Egy mű megértéséhez szükséges némi háttérismeret. Például, hogy Grendel Lajos nem a Szíriuszról érkezett a magyar irodalom kellős közepébe, hanem a szomszédos Szlovákiából, ahol a magyarok már lassan száz éve kisebbségben élnek. Ahol az irodalomnak különös szerepet szántak, „magyarságmegtartó erőt”, ami szép feladat, de jött egy nemzedék, köztük Grendel Lajos, amely másként gondolkodott. Ezt a sok felvidéki író és MKP-politikus szemében botrányos mondatot is Grendel Lajos írta le:

A szlovákiaiság nem lehet menlevele egyetlen szürke, igénytelen, amatőr műnek sem.

 Nem véletlen elszólás, hiszen másutt meg kijelentette, épp az irodalom és nem a hagyományos lángoszlop szerep védelmében::

Az író nem szólhat se egy nemzet, se társadalmi osztály, se más csoport, klikk vagy közösség nevében. Csak önmaga nevében szólhat...

Azért jelentősek ezek a mondatok, mert nem akárki mondta. Grendel Lajos 1989-ben a pozsonyi Szlovák nemzeti felkelés terén (Námestie SNP, leánykori neve: Vásár tér) forradalmi kiáltványt olvasott fel szlovák és magyar nyelven. Ekkor már betöltötte negyvenedik életévét, két gyermek apja és közismert írónak számított (az 1980-ban született Gábor  ismert politikus, a NoVa alelnöke, parlamenti képviselő). Ugyanakkor szkeptikusan figyelte az eseményeket. Másfél éves győzködés után vette a kalapját, és ott hagyta a politikát, amiben a nem is annyira csendes visszarendeződés jeleit észlelte. 2002-ben lemondott a csehszlovákiai magyar írószövetség vezetéséről is. Olyan kemény beszéddel, amely elhangozhatott volna Magyarországon is (de nem hangzott el):

Két éve töltöm be a CSMÍT elnöki tisztét, és két éve vagyok az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Ez alatt a két év alatt ugyanannyi kicsinyesség, acsarkodás, gyűlölködés és álnokság vett körül, mint a pártállam éveiben. Önök, idősebb pályatársaim nagyobbik fele, a pártállam teremtményei, s a 89-es fordulat után is azok maradtak. Én Önökkel nem kívánok együtt dolgozni a jövőben. Természetesnek tartom ezért, hogy elnöki tisztemről leköszönök.

A fenti bekezdéseket meg lehetett volna spórolni egyetlen állító mondattal, ha az írásomat így kezdem: Grendel Lajos modern magyar író. Függetlenül attól, hogy Pozsonyban, Párizsban vagy Patagóniában él-e.

Ezt terjedelmes életmű bizonyítja, amelynek esztétikai lényegét nagy tanulmányban például a szegedi irodalomtörténész és lapszerkesztő, Olasz Sándor foglalta össze. http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/96-01/olasz-2.pdf De most csak egy műről van szó, egy vékony kötetről, kisregényről, amelyben, mint cseppben a tenger, megmutatkozik Grendel Lajos modernségének néhány sajátossága.

Az Utazás a semmi felé azzal tüntet, hogy noha az idősíkok változatosak, és igen sok fejtörésre adhat okot, hogy vajon ki az elbeszélő, a főhős vagy maga az író, mindez a tiszta alaphelyzetet nem érinti. Három barát, Attila, Zoli és Tomi (vezetéknevük nincs) negyven évét foglalja dióhéjba a történet, feleségekkel, szeretőkkel, gyerekekkel és sok halállal. Semmi sem rendkívüli, kivéve talán Attila kamaszfiának halálos közlekedési balesete, valamint Zoli korai halála egy balatoni viharban, amiről nehéz eldönteni, ez is baleset volt-e, vagy az alkalmat megragadó, de már eltervelt öngyilkosság. De még emiatt sem kell megrendülnünk. 

 A képpel nem azt akarom bizonyítani, hogy Pozsonyban is van csilivili (bárhova elképzelhető) pláza, hanem a figyelmes szemlélő esetleg megpillantja Attilát, akit a regény kezdetén éjjel innen visznek el egy kísérleti pszichiátriára, amely úgy gyógyít, hogy az orvosok hagyják szabadon beszélni a pácienst

A könyv lényege, jelentősége egészen másutt van. Nem a többé-kevésbé közeli ismerőseinknek is mondható hősökben, az öregedéssel együtt járó bajaikban, hanem a történelmi háttér biztos kézzel felfestett függönyében, amely előtt a barátság szinte törvényszerű széthullása lejátszódik. Sokszor halljuk azt az állítást, hogy a rendszerváltás nem sikerült. Legtöbbször pártok mondják, akik hasznot szeretnének húzni az emberek mélységes kiábrándultságából. Grendel Lajos nem áll be pártok mögé, de ábrázolja, hogy ez az érzés apró mozzanatok beteges halmozódásából keletkezett. Mert némi távlatból (a diktatúrát fordított távcsővel nézve) semmi sem változott, csak a szekeret rossz irányba húzó ló színe.

Az 1936-ban épített Manderla ház (földszintjén az építtető húsárudája volt), amely a nagyvárosiasodó Pozsonyban Chicagóra emlékeztetett. Fontos helyszín: Attila a Grand kávéházban, fenn a magasban, ahonnan be lehetett látni az egész várost, mindennapos vendég volt

Az Utazás a semmi felé nemzedéki regény. Azé a nemzedéké, amely abban a rendszerben szocializálódott, amelynek fennmaradását, úgymond geopolitikai okokból, véglegesnek ítélte meg. De hát élni kell, és ha nem tudunk alakítani a körülményeinken, legalább tegyük őket kényelmessé. Ez az általános életstratégia a rendszerváltással egy pillanat alatt érvényét vesztette. A csalódás azonban nagy. Oka az általános céltalanság. A rezsim megbukott, és mégis megmaradt. Tomi így világosítja fel barátját:

Nem mentek el, csak átváltoztak. Egy kommunistában több kommunista is lakik, ezt nem tudod?

Regényről azonban beszéljünk úgy, mint illik, azaz irodalomról. Grendel Lajos konzervatív modernista. Ezen a nyakatekert meghatározáson azt kell érteni, hogy a történések ideje modernen egybecsúszik, a lélekelemzés is modernen kifinomult, de a kifejezésmód egy pillanatra sem lépi át azt a határt, amelyet az író önként húzott meg életműve köré. Ez a határ pedig a posztmodern radikális eklektikája. A könyv sehol sem plakátszerű, se nem alpárian  vicces, de hogy a lehangoló sorsok, amelyek valóban a semmi felé tartanak, mégse legyenek annyira tragikusak, Grendel Lajos a regény végére reménysugarat varázsol. Lehet újrakezdeni – mondja, ami, persze, az előzmények ismeretében inkább az író humanista emberszeretetét sugallja, mintsem a valóságot. Hiszen Attila még a regény elején a pszichiáternek így írta le helyzetét (és az olvasó számára feltehetőleg ez marad meg igazságnak):

Már régen meghaltam. Csak úgy lődörgök a világban, mert a testem ideiglenesen itt maradt.

De leszögezem, Attila nem élőhalott. Csak meg kell érteni őt is. A céltalanság vagy másként szólva, jövőnélküliség, lassan népbetegség. A holnapot még ki tudjuk számolni, de hogy egy év múlva vagy tíz évet leélve, mi lesz, arra kevesen tudnak válaszolni. "Chi vivrà vedrà" - mondják ilyen esetben az olaszok. Csekély vigasz, hogy meglátjuk, ha megéljük. Addig? Carpe diem? Kövessük talán Horatiust? De ne feledjük, az ő teste is ideiglenes volt a földön. Tíz évvel idősebb barátja, Maecenas halála után két hónappal ő is befejezte életét. Közös sírba temették őket.

Grendel Lajos: Utazás a semmi felé.   Pesti Kalligram, Budapest, 2014.