy csak a nürnbergi náci törvények szerint egyformák a zsidók. Valójában vallási, társadalmi vonatkozásban a sokfélénél is sokfélébbek. Hiszen az sem igaz, hogy a mindenekfölött való tudást, bölcsességet szorgalmazzák, hiszen már a Prédikátor könyve is megmondta:

Gondosan tanulmányoztam a bölcsességet és a tudást, az esztelenséget és a balgaságot. S meggyőződtem róla, hogy ez is csak szélkergetés.

Valóban: sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.

A zsidók egymás iránti hírhedetten nagy szolidaritásuk sem feltétlenül belső meggyőződésük, pszichológiájuk. Ez utóbbit az író hanyagolja is, például nem támaszkodik az akkor oly divatos mélylélektanra. Inkább azt állítja, hogy a szolidaritás annak az évszázadokra visszanyúló tapasztalatnak köszönhető, hogy ha a gojok egymás ellen háborút viselnek, a zsidók – bármelyik oldalon is állnak – vesztesek lesznek. A szolidaritás, mint minden esetben, önvédelem. Van, túlságosan sokszor, amikor már az sem segít.

Fiatalok és öregek, gazdagok és szűkölködők, várandós anyák és szenilis aggastyánok verődtek össze a tehervagonok körül, amelyek negyven ember vagy nyolc ló számára voltak elegendőek, most viszont legalább száz ember zsúfolódott össze bennük. Az őrök brutálisan bántalmazták őket. Nem hagyták, hogy leszálljanak egy pohár vízért, de még azt se, hogy kielégítsék testi szükségleteiket.

Ez még nem a holocaust, ezt a bevagonírozást Nyikolaj Nyikolajevics Romanov nagyherceg rendelte el az első világháború idjén 1915-ben, hogy a zsidók nyakába varrhassa az orosz katonai veszteségeket. Hadd idézzem újra a Prédikátor könyvét, amelyet választ és vígaszt keresve feltehetőleg az író is sokat lapozott.

Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.

Természetesen ezt nem kell elfogadni (sok feloldhatatlan ellentmondás van a Salamon királynak tulajdonított szövegben), de Israel Joshua Singernek legalább nem kellett azt az igen lehetséges mauthauseni beszélgetést műveiben rekonstruálnia, amely az egyik legnagyobb magyar textilgyáros, a főrendi tagsággal rendelkező Goldberger Leó, aki gyakran Horthy Miklós kártyapartnere is volt, és a łódźi textilesek között elhangozhatott. 

Israel Joshua Singer: Az Askenázi fívérek. Ulpius Ház, Budapest, 2004.