Van egy többé-kevésbé ismeretlen nagy magyar regény, amelynek a szerzője Hevesi András. Az első sorok ilyenkor ősszel Magyarországon is igen aktuálisak: 

Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. A magyar eső szitál, néha zuhog, de nincs benne gonoszság és sátáni leleményesség. Elvétve szaporázza, cifrázza, mint a kissé konfidens cigány a nótát, de még akkor is csupa emberség, csupa tisztességtudás. A nagyvárosban is nyugodt és komótos maradt, a Váci utcán is nagy lomha síkságokra esik, csendes, illedelmes és kissé fásult, mint a síkságok korán elhízó vagy kiszáradó, idő előtt összetörő népe. Franciabarát olvasó, ha még nem voltál Párizsban, ne menj esős évszakban! A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt.

Az idézet a Párizsi esőből való, amelynek megjelenési éve 1936, és Hevesi András ekkor már harmincnégy éves volt. A szépírói pályakezdés tehát nem számított rakétagyorsaságúnak. Sok fordítás, esszé és kritika előzte meg Hevesi Sándor nevelt fiának első regényét. Amint az szokásos, a nagy ember, a színházi mágus Hevesi Sándor fiának lenni nem volt feltétlenül előnyös. Az apa pozíciója is sokszor ingadozott, hiszen hiába lehetett Hevesi Sándor a magyar színház egyik megújítója, az úgynevezett fajvédők sikeres karaktergyilkos akciója nyomán például a Nemzeti Színházból szégyenteljesen kitették (az elbocsátást Hóman Bálint vezette le).

Nevelőapjából Hevesi Andrásnak annyi haszna származott, hogy tizennyolc éves korában, a Horthy-rezsim kezdeti éveiben, Párizsba tehette át tanulmányai színhelyét. Franciaország lett a szerelme és halálának színhelye. A Párizsi eső ennek az egyáltalán nem konfliktusmentes szerelemnek a legtökéletesebb gyümölcse.

A nyirkos, ködös párizsi éjszaka Brassaï fotóján, amely lehetne illusztráció Hevesi András regényéhez

Az idézett eső Párizsban pontosan 1924. október közepén esett. Amikor Anatole France-ot temették. Ekkor érkezik a városba huszonkét éves főhősünk (elég sokára derül ki, hogy neve György), aki egyes szám első személyben meséli el – majdnem mindig múlt időben, azaz magántörténelmi visszatekintő élményként – fiatal felnőtt kalandjait, amelyek során rájön, egészen másvalaki, mint aki otthon volt. Ezt a megvilágosodást is az esőnek köszönheti:

Felöltőm és kalapom ocsmány, puha masszává ázott az esőben, és vele ázott az a lelkes, de gyenge lábon álló meggyőződésem is, hogy jócsaládból való úrifiú vagyok. Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal.

A magánynak pedig a legjobb ellenszere, amire otthon ritkán vetemedett, a gondolkodás. Ami, hja!, nem is olyan egyszerű dolog. Hősünknek rá kell jönnie, hogy egy életre össze van láncolva egy kiállhatatlan útitárssal, azaz saját magával. Mint látható, az irónia gyorsan felszínre tör a párizsi egyetemistában, akitől a szarkasztikus látásmód sem esik távol. Így jellemzi például pesti barátnője levelének ömlengő stílusát:

»Párizs magához öleli a maga nagy-nagy fiatalságát?« – kérdezte a hízásra hajlamos, kissé lompos nők fellengző svádájával.

Hevesi András nem fogy ki a kissé lerongyolódott Párizs eleven rajzának megidézéséből. Elég neki egy keresztény család ötödik emeleti lakása (lift nincs), és máris láthatjuk:

Az egész lakásból buzgó hit, földöntúli béke és piszok áradt.

Aztán egy kis oldalvágás a nevelőapának, aki ritkán játszott darabokat is írt. Főhősünk vall a színházról (és ebben igen őszintének látszik):

A színházat sohasem szerettem; levert és idegessé tett. Gyűlöltem a jól megcsinált darabokat, amelyekben menetrend szerint érkeznek meg a szükséges jelenetek, mint a vonatok a pályaudvarra.

A kalandok akkor kezdenek tébolyult pörgésbe, amikor György megismeri a negyvenhét éves és száztizenöt kilós litván Turauskast, aki – mondják róla – példátlan ember, nincs is több belőle. Nem is ember, hanem lavina. A fordulatokat nem írom le, a spoilerek elrontanák azt a filmet, amelyet az olvasó lapról lapra előre hatolva pergethet le szeme előtt, hiszen a regényben minden plasztikus, sőt szinte szagos. Meg aztán az új ismerős (szerencsejátékos, színész, menekült?), szarkazmusban is verhetetlen. Hősünk filológiát tanul, erre mondja Turauskas: 

A filológia az impotensek aszkézise. A filológus lemond arról, ami úgy sincs neki: az egyéni véleményéről.

Később ezt is hozzáteszi:

Kamaszos dolog túlbecsülni az értelmet, rekordmánia, sőt bizonyos tekintetben beteges dolog, olyan, mint amikor a libát májra hizlalják...

Turauskas beszédkészsége káprázatos (azaz Hevesi Andrásé). Tele van sok apró lélektani gyöngyszemmel. Például azzal, ami a hasonló nyelvi szerkezetben foglaltaknál sokkal rokonszenvesebb:

Egy ember pontosan annyit ér, amennyi élvezetre képes...

Ez már tényleg eső, de a párizsi szerelmeseket semmi sem zavarja (Elliott Erwin fotója)

Nagyon tanulságos, hogy György Párizsban – mint a magyarok külföldön általában –, hogy magányát elkerülje, magyar ismerősökre vadászik, vagy valakire Kelet-Európából. Könyvtárban felcsípett barátnője, Mela Pavdikovitch is ukrán, és tulajdonképpen emigráns grófnő, aki őt sok csókolódzás után már Gyurkónak nevezi (a megszólítás így ukrános).

Ez a történet a Tauruskas tükörtörténete. György megtudja, hogy benne is rejtezik a Schatten, ahogy személyiségünk rosszabb felét Jung elnevezte. Gyakorolja a bizalomkeltésnek igen kifinomult és aljas módszerét:

 …az ember akkor kelt bizalmat, ha szelíden, óvatosan, megfontoltan, sok fenntartással rosszat mond másokról.

A szerelem vége egyszerre fájdalmas és komikus. Melának vőlegénye van, és a sokszor számításból könnyekre fakadó Gyurkó helyett őt választja. Végül György sikeres Sorbonne-vizsga után hazatér. Akarja, nem akarja, róla is kiderül, hogy tud táncolni, tud kártyázni, tud özvegyasszonyoknak udvarolni, és esetleg még pénzt is tud keresni. A polgár hazatért. Nem történt semmi, ronggyá ázott honi kalapja, hogy csattanónak szimbólum is legyen, Párizsban maradt.

Az irodalom azonban nem az élet. Hevesi András, a polgár nem jelentéktelen irodalmi sikerekkel a háta mögött, Lengyelország német lerohanása után nem várta meg, hogy munkaszolgálatos legyen. Emigrált, Franciaországot választotta hazájának, és önkéntesként fegyverrel harcolt a németek ellen. 1940-ben elesett.