Egy mű megértéséhez szükséges némi háttérismeret. Például, hogy Grendel Lajos nem a Szíriuszról érkezett a magyar irodalom kellős közepébe, hanem a szomszédos Szlovákiából, ahol a magyarok már lassan száz éve kisebbségben élnek. Ahol az irodalomnak különös szerepet szántak, „magyarságmegtartó erőt”, ami szép feladat, de jött egy nemzedék, köztük Grendel Lajos, amely másként gondolkodott. Ezt a sok felvidéki író és MKP-politikus szemében botrányos mondatot is Grendel Lajos írta le:

A szlovákiaiság nem lehet menlevele egyetlen szürke, igénytelen, amatőr műnek sem.

 Nem véletlen elszólás, hiszen másutt meg kijelentette, épp az irodalom és nem a hagyományos lángoszlop szerep védelmében::

Az író nem szólhat se egy nemzet, se társadalmi osztály, se más csoport, klikk vagy közösség nevében. Csak önmaga nevében szólhat...

Azért jelentősek ezek a mondatok, mert nem akárki mondta. Grendel Lajos 1989-ben a pozsonyi Szlovák nemzeti felkelés terén (Námestie SNP, leánykori neve: Vásár tér) forradalmi kiáltványt olvasott fel szlovák és magyar nyelven. Ekkor már betöltötte negyvenedik életévét, két gyermek apja és közismert írónak számított (az 1980-ban született Gábor  ismert politikus, a NoVa alelnöke, parlamenti képviselő). Ugyanakkor szkeptikusan figyelte az eseményeket. Másfél éves győzködés után vette a kalapját, és ott hagyta a politikát, amiben a nem is annyira csendes visszarendeződés jeleit észlelte. 2002-ben lemondott a csehszlovákiai magyar írószövetség vezetéséről is. Olyan kemény beszéddel, amely elhangozhatott volna Magyarországon is (de nem hangzott el):

Két éve töltöm be a CSMÍT elnöki tisztét, és két éve vagyok az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Ez alatt a két év alatt ugyanannyi kicsinyesség, acsarkodás, gyűlölködés és álnokság vett körül, mint a pártállam éveiben. Önök, idősebb pályatársaim nagyobbik fele, a pártállam teremtményei, s a 89-es fordulat után is azok maradtak. Én Önökkel nem kívánok együtt dolgozni a jövőben. Természetesnek tartom ezért, hogy elnöki tisztemről leköszönök.

A fenti bekezdéseket meg lehetett volna spórolni egyetlen állító mondattal, ha az írásomat így kezdem: Grendel Lajos modern magyar író. Függetlenül attól, hogy Pozsonyban, Párizsban vagy Patagóniában él-e.

Ezt terjedelmes életmű bizonyítja, amelynek esztétikai lényegét nagy tanulmányban például a szegedi irodalomtörténész és lapszerkesztő, Olasz Sándor foglalta össze. http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/96-01/olasz-2.pdf De most csak egy műről van szó, egy vékony kötetről, kisregényről, amelyben, mint cseppben a tenger, megmutatkozik Grendel Lajos modernségének néhány sajátossága.

Az Utazás a semmi felé azzal tüntet, hogy noha az idősíkok változatosak, és igen sok fejtörésre adhat okot, hogy vajon ki az elbeszélő, a főhős vagy maga az író, mindez a tiszta alaphelyzetet nem érinti. Három barát, Attila, Zoli és Tomi (vezetéknevük nincs) negyven évét foglalja dióhéjba a történet, feleségekkel, szeretőkkel, gyerekekkel és sok halállal. Semmi sem rendkívüli, kivéve talán Attila kamaszfiának halálos közlekedési balesete, valamint Zoli korai halála egy balatoni viharban, amiről nehéz eldönteni, ez is baleset volt-e, vagy az alkalmat megragadó, de már eltervelt öngyilkosság. De még emiatt sem kell megrendülnünk. 

 A képpel nem azt akarom bizonyítani, hogy Pozsonyban is van csilivili (bárhova elképzelhető) pláza, hanem a figyelmes szemlélő esetleg megpillantja Attilát, akit a regény kezdetén éjjel innen visznek el egy kísérleti pszichiátriára, amely úgy gyógyít, hogy az orvosok hagyják szabadon beszélni a pácienst

A könyv lényege, jelentősége egészen másutt van. Nem a többé-kevésbé közeli ismerőseinknek is mondható hősökben, az öregedéssel együtt járó bajaikban, hanem a történelmi háttér biztos kézzel felfestett függönyében, amely előtt a barátság szinte törvényszerű széthullása lejátszódik. Sokszor halljuk azt az állítást, hogy a rendszerváltás nem sikerült. Legtöbbször pártok mondják, akik hasznot szeretnének húzni az emberek mélységes kiábrándultságából. Grendel Lajos nem áll be pártok mögé, de ábrázolja, hogy ez az érzés apró mozzanatok beteges halmozódásából keletkezett. Mert némi távlatból (a diktatúrát fordított távcsővel nézve) semmi sem változott, csak a szekeret rossz irányba húzó ló színe.

Az 1936-ban épített Manderla ház (földszintjén az építtető húsárudája volt), amely a nagyvárosiasodó Pozsonyban Chicagóra emlékeztetett. Fontos helyszín: Attila a Grand kávéházban, fenn a magasban, ahonnan be lehetett látni az egész várost, mindennapos vendég volt

Az Utazás a semmi felé nemzedéki regény. Azé a nemzedéké, amely abban a rendszerben szocializálódott, amelynek fennmaradását, úgymond geopolitikai okokból, véglegesnek ítélte meg. De hát élni kell, és ha nem tudunk alakítani a körülményeinken, legalább tegyük őket kényelmessé. Ez az általános életstratégia a rendszerváltással egy pillanat alatt érvényét vesztette. A csalódás azonban nagy. Oka az általános céltalanság. A rezsim megbukott, és mégis megmaradt. Tomi így világosítja fel barátját:

Nem mentek el, csak átváltoztak. Egy kommunistában több kommunista is lakik, ezt nem tudod?

Regényről azonban beszéljünk úgy, mint illik, azaz irodalomról. Grendel Lajos konzervatív modernista. Ezen a nyakatekert meghatározáson azt kell érteni, hogy a történések ideje modernen egybecsúszik, a lélekelemzés is modernen kifinomult, de a kifejezésmód egy pillanatra sem lépi át azt a határt, amelyet az író önként húzott meg életműve köré. Ez a határ pedig a posztmodern radikális eklektikája. A könyv sehol sem plakátszerű, se nem alpárian  vicces, de hogy a lehangoló sorsok, amelyek valóban a semmi felé tartanak, mégse legyenek annyira tragikusak, Grendel Lajos a regény végére reménysugarat varázsol. Lehet újrakezdeni – mondja, ami, persze, az előzmények ismeretében inkább az író humanista emberszeretetét sugallja, mintsem a valóságot. Hiszen Attila még a regény elején a pszichiáternek így írta le helyzetét (és az olvasó számára feltehetőleg ez marad meg igazságnak):

Már régen meghaltam. Csak úgy lődörgök a világban, mert a testem ideiglenesen itt maradt.

De leszögezem, Attila nem élőhalott. Csak meg kell érteni őt is. A céltalanság vagy másként szólva, jövőnélküliség, lassan népbetegség. A holnapot még ki tudjuk számolni, de hogy egy év múlva vagy tíz évet leélve, mi lesz, arra kevesen tudnak válaszolni. "Chi vivrà vedrà" - mondják ilyen esetben az olaszok. Csekély vigasz, hogy meglátjuk, ha megéljük. Addig? Carpe diem? Kövessük talán Horatiust? De ne feledjük, az ő teste is ideiglenes volt a földön. Tíz évvel idősebb barátja, Maecenas halála után két hónappal ő is befejezte életét. Közös sírba temették őket.

Grendel Lajos: Utazás a semmi felé.   Pesti Kalligram, Budapest, 2014.

Valaha az írók terjedelmes művekkel kínálták meg az olvasókat. Balzac, Dosztojevszkij, Proust vagy Thomas Mann azt gondolta, hogy a regényirodalomnak feladata van. Például az a haszna, hogy az egész világot és benne a sokféle embert megmutassa. A ritka győzteseket, és azokat is, akiket a társadalom vasszekere kíméletlenül eltapos.

1901-ben a családregények között korszakos teljesítménynek számított A Buddenbrook -ház megjelenése. Külön érdekeségének számított, hogy az író ekkor még csak 26 éves volt. (Thomas Mann a Nobel-díjat huszonöt év múlva kapta meg). Aztán az idők változtak, mindenkinek minden sietős lett. Népszerűek lettek a filléres regények. (Köztük is akadt remekmű.) Maradtak azonban hűséges olvasók, akik továbbra sem az eldobható irodalmat kedvelték, hanem a tartalmas és terjedelmes műveket, amelyek segítik őket abban, hogy megértsék a világot és benne önmagukat.

Isaac Bashevis Singer, aki novellistaként is maradandót alkotott (emlékeztetőül, ő a szerzője A hét kicsi suszternek), feltehetőleg ezekre az olvasókra gondolhatott, amikor A Moszkát család írásába belefogott, amely 1950-ben jelent meg. Magyar fordítása azonban sokáig váratott magára. Egészen 1996-ig. Ennek korábban az egyik nyilvánvaló oka az lehetett, hogy az Amerikában élő jiddis és angol nyelven fogalmazó szerző olyan zsidó családtörténetet írt, amelyet nem lehetett az osztályhelyzet sémájával leírni. És Singernek a nacionalizmus és nácizmus mellett megvolt a lesújtó véleménye a kommunizmusról, marxizmusról is. De miért kellett várni 1996-ig, amikor Singer már ismert író volt Magyarországon is? Talán mert sokan úgy gondolták, a varsói zsidók történetével, akik egyáltalán nem snájdig színpadi ulánustisztek, nem kell földuzzasztani az antiszemitizmus már nyíltan is csörgedező vízfolyásait. Ilyen mondatokra gondolok. (Nota bene: Masa – a családfő unokája – kommunista zsidó.)

Masa sajnálta a zsidókat, de nem látta értelmét belekeveredni ennek a különös, korrupt, beteges, zűrös társaságnak az ügyeibe. Úgy látta, minden rossz bennük összpontosul: a kommunizmus, a feketepiac, az ateizmus, a vallási fanatizmus. (…) Most, hogy (…) Lengyelország független állam lett, Masának egyetlen vágya volt: minden hidat felégetni maga mögött.

Ezzel máris a nagy regény történetének közepében vagyunk. A 82 éves családfő, Mesulám Moszkát, aki háromszor nősült, temérdek fiával, lányával, vejével, menyével, unokájával, feleségei gyerekeivel, azok családjával és a famíliához csapódó főhőssel, Ászá Hesellel a fél évszázadot átfogó történelmi tabló pátriárkai alakja. Ebben a fél évszázadban megismerjük azokat a zsidó nemzedékeket, amelyek az ortodoxiától az ateista asszimiláción át a zsidó állam víziójáig sok mindent át- és túléltek, de többnyire elpusztultak. (Masa Isten nagy állatkertjének az a teremtménye, aki zsidó létére gyűlöli a zsidókat. Ismerünk ilyeneket.)

Galíciai zsidók a 20. század elején (A Világháború képes albuma. Légrády testvérek, Budapest, én.) Gyilkolták őket egyaránt az oroszok és a lengyelek 

Ez pedig a Hotel Bristol, a régi Varsó egyik legelegánsabb szállodája, ahol az amerikás Moszkát lány és családja a háború előtt megszállt, és sok jelenet helyszíne lett (mai fotó, de a felújítás után a homlokzat hiteles maradt)

A holocaustra azonban – amely már nem a regény témája, mivel a második világháború kitörésekor befejeződik – nincs megfelelő túlélési stratégia. Azt ugyanis egyetlen nacionalizmus nem tudja eltűrni, ha valaki más, mint a többségi hangadó. Ugyanakkor a kisebbség kell, mint a falat kenyér. Mint bűnbakok, ők tartják vállukon a világot. Nélkülük nincs magyarázat a szegénységre, a háborúkra, a "Ne ölj"-parancs állandó megszegésére.

A Moszkát család nem történelmi, filozófiai, vallási elmélkedés. Természetesen lehet úgy is elemezni. Érdekességképpen érdemes elolvasni Heller Ágnes tanulmányát (http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/98/0708/16hell.htm), amely például a regény kulcsát a felvilágosodásban és az emancipációban keresi.

Az olvasónak az a dolga, hogy önállóan értelmezzen. Ehhez keres fogódzókat, ami lehet a könyvet átható szerelmek, bonyolult viszonyok felfejtése. A magamét is tudom ajánlani, ami nem biztos, hogy eredeti. A regényben, amelyet helyenként a történelem kérlelhetetlen menete mellett hatalmas érzelmi viharok is borzolnak, két motívum sokszor megjelenik. A tükör és a természet. Az első azt a kedvezőtlen képet láttatja, amit mások gondolnak rólunk, és mi nem akarjuk elfogadni. A természettel szemben állva pedig Singer hősei nem tudnak hazudni. Kicsiségük nyilvánvaló, de legalább mindenki megkeresheti azt a zugot, amelyben naggyá, jelentőssé, megváltásra érdemesnek tudhatja magát. Ami végeredményben önbecsapás, de nem baj, mert közben a emberek elmélyülten gondolkodnak, Tórát tanulmányozva vagy nélküle, arról, hogy mi az élet értelme.

A befejezés végtelenül pesszimista. A regény egyik nem Moszkát szereplője mondja Varsó német megszállása előtt:

A halál a Messiás. Ez a teljes igazság.

Vagyis nincs menekvés.

De hogy ne ezzel fejezzem be ezt az egy oldalt, még egy mondatot idézek. A könyv sokszínű, olykor, bár ironikusan, derűs is. Mesulám Moszkát a harmadik, elsietett házasságáról sokat elmélkedik. Az író ezt így összegezi:

Hosszas tépelődés után elhatározta, hogy az apák bölcsességét követi – akkor jársz a legjobban, ha nem csinálsz semmit.

Sajnos, ez sem megoldás, de legalább kényelmes.

Végül feltétlenül meg kell említeni, hogy ezt a kiemelkedően fontos regényt Turczi István a hazai fordításirodalom legmagasabb szintjén tette mindenki számára letehetlen magyar olvasmánnyá. 

Orbán Ottót az Isten poétának teremtette, hiszen ő volt a költőcsodagyerek (ekkor még borzalmas verseket írt), és gyerekként tudott a nagy Mesterek, például Nemes Nagy Ágnes, Keresztury Dezső és mások társaságában igen értelmesen hallgatni. Ám a füle nyitott volt, memóriája meg sajátos. Csak arra emlékezett, amire éppen szüksége volt, különben még az ismerősei arcát is el tudta felejteni. Ami kész katasztrófa.

Itt Orbán Ottó, a korszakos költő jellemzését, mielőtt elkezdeném, abba is hagyom. Emlékeim róla hézagosak, bár csak hat évvel volt idősebb nálam, de ez a felnőttség küszöbén sokat jelent, meg aztán Orbán Ottó már fiatalon is életművel rendelkezett, és ezért mindig felnéztem rá. Aztán az egykori sógora, a korán meghalt novellista és forgatókönyvíró Zimre Péter révén, aki a filmgyárban barátom volt, a távoli ismeretség – Péter történeteivel – groteszk elemekkel bővült, majd Jancsó Miklós az életművet és a szerzőjét is egyre közelebb hozta hozzám. (Barátom barátja az én barátom is.) Utolsó találkozásom Orbán Ottóval épp Jancsó Miklós társaságában történt. A költő 2000-ben a győri Nemzeti Színházban a szünetben tartott cercle-et. Jelentős volt a közönség, mert, aki élt és mozgott, a Magyar Állami Népi Együttes Naplegenda című előadásán megjelent. Orbán Ottó betegen is úgy gondolta, neki is tudnia, látnia kell, mi újat alkotott a koreográfus Mihályi Gábor.

Ez a két bekezdés mindössze bevezetés volt Orbán Ottó igen fontos kötetéhez, amelynek különös a története. Kabdebó Lóránt irodalomtörténész professzor, aki egy időben a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa volt, 1988–89-ben riportot készített tíz ülésben a költővel, aztán a dolog ennyiben is maradt. Eddig nyomtatásban nem publikálták. A dolognak az a látszata, mintha kivárták volna, hogy az érintettek az elhangzottakra már ne tudjanak reagálni. Fontos a béke és nyugalom. Mindegy, a gyöngykagyló titokban is tovább izzadt, és a nemes hordalékból mára hatalmas igazgyöngy lett..

 Orbán Ottó abban az időben, amikor a „regényét” írta (vagy éppen a folytatást)

Prózaibban szólva, csendben érlelődött Orbán Ottó életregénye, amihez a modernista keretet az analóg magnóval folytatott beszélgetés adta. (Magnóhang a színpadon a 80-as években divatos volt.) Végül nem lehet mindenki Dosztojevszkij, hogy regényét gyorsírónak diktálja (akit hálából, meg hát kéznél van, el is vesz feleségül).

Természetesen nem az a meglepő, hogy Orbán Ottó nyomdakészen fogalmaz. Az sem újdonság, hogy önmaga elemzését nem akarta másokra hagyni, és már 1980-ban Honnan jön a költő? című kötetében kijelölte költeményeinek forrásvidékét. Ez a tíz beszélgetés azonban más és több. A költő elmúlt ötvenéves, az úgynevezett szocializmus összeomlóban, és Orbán Ottó úgy beszél, mint aki regény ír. Illetve, diktál. Csűrben van már A hatvanas évek című nagy verse, amelyet most prózára fordít. Van fordítva is: amit elmond, abból vers lesz (A vad megszelídítése). Mondja szelíden és szúrósan önmaga és egy nemzedék (közte a Belvárosi kör), valamint a kor regényét, amelynek kezdete a háború, a vége… végtelen. Orbán Ottó versei nem szürkülnek.

A Magvető Kiadó azonban nagyon megnehezíti az élményszerű olvasást. Egyfelől belepasszírozta egy régi sorozatba (Tények és tanúk), amely inkább dokumentumokat tett közzé, és nem szépirodalmat. Ezt az is jelzi, hogy a borítón a sorozatcím például kétszer akkora betűkből áll össze, mint az író neve. Továbbá zavaró módon a borítón és a kötet címnegyedében a cím nem ugyanaz (a borítón csonka). Ez azonban még mindig a kisebbik baj.

Érhetetlen viszont, hogy Kabdebó Lóránt és a kiadói szerkesztő, a hangszalagokat hétszentségnek tartva kvázi kritikai kiadást hozott létre. Névmutatóval, lábjegyzetekkel, amelyekben Orbán Ottó szövegek is boronganak olvasást nehezítő apró betűkkel, és olyan oktalan magyarázatokkal, mint a Szegénylegények főcímlistája. Mintha nem is az internet korában lennénk, és nem lehetne bárkiről, aki számít, pillanatok alatt többet megtudni, mint a jegyzetekből. Ilyen, amikor a filológus nem a művet, hanem a szakmáját akarja csillogtatni.

A kérdező is bizony hátrább húzódhatott volna (mellőzve önmagát), mert azzal, hogy sokszor magához vonja a  szót, megtöri a szöveg lendületét. Az általam elképzelt „regényesítést” könnyű lett volna elvégezni, és nem előszóval indítani a kötetet, hanem egy „kivezető” esszével zárni, amely a fő szöveg szellemében Orbán Ottó írásaival a végsőkig vitte volna a történetet. És ez nem más, mint amit Lev Tolsztoj is pontosan leírt a Háború és béke függelékében:

 A természet életének az erői rajtunk kívül vannak és nem is élnek az öntudatunkban, és mi elnevezzük ezeket az erőket: nehézkedésnek, tehetetlenségnek, villamosságnak, eleven erőnek stb; de az emberi élet erejének tudatában vagyunk, és azt szabadságnak hívjuk.

Orbán Ottó regényének, amelyet irodalomként és nem „életműinterjúként” állít majd össze egy alázatos szöveggondozó (mint tette Dérczy Péter Orbán Ottó összes költeményeivel), éppen ez lehetne az egyszerű címe: Életerőm titka: a szabadság. Próbáld ki te is! Esetleg jobban eligazítaná az olvasót, mint a Színpompás ostrom lángoló házakkal.

Dashiell Hammettet nagyon sokan csak, mint a kemény krimi kitalálóját és első szerzőjét tartják számon. Helytelenül. Az 1961-ben elhunyt író sokkal jelentősebb annál, mintsem, mondjuk egy kalap alá tudnánk venni Raymond Chandlerrel, aki Philip Marlowe karakterét álmodta meg. De legkevésbé azonosak művei az „esetek” szerzőjének, Erle Stanley Gardner regényeivel. Perry Mason férfias figuráját sajnálatosan a tévék legnézettebb, de legunalmasabb műfaja, a sorozatok tették tönkre. Egyébként Hammettet mindketten mesterüknek tekintették.

De ez itt most nem az komparatív irodalomtörténetírás helye. Mindössze fel akarom hívni a figyelmet egy ma is aktuális műre. A Véres aratás ugyan 1929-ben jelent meg, de már maga a megszületésének időszaka is gazdag a mai Magyarországra vonatkozó áthallásokban. 1919-ben vezették be Amerikában a szesztilalmat, amelyet az akkori elnök, Hoover mint áldásos szociális ötletet propagálta, sőt, ha fokozni akarta az öndicséretet, akkor a szesztilalomról, mint fantasztikus társadalomátalakítási kísérletről szónokolt. Az ilyen kísérletek, tudjuk, nem ritkák. (Lásd: a dohányzás ártalmai, a szerencsejátéktól való függőség, a vasárnapi nyitva tartás családellenessége stb., és az ismert megoldási javaslatok.) Fent eldönteni, hogy mi a jó a népnek. Vita nincs, lent pedig mindenkinek pofa be.

Rooseveltnek 1933-ban, amikor a német nép – választások útján – Hitlert kancellárrá emelte (Vezér később lett), be kellett látnia, hogy a kísérlet megbukott. Hatalmas jövedelmek keletkeztek a titkos szeszfőzdékből, szeszcsempészetből, és az emberek láthatóan nem lettek jobbak az amerikai alkotmány 18. módosítástól sem. Ellenkezőleg. Növekedett a feketegazdaság, és fennhangon ugattak a revolverek. A láthatatlan jövedelmek birtoklásáért nagyobb harcok dúltak, mint egy-egy gazdag telérért a 19. századi kaliforniai aranyláz idején.

Ez a kép, az italok törvényes megsemmisítése, illusztráció is lehetne a Véres aratáshoz

Ez a regény történelmi háttere távirati stílusban. A Continental magánügynökség detektívje (neve nincs) olyan városba érkezik, amelyet több maffia – a rendőrséggel karöltve (a rendőrfőnök is maffiózó) – tart kézben. Mondhatni rend van, az erőszak rendje, ám a detektív megbízójának meggyilkolása változtat a helyzeten. A néhány kiló túlsúllyal rendelkező férfiből hirtelen felépül az amerikai hős archetípusa. Aki nem töri a fejét szakmáján kívüli fogas kérdéseken, aki, ha szól, röviden beszél, inkább beszól, jellemét cselekedeteiből lehet kibogozni. Ráadásul magányos. Például nincs bonyolult érzelmi élete, családja, gyereke. Azért még szereti a nőket. Ja, ne feledjük, nem veti meg az italt sem. Szóval, maga a testet öltött behaviorizmus. (A lélektan ezen irányzatát John B. Watson alapozta meg. Iskolateremtő műve 1913-ban jelent meg, és hamar népszerű lett ellentétben a pszichoanalízissel.)

A lényeg: a hős saját etikát képvisel, amely sem a vallásos, sem a polgári erkölccsel nem társítható. A jog előtt sem esik hasra, hiszen azt a politikusok a maguk javára szokták alakítgatni. De a magányos hős mégsem lázadó. Működésének vannak határai. Ezek központi gondolatát a történetet egyes szám első személyben elmesélő detektív így fogalja össze:

Aki gyilkossággal kezd játszadozni, egykettőre csapdába esik: vagy belebetegszik, vagy szerelmese lesz a vérnek.

Dashiell Hammett „felfedezése” azonban sem etikai, sem irodalmi, s ez ma is igaz. A maffiaszövetség fölrobbantható, ha a bandából legalább az egyikük kilőhető. A regény nyomozója vérfürdőt rendez. Nem ő forgatja a gyilkos fegyvereket, hanem tényleg megrendezi, hogy a keresztapa és a bandavezérek, akik kezükben tartották a várost, egymással leszámoljanak. Ehhez elegendő egy régebben elkövetett piszkos gyilkosság földerítése. A múlt, Hammett szerint, életveszélyes, mert sokan, bármennyire is szeretnék, eltörölni, valójában kiirthatatlan. A spoilereket mellőzőm. Tartalmas krimi, több, mint könnyű nyári olvasmány. Figyelmet igényel, mert a sztori meglehetősen szövevényes.

Akiről most írok, annak – egyik kritikusa szerint – brandje van (magyarul: márkaneve), és ez a Viharsarok. Pontosabban Szegvár és környéke, körülbelül félúton Szentes és Hódmezővásárhely között. Fontos némi tájismeret, mert Grecsó Krisztián a Megyek utánad című regényében csak áttételesen utal gyermekkora helyszíneire, mivel a Pletykaanyu után megfogadta, hogy Szegvár nevét irodalmi műben többé nem írja le.

Megkerülni azonban nem tudja, mert ez a regény többé-kevésbé fejlődésregény. S mivel alapjában a cselekmény nincs, csak lélekelemzés, természetes, hogy nem is lehet máshol kezdeni, mint a gyerekkorban.

Grecsó Krisztián azonban több svédcsavart visz a regény felépítésébe. Például lassan kiderül, hogy az olvasók valójában egy vezérnek indult, de reményeiben csalódott személyiség történetének rekonstrukciós kísérletét követhetik nyomon. A főhős, Daru katalogizálja viszonyait a 80-as évek végétől (Daru a falusi mozi vitrinjében a Magyarországon 1988 elején bemutatott Betty Blue reklámképeit nézegeti) harminckét éves koráig, ami nagyjából megfelel az 1976-ban született író életkorának. (A regény 2014-ben jelent meg.)

Hajnal a Cickazugban. Ebből a költőien szép világból indul és vergődik zátonyról zátonya a szerelmeket szomjazó főhős élete

Ráadásul a rekonstrukcióban a főhős többnyire önmagában is kettős szerepben lép fel. Daru I., a külső, Daru II., a belső személyiség, és Grecsó Krisztián a manager, aki megpróbálja kézben tartani az emlékek között szívesen szerteszét szlalomozó menazsériát. Az író annyiban könnyíti meg a feladatát, hogy csak nagyon kis mértékben él a helyszínek (Szegvár, Csongrád, Békéscsaba, Szeged, Budapest, Miskolc) rajzával, és keveset bíbelődik a rendszerváltást követő évek ma már történelemnek tartható külső eseményeinek a személyiségekre való hatásával, például a damaszkuszi úttal. Fontosabb feladata van: Daru szerelmein keresztül észrevenni, hogy az életünk kerete akár a Sátántagó is lehetne. (Tarr Béla filmjére tett utalást a regényben szó szerint benne van.)

Daru szerelmei rendre rosszak. Van benne öngyilkos lány, háborodott egyetemista, hazug, unalmas nő, pedig mindegyik szerelem úgy indul, hogy hősünk megtalálta az igazit. De vajon lehet-e valami igazi, amikor mindenből – az italos éjszakákból, a levadászott nőkből, a lebegést segítő drogból – semmi mást, csak az erkölcsi nihilt sikerül kihámozni. Végül oly sok szenvedélyes szeretkezés után Daruban otthonra talál a feleslegesség érzése.

Szomorú látni, amikor egy ifjú legszebb reményeit és álmait elveszíti, mikor ellebben előle a rózsaszínű fátyol, amelyen át az emberi tetteket és érzéseket nézte, bár neki van rá reménye, hogy majd új tévedésekkel váltja fel a régieket, újakkal, amelyek éppen olyan elmúlóak, de éppen olyan édesek, mint azok voltak...

Ez a mondat Lermontov Korunk hőse című regényéből való. Pecsorint, az archetípust jellemezi így az író. Ami igaz volt 1840-ben, az igaz ma is. A Kaukázus magasztos díszletei helyett most a poros, sáros Alföld a keret, de az életcél ugyanaz (ezt már Grecsó Krisztiántól idézem):

Az egész életük erről fog szólni, nőket hajtanak, minél többet, minél ügyesebben, aztán meg lőnek, amikor már nincs esélyük, akkor is lőnek.

A regényben ezért túlteng a szeretkezés, de Grecsó Krisztián mégis inkább szégyenlős, mint voayeur. Nincs technika, csak külső fizikum, belül meg a nyüszítés. A férfiak és a nők terméketlenek. Ezekből a kapcsoltokból nem születik gyerek, abortuszra sincs szükség.

Végül Daru is mondhatná Pecseronnal önelemzései eredményeképpen (utolsó kapcsolatának a sorsa is nyitott még):

Két ember van bennem: az egyik él, a szó teljes értelmében, a másik meg gondolkozik, és az elsőt megítéli.

Mondhatni, ez az irodalom. Aki Grecsó Krisztiánt azonosítja Daruval, az alaposan téved.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad. Magvető Könyvkiadó, 2015.

Ez az utolsó könyv, amely még Kertész Imre életében megjelent. Emiatt adta utolsó nagyinterjúját Friderikusz Sándornak. Mivel úgy erezte, az írónak az is a dolga, hogy kampányoljon saját műve mellett. http://konyves.blog.hu/2014/09/05/itt_van_friderikusz_kertesz-interjuja).

Mint oly sok esetben, Kertész éppen kereszttűzben volt, és a könyvre kisebb figyelem esett, mint arra, hogy miért vette át a Szent István Rendet, s vajon kit is legitimál vele. Azóta eltelt két év, és Kertész Imre az időseket mélyen idegesítő paradoxonját komolyan vette:

Jó ízlésű ember az én koromban már nem él.

Meghalt. Maradnak a könyvek, amelyek azonban magyarázatot igényelnek. Itt van ez A végső kocsma, és az olvasó méltán forgatja a fejét, vajon mi ez a majd négyszáz oldal? Amit az író ráadásul úgy ad elő, mint művei koronáját. Hát, nem – mondja több kritikus, de igen, hangzik a halkabb válasz. Nehéz kiismerni rajtuk magunkat.

Az alaphelyzetet ugyanis az bonyolítja, hogy nehezen lehet eldönteni, mi a könyv műfaja. Napló? Persze, túl sok benne K. író úrról a napi adat, aki ráadásul nem is érzi jól magát a bőrében (fő oka a Parkinson-kór), bár hedonistán tud örülni egy-egy kellemes ebédnek, vacsorának, koncertnek, szörnyűségekről való beszélgetéseknek okos emberekkel vagy egy-egy sétának az őszi napsugárban fürdő Berlinben. A triviális napló (Kertész nevezi így stílustalannak ítélt oldalait) azonban csak ürügy ahhoz, hogy Kertész Imre azt mondhassa, amit sokan sértésnek vesznek, és nem is ok nélkül. Például Radnóti Sándor és a Holmi. Egy Nobel-díjas író, mondja nemcsak a plebsz, ne jöjjön elő folyton világundorával.

Az állandó összekoccanások legfőbb eredője, hogy Kertész önszemlélete szerint a legfőbb érték benne, hogy gondolatait mindig és mindenütt cenzúrázás nélkül kimondhatja. Legyen szó Európa jövőjéről (Kertész alkonyról beszél, meg a diktatúrák szükségszerű eljöveteléről), a zsidóságról vagy a nagy irodalom lehetetlenségéről. Nem kell feltétlenül egyetérteni vele. Mert akkor azt is el kellene fogadni, hogy K., az író magát helyesen a rossz emberek közé sorolja, aki az ellene irányuló legkisebb tüksét is halálos gyiloknak látja (persze, hatalmas sérelmek is érik). Aki tényleg triviálisan azon meditál, mi a nagyobb baj, a szexuális vagy a szellemi impotencia.

Kertész Imre a Sorstalanság filmkönyvének bemutatóján (2005. március 8.) mintha azt latolgatná magában, az, hogy itt ülök, megint legalább egy bekezdésnyit elrabol A végső kocsmából. Mellette én is túlságosan komoly vagyok, pedig csak az új cipőm szorított (Gordon Eszter fotója) 

Aki nem eléggé figyelmesen olvassa a könyvet, hamar félreértésbe keveredik. Mert ez a naplóforma mégis regény. Annak A végső kocsmának a regénye, amelyet az író nekirugaszkodásokkal és letörésekkel, a szerkesztő Hafner Zoltán segítségét is igénybe véve, hetvenötévesen, a Nobel-díjas író közéleti kötelességeit teljesítve csak néhány oldal erejéig tud végső formába önteni. Pedig a téma régi. Hogy lehet a világban egyedül tisztességesnek maradni, mint Lótnak Szodomában.

Ez bizony dráma is lehetne, ha nem hatná át az egész művet az irónia belső derűje. Kertész Imre nem véletlenül hivatkozik oly sokszor Thomas Mannra, aki tudta, hogy a zsémbes öregember szerepét, aki Lótnak képzeli magát, csak idézőjelek között lehet eljátszani. Sajnos az irónia ma úgymond nehezen jön át, mivel korunkra, a mélyülő megosztottság miatt, a két part közötti információcserében leginkább a drasztikus üzenetek, késes sértések – a kocsmapulthoz támaszkodva a bordái közé! – jellemzőek. Még az irodalom sem mentes tőlük. Az iróniához, tapasztalataim szerint, a baráti légkör elengedhetetlen.

Kertész Imre: A végső kocsma. Magvető Könyvkiadó, 2014.

Aki a könyvben a bulvárértéket keresi, csalódni fog.. Az olvasó megtudja… mit is? Hogy a szerzőnek hasnyálmirigyrákja van. Ez azonban a könyv nélkül is tudott tény, tehát önmagában nem szenzáció. Akkor vajon miért kell kézbe venni a kötetet? Sok oka van. Kezdjük a legkönnyebbel, ami kedvünkre lehet. Megtudjuk, ami eddig esetleg kétséges volt. Esterházy Péter sem tiszta szellem, hanem anyagból való. Olyan anyagból, mint bárki. Az anyagnak aztán az a rossz szokása, hogy képes kopni, leépülni. Hihetetlen, még az övé meg a sajátunké is.

Esterházy Péter a Vörösmarty téren megnyitja az ünnepi könyvhetet (2016. június 10.)

Az már egy kicsit bonyolultabb, és kell hozzá néhány Esterházy-könyv ismerete, hogy észrevegyük (tapsoljunk neki, bravó) micsoda harc zajlik a híres E. P. ego (kritikusi találmány) és a hús-vér beteg ember között. A Haltung, a kitartás és az Untergang, az elbukás birkózik. Az előbbi nem siránkozik a sok elvesztegetett idő miatt (kezelések, fáradtágok, fájdalmak), az utóbbi szentségel, káromkodik és hajlandó akár alpáriba is lemenni.

Mellesleg, mit érdekel bennünket más betegsége. Mindenki a magáét szeretné elmondani. Banovich Tamással, a rendezővel és díszlettervezővel való utolsó találkozásom az volt, hogy részletes beszámolót kellett meghallgatnom keserves kórházi élményeiről, és nem tudtam azzal megakasztani, hogy, Tamás, amit mondasz, részben megtörtént velem is. Nem, Tamásból áradt a szó. Igaza volt, sokszor már nem tudta elmondani.

Esterházy Péter is pontosan tudja, amit Kosztolányi Dezső az Appenditicisben leírt. A betegség unalmas. Sok benne az ismétlés. Tehát nem a betegségét meséli el, hanem a lehetségest. Ami annyit tesz, hogy formát farag belőle. Lebonja a napló műfaját „cetlikre”, amelyek olykor elkeverednek, és az író csak arra emlékszik, hogy valamit leírt, ami ott esetleg jobb volt, mint újból felidézve. A cetlik tulajdonképpen utalnak a fekete füzetre, amelybe az író múlhatatlan irodalmi feladatait oldja meg, illetve Kovalensről egy furcsa történetet farigcsál éppen. Végül irodalmi fogásként, mert az lenne a mestersége, a hasnyálmirigyrákot, ami benne van (esetleg ő), személyiséggel ruházza fel, hogy beszélgetni tudjon vele. Az útitárs neme nő, igen, akit meg kellene hódítani, és ha attól jobb lesz a közérzete, akár frigyet is köt vele.

Vajjon frigyet köt-é veled, hogy fogadd őt örökös szolgádul?

Jób könyvéből ez a sor Károli nyelvén nem véletlenül került ide. A kritika is írja önmagát. Jób a frigyről jutott eszembe. Van egy másik dialógus is a könyvben. Tulajdonképpen folytatás. Korábbi Esterházy-művekben is volt vita a Fentebbvalóval. Most néha nagyon megrója, de az Isten, ha van, ezt a porhüvelytől elnéző derűvel fogadja, ha meg nincs, E. P. nem büntethető.

Az az olvasó van a Hasnyálmirigynaplóval a legnagyobb bajban, aki makkegészséges, és kórházat is csak amerikai televíziós sorozatban látott. (Ld. Vészhelyzet.) Meg kell lepődnie, mint ahogy E. P. is meglepődött:

Milyen sok beteg van, nem is gondolná az ember.

Ez azonban nem jogosít semmire, még ingyen gyógyszerre sem. Ugyanakkor adódhatnak a betegségben furcsa pillanatok. Mások betegségéről sokan tudják a tutit. Ezért írja Esterházy Péter abszolút racionálisan:

Ha még egyszer valaki jótanáccsal lát el, előkapom 38-as Smith & Wessonomat, és lelövöm, mint egy kutyát.

Ha pedig megteszi, teszem hozzá, egy becsületes (betegségen átesett) bíró a Kúrián jogos önvédelem tipikus tényállása miatt rögtön felmenti.

 Vannak könyvek, amelyek nem állnak glédában a könyvesbotokban. Nincs dombornyomású borítójuk. Szinte észrevétlenek, de erősítik azt az alapzatot, amelyre a kultúra épül. Ilyen könyv Borbély Szilárd zsebkönyve, amely az Egy gyilkosság mellékszálai címen jelent meg a Vigília Kiadó gondozásában 2008-ban. Esszék, de nem csak ínyenceknek. Amelyek nem azért lettek hirtelen fontosak, mert a szerző már nem él. A kötet megjelenése után hat évvel ugyanis Borbély Szilárd „tragikus hirtelenséggel” elhunyt. Így szokás mondani, mert a halált néven nevezni illetlen. A csúcson volt éppen, hiszen prózai főműve, az 2013-as Nincstelenek – Már elment a Mesijás? megérdemelt nagy sikert aratott. Az „év könyve” lett.

Borbély Szilárd is figyelmezteti az olvasókat, mint sok más író, ne higgyék, hogy az írók műveikben vallomást tesznek saját titkos életükről. Két jelentős példája van, József Attila és Radnóti Miklós. Akiket szerinte a kívülről ráaggatott szerep még a mai napig is meghamisít. Ennek ellenére az olvasó a címadó nagy esszé révén úgy érzi, valamit mégis megért a vallásos és misztikában elmélyült Borbély Szilárd életszentségéből (a szentté válás lehetőségéből). Az alapvetően depressziós alkatú írót az a sorscsapás érte, hogy 2000 karácsonyestén édesanyját meggyilkolták, édesapját megnyomorították (két év múlva utána halt feleségének).

A történet rendkívüli. Van áldozat, van négy gyanúsított, és bírósági tárgyalás, ám a bíró verdiktje az, hogy a vádlottak bűnössé nyilvánításához nincs elegendő bizonyíték. Vagyis a nyomozás végig tévutakon járt. Sugallatra vagy trehányságból? Mindenesetre a gyilkosok minden nyomot eltüntettek, és háborítatlanul köztünk élnek. A különös krimit talán Dürrenmatt tudta volna prózában teljes részletességgel megírni (A baleset). Ugyanis olyan esetről van szó, amelyből hiányzik az indíték. 

Hans Holbein (ifjabb): Halott Krisztus (Bázel)

Fontos a könyv borítójának különös  méretű  - predellára emlékeztető - képe, amelynek a jelentésén műtörténészek, filozófusok és teológusok sokat töprengtek. Az egyik megoldás az lehet, hogy az Istengyilkosság után minden ember elhagyatott lesz. Marad az oszlásnak induló test. Ez a kép a brutális gyilkosság legfőbb mellékszála

Borbély Szilárd szülei síremlékét szavakból emelte. Ez volt a folytonosan bővülő verseskötet, a Halotti Pompa, amelyhez az olvasó jelen kis kötetből további értelmező adalékokat kaphat. Szükséges is, mert a költő személyiségmintázata tényleg meghökkentő. Az ő titkos élete nem a mi időkben valósult meg, hanem századokkal korábban. Noha ő is a felvilágosodás gyermeke, de jobban érezte magát abban a világban, amelyben a vallás tényleg istenhit volt, és a tudomány még öntelten nem azt gondolta önmagáról, hogy minden kérdésre tudja a választ. Arra is, amire nem. Mert azt is megoldja idővel.

A kötet egyik érdekes "mellékterméke", hogy tőle, a Kaddis  Kertésznek igen tetsző elemzése miatt is, az idősebb író életerőt kap az elakadt kézirata, A végső kocsma fonalának felvételére. Mert az Egy gyilkosság mellékszálai példát mutatnak a köznapi jelentéktelenségek radikális elvetésére. 

Az Egy gyilkosság mellékszálaiban jelen vannak az úgymond klasszikus esszékkel azonos szinten értékelhető interjúk is. Ezekben a kérdezők ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Borbély Szilárd, aki néha azt a luxust is megengedi magának, hogy magát a kérdezővel szemben kicsinyítse, tudását csekélyebbnek tartsa. Töredékesen ezekben a két hangra írt esszékben is megjelennek mondatok, amelyek elsősorban a vég felől kapnak tragikus árnyalatot.

A kötet azonban nem vehette föl e tekintetben a legvéglegesebb, a 2011-ben készített interjút, amely a Litera portálon jelent meg (http://www.litera.hu/hirek/borbely-szilard-nincs-semmi-remeny.) Itt tette fel a kérdést Borbély Szilárd önmagának, és le is vonta a következtetést: „De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni, amíg lehet, tudod, a családom miatt. Épp csak annyi erőm van, hogy ez eddig még sikerült. Rezeg a léc.”

Kertész Imre idéz egy mondatot Borbély Szilárd hozzá intézett és Berlinben kézhez vett leveléből:

Az érzéseim, az intuícióim szerint egy beteg társadalmat érzékelek, amely megbetegíti tagjait.

Talán ezért is, de a léc lehullt.

Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai.  Vigília Kiadó, Budapest, 2008.

Olykor egyszerű újsághír is csábíthat olvasásra. Sokhelyütt tették közzé, hogy a Las Vegas Casino Kft. egész pontosan 6,13 milliárd forint adózott eredményt ért el, amit teljes egészében ki is fizetett osztalékként a tulajdonosnak. Nagy összeg, és ez még nem is a teljes bevétel, amelynek nagyságáról nem csak mi, újságolvasók, nem tudhatunk, hanem a NAV is csak önbevallásra hagyatkozhat. Az összeg olyan nagy, hogy a hétköznapi ember kénytelen csodálkozni. Tényleg ennyi pénzt hoz egy olyan iparág, amely nem termel semmit, nem hoz létre értéket, nem is kereskedelem és nem teszi kényelmesebbé, emberségesebbé az életet? Vagy volt-e Nobel-díjas krupié? Ugyanakkor tény, a szerencsejáték az öngyilkossághoz vezető utak közül az egyik legkényelmesebb. 

Bizony sok pénzt hoz, pedig ez csak budapesti adat. De ez itt nem a politikai vagy szociológiai vélemények helye, hanem az irodalomé, amely azonban választ adhat arra is, hogy a gyakori tiltások, kiátkozások ellenére a szerencsejáték mitől marad leverhetetlen. (Nota bene: a szerencsejátékban a játék szó nem a tanulást, a társadalmi alkalmazkodást segítő fontos folyamatot jelenti.)

Javaslatom tehát, vegyük le a polcról vagy vegyük ki a könyvtárból azt az éppen százötvenéves regényt, amely rávilágít a főbb okokra. Dosztojevszkij regényéről, a szerzőhöz képest könnyed műről, A játékosról van szó. Dosztojevszkij túlontúl otthonos volt azokban az európai kaszinókban, amelyeket honfitársai is szívesen látogattak. Egy levelében (a könyv már a fejében volt) pontos helyzetképet adott párizsi tapasztalatairól. Dicsekszik, mit minden nyertes, aki tudja a tutit.

Aki esetleg nem ismeri, ez a rulett

Ne higgye, hogy azért dicsekszem a játék ismerésével, mert örülök, hogy nyertem, és semmit sem vesztettem, a titkot én valóban ismerem, és ez a titok rendkívül buta és egyszerű, abban áll, hogy minden pillanatban uralkodni tudjon magán az ember, s a játéknak egyetlen mozzanatánál se veszítse el fejét. Ez minden, ilyen körülmények között lehetetlen veszíteni, és feltétlenül nyerni kell. Csak arról van már ezen túl szó, hogy annak az embernek, aki ismeri a titkot, meg is legyen az ereje és képessége ahhoz, hogy felhasználhassa. Mert bármennyire okos is az ember, és bármennyire vasból van is a jelleme, végül zátonyra futhat. Így tehát azok a boldogok, akik nem játszanak, akik utálják a rulettet, és a legnagyobb butaságnak tartják.

 Hát, igen. Az önuralom, amely azért nagy kincs, mert a legtöbb élethelyzetünkben elveszítjük. Például sokat ordítunk, zokogunk. Tesszük, mert ideálunk a szenvedélyes élet, s benne a hősies áldozathozatal, a lemondás. Ahogy a szabadságról és szerelemről Petőfi hirdette: „Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.” 

Ez a szerény épület a kaszinó Bad Homburgban. Dosztojevszkij egyik kedvenc játékhelye, ahol hódolhatott szenvedélyének

Csakhogy ilyen pólusok közt lobogni, lengeni nem csak most, de régen is sokszor igen veszélyes és kényelmetlen volt. Példa rá maga Petőfi. Hétköznapi embernek, így A játékos hősének, nem is megy. Mint oly sokan, egyszerűen fél és gyáva. S ekkor jön a gyávaság kompenzálása. Ugyanis Dosztojevszkij nagy felfedezése éppen az, hogy a rulettjátékos függősége nem lázadás az embertelen viszonyok (például az irdatlan szegénység) ellen, még csak nem is halvány rendszerkritika, hanem a lázadástól, az anarchiától való menekülés mákonya. Már-már pondróságig. Maga a tehetetlenség, amely az ismeretlennel való reménytelen játékban ölt testet. A játékos fél az emberektől, a váratlan helyzetekről, ezért az emberek helyett istennőt hív ki párbajra. A csapodár Fortunát, akit egyszerű átverésként bőségszaruval szoktak ábrázolni. A függővé vált játékos oszt, szoroz, okoskodik, imádkozik, babonákban hisz (oh, a kártyában, lóversenyen milyen nagy érték a „szűz kéz”), és nem akarja tudomásul venni a valóságot, hogy a kaszinókból osztalékot csak Andy Vajna visz haza. Nem is keveset.

Hogy a milliárdos mire költi? Talán egy szerencsejátékfüggő író jó pénzért megírja, természetesen szigorúan fikciós alapon. Dosztojevszkij mindig aktuális.

 Dosztojevszkij: A játékos. Alinea Kiadó, Budapest, 2012. (Fordította: Szabó Endre.)

Hadd sírjam el bánatomat! Móricz Zsigmond lassan száz éves regényét, amely ritka remekmű, szóval a Légy jó mindhaláligot nehezen lehet úgy olvasni, hogy ne tapadjon hozzá rengeteg kosz és szemét. Például, hogy ifjúsági regény. Több sem kell az iskolásoknak. Kötelező? Utálják is rendesen. Színpadon meg ifjúsági előadás szülői kisérettel. Ranódy László 1960-as filmjében legalább Tóth Laci (akivel felnőttként hosszú évekig egy utcában laktam) hiteles volt, de az úri osztálynak kötelező feladatként való leleplezése meglehetősen sematikusra sikerült.

 Ez a kis bevezető csak azt akarja jelezni, hogy egy olvasónak milyen nagy öröme származhat abból, ha egy újabb Nyilas Misi-könyvet kézbe vehet, amelynek persze semmi köze a debreceni kiskollégista kálváriájához. Köszönheti mindezt Dragomán Györgynek, aki egy interjújában leszögezte, nem erdélyi író, hanem erdélyi születésű magyar író. Ezt az életrajzi tény azért szükséges megjegyezni, mivel az 1973-ban született író családja 1988-ban települt át Marosvásárhelyről Budapestre, és 2005-ben jelent meg A fehér király, amely mostani lelkesedésem tárgya.

Megjelenése óta eltelt évtized. Már indulása is sikeres volt, több nyelvre lefordították. Az idő azonban jót tett neki, a regény jelentősége jobban látszik. Túlemelkedett azon az érdekességen, hogy a nyolcvanas évek Romániában játszódik, és a diktatúra világát „alulnézetből” gyerekszemmel, és egyes szám első személyben fogalmazva ábrázolja. (Az időpont egyetlen konkrét utalása az 1986-os csernobili katasztrófa.)

 A fehér király prózájában az a modern fordulat, hogy nem az író, hanem az új Nyilas Misi maga mondja el vissza-visszatérő elemekből a novellisztikusan szerkesztett történetet. Az új Nyilas Misi neve a Dzsátá, aki attól a pillanattól kezdve, hogy apját az államvédelmi szolgálat úgymond összeesküvés miatt letartóztatta és ítélet nélkül a Duna deltába kényszermunkára deportálta, átveszi a családfő szerepét. Ugyanakkor megmarad abban a gyerektársaságban, amely a házgyári blokkok tövében éli saját világát. És ez a világ szinte tágasabb, mint amit a való világ tud nyújtani számukra, amelyre a bezártság jellemző.

Kempelen Farkas sakkozó törökje

Dragomán György legnagyobb problémája nem a történetek „kitalálása” lehetett, hiszen azokba szinte beleszületett, hanem az elmondás ideális nyelvezetének megtalálása. Hogy az egyes szám első személy ne kamasznyelvi paródia legyen, ugyanakkor kellő iróniával fogadja be és köpje ki, amit az okos felnőttek nagy leegyszerűsítéssel diktatúrának neveznek. A nyelvezet tekintetében irányadó lehetett Bodor Ádám prózája (Sinitra körzet), amelynek klasszikus keménységét és szürreális lebegését Dragomán György is jól hasznosította. Az egyes szám első személy nem a szerző énregénye, hanem stilisztikai bravúr.

Végül a nacionalisták számára egy rossz hír: A fehér király a diktatúrát nem, mint román rendszert ábrázolja (sőt, egy-két mozzanatában nem is Románia), amelyben a kisebbséget külön szöges ostor sújtja. Nem, a kisebbség is fenntartja a rendszert, például Dzsálá párttitkár nagyapja vagy a szekus tiszt Gyurka. A regény nem románellenes, zászlóra tűzni napi politika eddig nem is tudta, és ez így helyes.

Dragomán György: A fehér király. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005.