A nagy irodalmi művek közös tulajdonsága, hogy rétegek rakódnak egymásra, ami a terjedelemből is logikusan következik. Így tehát természetesnek mondható, hogy Orhan Pamuk is réteget rakott rétegekre, amikor hat évet szánt arra, hogy – már az irodalmi Nobel-díj után – megírja a Furcsaság a fejemben című regényét.

Pedig felszélről nézve nincs is nagy ügyről szó: megjeleníteni az 1963-ban született Mevlut Karataş életét 2012-ig, ami öt évtized, és ebből negyvenhárom évet Isztambulban élt le. De Orhan Pamuknak Isztambul nem egy város. Ha elolvassuk Isztambul című memoárját, pontosan láthatjuk, hogy számára születésének, életének ez a kerete önmagában szimbólum, mert szerinte Isztambul mélységesen szomorú város.

Ebbe a városba érkeznek a hatvanas évek elején nagy tömegek Törökország zord és mélyszegény vidékeiről (Mevlut Cennerpınarból, amely közelebb van Jerevánhoz, mint Isztambulhoz), hogy annyi pénzt összeszedjenek, amiből otthon földet és házat vehetnek. Így tántorgott ki Amerikába másfél millió magyar, és kevesen tértek úgy meg onnan, mint Mikszáth Kálmán regényében Tóth Mihály, akinek a lányát a rokonság Noszty Ferivel kompromittáló esetbe akarja bonyolítani. A döntő többség szegény maradt. Ez vonatkozik azokra a törökökre is, akik ötven év alatt a város hárommilliós lakosságát olyan nagyra növelték (14,6 millióra), mint az összmagyarság létszáma itthon és határainkon túl.

Ez tehát a regényben tekintélyes réteg: a város története, amelyben a gyerekképű és eredendően becsületes Mevlut próbálja megtalálni a helyét. Apját követve joghurt- és bozaárus lesz, aki vállra vetett rúddal házhoz viszi a portékát, mint gyerekkoromban azok a Pest környéki főkötős asszonyok, akiktől édesanyám kétheti rendszerességgel vásárolt tejfölt és túrót. A legfőbb apai tanács: „nem szabad büszkének lenni”. Mikor Mevlut megnősül, háromkerekű kocsival piláfárusként is megpróbálja a mindennapra valót megkeresni. Felesége főzi az ételt, majd a maradékkal hazatérve minden este a bozás kannákkal vállán újra útnak indul.

Perecárus háromkerekű kocsival. Ilyennel árulta Mevlut a piláfot, mígnem munkaeszközét illegális árusítás miatt a területfelügyelők össze nem törték

Aki akarja, egy romantikus, leányszöktetéses szerelem történetét is kiolvashatja a könyvből, meghökkentő fordulatokkal, mert nincs olyan ember, akinek az életében ne történne valami visszavonhatatlan, ami meghatározza élete folyását. De érdemes másra is felfigyelni. Mevlut útjai során, ahová éppen betér, mindenütt televíziót működtetnek. Ő sem tud ellenállni, hogy saját egyszobás lakásában asszony- és gyerekszórakoztatásként ne legyen egy használt fekete-fehér televíziója. Ugyanakkor mindvégig marad, ami volt: „divatjamúlt jelenség”.

A televízió azonban a regény szempontjából többet jelent. A világ jelenné válik az isztambuli hétköznapokban. A történelmi események előtt már nem lehet többé a szemeket, füleket bezárni. Igaz, hatásuk még Csernobil esetében is csekély, hiszen Mevlut csak kereskedésének csökkenését érzékeli belőle, de abban a szerkezetben, amely változtatásra készteti a várost, ezek az események fontos alkatrészek.

Az olvasó ezt a tényt a két magyar vonatkozás esetében saját történetén érezheti. Az isztambuli főpolgármester, aki ma az államelnök, százötven csuklós buszt – ott hernyónak nevezték – rendelt Magyarországról. Az üzletben a korrupció gyanúja Orhan Pamuk szerint nem zárható ki. (A másik magyar vonatkozás a török iskolások számára a hadi sikerként bebiflázandó Mohács.)

Az író nem fékezi tollát, bár a nacionalisták nemzetárulással vádolják, amikor a feneketlen török korrupcióról, maffiákról, szélsőséges politikai pártokról, katonai puccsokról, kurdokról, az örmény népírtásról és a felheccelt tömegek rendszeres dúlásairól beszél, valamint arról a „végtelen mennyiségű betonról”, amely „istentelen hellyé” változtatta Isztambult. Érhető, hogy Mevlut apja az elrejtőzés szabadságában hisz:

Vigyázz, ha az állam egyszer feljegyzi a neved, neked vége. Még rosszabb, ha címedet is megadod. Máris jön a bírósági idézés. Ha nem mész el, rendőrt küldenek érted, és a kiérkező rendőr nemcsak azt kérdezi, miért nem mentél el, hanem azt is, hogy mit csináltál életedben, fizeted-e az adót, hová vagy bejegyezve, mennyit keresel, és hogy bal- vagy jobboldali vagy-e.

 Természetesen a politika is csak egy réteg ebben a kivételes műben, mint ahogy a vallás, a misztika, a nosztalgia és Mevlut örök gondja, hogy mi van a fejében. Az író szerint az ember kettős természetű, egyszerre él kívül és belül. Rendet tenni közöttük nagyon nehéz, de hiszen az sem megy, hogy az ember egyszerre legyen igazmondó és őszinte. A rendteremtést szolgálja Allah:

Az éjszakai bozaárusítás során az utcákat és a fejében lévő világot már egyetlen egésznek érezte. Ez a megrendítő felfedezés hol a saját gyönyörűségének, hol egy különös fénynek, világosságnak tűnt, amelyet Allah csak neki nyilatkoztatott ki.

 A regény végén Mevlutnak és feleségének kis lakása lesz egy toronyház első emeletén. Egyszer feljut a legmagasabb lakásba, ahonnan ezt az Isztambult látja maga előtt, és belenyugszik a változásokba. Övé ez a békétlen város

A terjedelmes regényt Orhan Pamuk könnyen olvashatóvá teszi. Nem titkolja, a szálakat ő bonyolítja és elvarrja, ha az szükséges ahhoz, hogy minden érthető legyen. Egyetlen modernista eszköz, hogy a szereplők olykor az olvasó felé fordulva elemezik „belülről” az épp lezajlott eseményt. Olyan, ez, mintha egy baleset után a televízió szemtanúkat szólaltatna meg. Az olvasó mindvégig tájékozott marad.

Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben. Mevlut Karataş bozaárus élete, kalandjai és képzelődései, barátainak története, valamint az isztambuli élet 1969–2012 között, ahogyan azt sokan mások látták. Helikon, 2016. Fordította: Tasnádi Edit.