A Kitömött barbár című terjedelmes regényt csak Péterfy Gergely írhatta meg. Ez a felismerés abszolút nem világrengető, hiszen, ha valaki megírt valamit, akkor – a nyilvánvaló hamisításoktól (lásd plágium) eltekintve – ő a szerző, és nem más. A Kitömött barbárra vonatkoztatva azonban ennek a megállapításnak van némi tartalmi jogosultsága, hiszen az előzmények csak Péterfy Gergelyt vonhatták erre a regényírói gályapadra.

Először is a nagyapa, Jékely Zoltán költő lakás-könyvtára, amelyben megvolt Kazinczy Ferenc életművének mondhatni legnagyobb alkotása, irodalomszervezői levelezése, amelyet olvasva Péterfy Gergely rábukkant Angelo Soliman nevére. Aztán további Kazinczy-írásokban is fel-feltűnt ez a különös személyiség (Pályám emlékezete), ami az írót mint egy nagy kulturális dinasztia legfiatalabb tagját arra késztette, hogy kutatásokat végezzen azzal a nem titkolt céllal, hogy a nyomozás vége egy regény kezdete lesz.

Ez nem kritikusi feltételezés, hiszen a regény előtt megszületett egy tudományos értekezés is, amely méltóan a XVIII. századi körmönfont címadási divathoz, ezt viselte homlokán:  Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, nyersanyag és kutatás a KITÖMÖTT BARBÁR című regényhez,  PhD értekezés. Miskolc, 2007. (Olvasható most is a http://angelosoliman.blogspot.hu UHR linken.)

Kazinczy Ferencről van némi fogalmunk. Talán Széphalom neve is földereng, meg Sátoraljaújhelyen egy modern múzeumé, amely Kazinczy Ferenc egykori gyümölcsösében felhúzva a Magyar Nyelv Múzeuma nevet kapta. Az azonban szinte bizonyos, hogy Angelo Soliman neve a fantáziákat nem mozgatja meg itthon. Nem úgy, mint a Bécsben élőkét, akiknek a Wien Museum 2011–2012-ben négy hónapig még önálló kiállítást is rendezett az 1798-ban meghalt „hochfürstliche Mohr”, a főhercegi feketebőrű férfi és a vele összefüggő kérdések megvitatására. (Csak a katalógus terjedelme 256 oldal.)

 Angelo Soliman korabeli arcképe, amelyet a Kitömött barbár borítótervezője is felhasznált egy lepkegyűjtemény mellett

Tulajdonképpen – hogy közelítsünk végre Péterfy Gergely regényéhez – nem is kérdésekről, hanem botrányról van szó. Hogy volt lehetséges a felvilágosodás idején a hetvenöt éves korában meghalt férfit szakszerűen megnyúzni, bőrét fából faragott szoborra rávonni és a Bécsi Természettudományi Múzeumban, amelyet Mária Terézia férje, a természetbúvár Lotaringiai Ferenc alapított, mint faji látványosságot, afrikai vadállatok között közszemlére tenni.

Péterfy Gergely fikciójának nagy találmánya, hogy Angelo Solimant és Kölcsey Ferencet összeköti a barbár címszó alatt. Soliman afrikai, tehát még a felvilágosult Bécsben is eo ipso barbár, Kazinczynak meg a hazája barbár. Visszahúzó mocsárvilág. Odavan nemzeti nagylétünk (temetője Mohács). Az országnak csak bús düledékéi vannak, hiszen ahol vár állott, most kőhalom tornyosul. Sőt már kész a sírja is, ahol majd a nemzet süllyed el, de nem érdemtelenül. Mert mi a magyar? Rút sybarita váz. Bizony a nemzeti sirám a reformkort is mindvégig jellemezte. A barbárság pedig bevett szokás volt (van, lesz). Berzsenyi Dániel Kazinczyhoz intézett hódoló hangú levelében egy csöppet sem szégyenkezik, amikor így számol be hitveséről:

Ami feleségemet illeti, középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból föl sem szabadítottam, mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam, vagy igazábban szólván, ezen kis barbaries famíliai nyavalám (...).

Elképzelhető, hogy elképedt ezen Kazinczy Ferenc, aki nyugatos szellemi hatásra feleségét, Török Sophie-t magas rendű partnerének tartotta, hiszen így tettek példaképei, akik a nőktől nem csak a múzsa csókját várták.

 Kazinczy Ferenc arcképe. Péterfy Gergely szerint az írónak nem tetszett, mert a festőtől tökéletességet követelt, de arra a piktor szerény tehetsége nem volt elegendő

Péterfy Gergely a két „barbár” találkozásában felfedezte a lényeget: a különösség magányosságát, és azt, hogy aki tehetsége révén egy fejjel kiemelkedik a többiek közül, az előbb lesz országáruló, mint megbecsült ember.

A Kitömött barbár szövege szinte szertelenül dús. Történelem, irodalom, művészetek, ezek természetes módon vernek tanyát a lapok között, de van több nagyobb egység is, amelyek igencsak megdolgoztatják az olvasót. Meg kell ismerkedni az alkimistákkal, a rózsakeresztesekkel, a szabadkőművesekkel és a magyar jakobinusokkal, tetteikkel, világszemléletükkel, hogy levonható legyen a következtetés: a tudomány önmagában semmilyen embert megalázó tettre nem ad felmentést.

A regény utolsó fejezetei haláltáncba torkollanak. Természetesen a fikció mögött itt is tények vannak. A felvidéki koleralázadás. 1831. augusztus 23-án Kazinczy Ferenc belehalt a kegyetlen a kórba. Hogy mennyire pontosak Péterfy Gergely adatai, azt leginkább egy korabeli memoár, Balásházy János 1832-ben megjelent műve, Az 1831-dik esztendei felső-magyarországi zendülésnek történeti leirása tanúsítja. (Ennek alapján készült Gábor Pál A járvány című filmje Maróti Lajos forgatókönyvírói közreműködésével). Péterfy Gergely mérlege tökéletes, mivel túllendül a konkrét eseten:

a kolera egyetlen valóságos következménye (…) az volt, hogy megmutatta, meddig terjedhet a gyűlölet és a gyanakvás, amit ezen a földön egymás iránt táplálunk, urak és parasztok, otthon lévők és idegenek. Lemeztelenítette hiedelmeink és meséink természetét, és olyasmiket tudtunk meg önmagunkról, amikre egyikünk sem számított.

Ez a mondat bizony a mai világunkra is vonatkozik, ha a kolera szót metaforaként használjuk.

A filmre való fenti utalás nem a véletlen műve. Péterfy Gergely úgy szővi művét, mintha szeme elött több szálon futó film peregne. Nagyszerű a dramaturgia. A történet elmondását Török Sophie-ra bízza, aki a női princípium diadalára bírja erővel. Ebben segíti a visszatérő motívumoknak az olvasást könnyítő rendszere. Kell is – hiszen közel van már a tizenkilencedik századelőhöz a romantika (bár Kazinczy a nemzetieskedő Vörösmartyt nem tartotta sokra) –, és a regény tobzódik a szép és kevésbé szende szerelmi történetekben, családi cselszövésekben, főúri hóbortokban. Mindez azonban Péterfy Gergely kezén átfolyva pontos pszichológia lesz, ami azt bizonyítja, hogy lehetséges az irodalom és kultúrtörténet ideális egysége. A Kitömött barbárt erről az oldaláról is dicsérhetjük, de leginkább a nyelvezete alapján, ami egyszerre régies és modern, és megvalósítja a „jól írás” ritkán elérhető legfelső fokát.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár.  Kalligram, 2014.