Aki a könyvben a bulvárértéket keresi, csalódni fog.. Az olvasó megtudja… mit is? Hogy a szerzőnek hasnyálmirigyrákja van. Ez azonban a könyv nélkül is tudott tény, tehát önmagában nem szenzáció. Akkor vajon miért kell kézbe venni a kötetet? Sok oka van. Kezdjük a legkönnyebbel, ami kedvünkre lehet. Megtudjuk, ami eddig esetleg kétséges volt. Esterházy Péter sem tiszta szellem, hanem anyagból való. Olyan anyagból, mint bárki. Az anyagnak aztán az a rossz szokása, hogy képes kopni, leépülni. Hihetetlen, még az övé meg a sajátunké is.

Esterházy Péter a Vörösmarty téren megnyitja az ünnepi könyvhetet (2016. június 10.)

Az már egy kicsit bonyolultabb, és kell hozzá néhány Esterházy-könyv ismerete, hogy észrevegyük (tapsoljunk neki, bravó) micsoda harc zajlik a híres E. P. ego (kritikusi találmány) és a hús-vér beteg ember között. A Haltung, a kitartás és az Untergang, az elbukás birkózik. Az előbbi nem siránkozik a sok elvesztegetett idő miatt (kezelések, fáradtágok, fájdalmak), az utóbbi szentségel, káromkodik és hajlandó akár alpáriba is lemenni.

Mellesleg, mit érdekel bennünket más betegsége. Mindenki a magáét szeretné elmondani. Banovich Tamással, a rendezővel és díszlettervezővel való utolsó találkozásom az volt, hogy részletes beszámolót kellett meghallgatnom keserves kórházi élményeiről, és nem tudtam azzal megakasztani, hogy, Tamás, amit mondasz, részben megtörtént velem is. Nem, Tamásból áradt a szó. Igaza volt, sokszor már nem tudta elmondani.

Esterházy Péter is pontosan tudja, amit Kosztolányi Dezső az Appenditicisben leírt. A betegség unalmas. Sok benne az ismétlés. Tehát nem a betegségét meséli el, hanem a lehetségest. Ami annyit tesz, hogy formát farag belőle. Lebonja a napló műfaját „cetlikre”, amelyek olykor elkeverednek, és az író csak arra emlékszik, hogy valamit leírt, ami ott esetleg jobb volt, mint újból felidézve. A cetlik tulajdonképpen utalnak a fekete füzetre, amelybe az író múlhatatlan irodalmi feladatait oldja meg, illetve Kovalensről egy furcsa történetet farigcsál éppen. Végül irodalmi fogásként, mert az lenne a mestersége, a hasnyálmirigyrákot, ami benne van (esetleg ő), személyiséggel ruházza fel, hogy beszélgetni tudjon vele. Az útitárs neme nő, igen, akit meg kellene hódítani, és ha attól jobb lesz a közérzete, akár frigyet is köt vele.

Vajjon frigyet köt-é veled, hogy fogadd őt örökös szolgádul?

Jób könyvéből ez a sor Károli nyelvén nem véletlenül került ide. A kritika is írja önmagát. Jób a frigyről jutott eszembe. Van egy másik dialógus is a könyvben. Tulajdonképpen folytatás. Korábbi Esterházy-művekben is volt vita a Fentebbvalóval. Most néha nagyon megrója, de az Isten, ha van, ezt a porhüvelytől elnéző derűvel fogadja, ha meg nincs, E. P. nem büntethető.

Az az olvasó van a Hasnyálmirigynaplóval a legnagyobb bajban, aki makkegészséges, és kórházat is csak amerikai televíziós sorozatban látott. (Ld. Vészhelyzet.) Meg kell lepődnie, mint ahogy E. P. is meglepődött:

Milyen sok beteg van, nem is gondolná az ember.

Ez azonban nem jogosít semmire, még ingyen gyógyszerre sem. Ugyanakkor adódhatnak a betegségben furcsa pillanatok. Mások betegségéről sokan tudják a tutit. Ezért írja Esterházy Péter abszolút racionálisan:

Ha még egyszer valaki jótanáccsal lát el, előkapom 38-as Smith & Wessonomat, és lelövöm, mint egy kutyát.

Ha pedig megteszi, teszem hozzá, egy becsületes (betegségen átesett) bíró a Kúrián jogos önvédelem tipikus tényállása miatt rögtön felmenti.