Szögezzük le (és ezzel akár máris vitát lehetne nyitni), hogy a magyar olvasók nem szeretik a verseket. Természetesen van egy szűk réteg, amely hajlandó kézbe venni verseskötetet, de a példányszámok nem hazudnak. Röviden: az olvasók zömétől távol áll a költészet. Vagy mi másért szüntették meg az országos napilapok hétvégi versrovataikat, ahol hajdanában még Ady Endre sem találta méltatlannak, hogy megjelenjen? Nyilván a feltett kérdésre az a válasz, hogy az olvasók nem igényelték, ami a kezdő mondatot támasztaná alá. „Vers az irodalmi lapokba való” – feltehetőleg ezt mantrázzák a bulvárba szédült szerkesztők, és lehunyják szemüket, nehogy lássák: most éppen az irodalmi lapok kivéreztetése folyik.

Szomorú példám a Nagyvilág esete, amely prózát és költészetet egyaránt közölt. Meghalt a főszerkesztő, a műfordító Fázsy Anikó, aki még betegsége idején is hátán hordta ezt a több mint fél évszázadot megélt folyóiratot. Szerény elismeréseképpen kapott egyszer egy József Attila-díjat és 2014-ben egy tiszti keresztet. És nincs tovább.

A költészetnek a közvéleményben csak egyetlen műfaja „életképes”, a politikai verseké, ami pontosan jelzi, hogy világunk mennyire átpolitizálódott. Nem mintha a magyar költészet nagyjainak fegyvertárából hiányzott volna a megszólalásnak ez a módja, de még a reformkorban sem volt ennyire uralkodó.

Mindez esetleg sirámnak látszódik, pedig csak azt akarom mondani, hogy Borbély Szilárd poétikai nagysága a rajongók körén alig terjedt túl, pedig a jelen korszakot meghatározó jelentőségű költő lezárult életműve méltó lenne a széleskörű megismertetésre is. Középpontban a Halotti pompa három ciklusával, kiegészítve a Berlin, Hamlet kötettel.

Borbély Szilárd versei azonban arra is magyarázatot adnak, hogy mi miatt gyanús portéka a költészet. A legfőbb ok az általános félelem. A költészet eredete a legmélyebb múltat idézi fel, amikor még az evangéliumok (szintén versek) az idők méhében rejteztek, és a verseket le sem kellett írni, mivel azt például a görög törzsek között fantasztikus memóriájú rapszódoszok terjesztették. Az emberek ma láthatóan félnek a múlttól, mivel szinte bizonytalanabb, mint a jelen. A múlt ugyanis nem tapintható, nem érzékszerveink segítségével tudatosul. A félelem miatt vagy elhisszük, amit a múltról elénk tesznek, vagy megfejtésében kegyetlenül magunkra vagyunk utalva. Ami azért fontos, mert a múlt a mi tulajdonunk. Nem vehetik el tőlünk. De a sötétségből jajgatást hallok. "A gondolkodás beh nehéz." Ezért annak a kérdésnek sokan még a feltevését is elutasítják, hogy "mi dolgunk van a világban" – hivatkozva fájdalmasan gyakori jelenbéli bajaikra –, és megpróbálják lefojtani a lefojthatatlant.

A másik okot Borbély Szilárd egyik szonettjének első négy sora pontosan megfogalmazza;

 Az agyban laknak néha olyan Lények,

                   akiknek nincs agyuk,

de a gondolatok között jól megélnek.

                   Szemezgetik, mint a kendermagot.

„Ne tessék mondani!” – jajdul fel újra a jámbor olvasó, aki riasztó álmait a bőséges vacsorára szokta ráfogni. Igaza van, hiszen semmiféle tudomány nem igazolja az effajta Lények létezését. Arról azonban tényleg meg szoktunk feledkezni, hogy a tudomány sem földrengésbiztos építmény. Épp az a tulajdonsága és talán ereje, hogy teóriái igen rövid életűek, míg az föl sem merül, hogy Arany János megbukott, mert jött Ady Endre, akit József Attila sem váltott le... a sorozat kezdete és vége ismeretlen..

További baj a verssel, hogy anyaga a nyelv. Amit bátran beszélünk, de ha pontosan leírják, olvasva sokszor meg sem értjük. (Ez a szokásos "mit akart a költő mondani"-effektus.) Még kevésbé fogjuk fel a vers nyelvét, pedig csak arról van szó, hogy a vers nem csupán katalogizálható gondolat, hanem leginkább forma. Banális példával élve, ruha, amely nem csupán testet eltakaró (vagy éppen kiemelve mutogató) látvány, hanem a fejfedőtől a lábbeliig egyéni és közösségi történet is, amely viharosan szokott változni (divat), de nemzedékek hosszú során tud változatlan maradni.

Virtuális illusztráció Borbély Szilárd Wannsee című verséhez. Ez volt az a berlini villa (a fotó a harmincas évekből való), amelyben "a kesernyés cigarettafüst és az erős konyak ködében" 1942. január 20-án megtervezték a zsidóság végleges kiirtását (Endlösung)

Borbély Szilárd verseinek nyelve azzal a nyilvánvaló többlettel is rendelkezik, hogy hangsúlyozza, nem vele kezdődött a költészet. Nem arról van szó, hogy nincs semmi új a nap alatt, hanem több a már elmondott, mint ami még egyáltalán elmondható. Röviden: aki nem ismeri azt, ami volt, az nem lesz képes meghallani az újat sem. Ezért Borbély Szilárd segítségül „újra írja” a barokk költészetet, de Shakespeare-t, Kafkát, haszid rabbikat is, mindazt, amiben a tudatos ember a köznapi logikán túl megtalálhatja a mindenható misztériumot vagy az életszentséget.

Az olvasó számára ezzel a nyelvvel azt a feladatot jelöli ki, hogy ne ma született csecsemőként vegye kézbe verseit, hanem maga is próbálja megtalálni helyét az utalások rendszerében. A versekben, ha éppen nem ballada, nincs történet, nincs cselekmény, csak testek Lélek nélkül és a Lelkek test nélkül. Meg van a lehetetlen feladat.

 A hosszan elnyújtott kiáltás elbeszélése

megköveteli a lemondást.

Tulajdonképpen mi forgatja fel

az összefüggéseket? – kérdezed.

Igen, a túlságosan hangosan kiáltozó világunkban a felforgatott összefüggések megértése nagyon nehéz. A teendő, kedves Olvasó, legyél te is költő, de ne írj egyetlen verset sem. Csak törekedj megérteni, hogy miért fekete a halotti pompa. A költészet sajátos életforma. Maga a lemondás, amibe könnyen bele lehet halni. A haláltól azonban nem kell félni, inkább az örökkévalóságtól, ami túl nagy falat az emberi elme számára. Ezt tanítja Borbély Szilárd krisztológus költészete, amely mégis érvényes kísérlet az Örökkévalóra.