Hadd sírjam el bánatomat! Móricz Zsigmond lassan száz éves regényét, amely ritka remekmű, szóval a Légy jó mindhaláligot nehezen lehet úgy olvasni, hogy ne tapadjon hozzá rengeteg kosz és szemét. Például, hogy ifjúsági regény. Több sem kell az iskolásoknak. Kötelező? Utálják is rendesen. Színpadon meg ifjúsági előadás szülői kisérettel. Ranódy László 1960-as filmjében legalább Tóth Laci (akivel felnőttként hosszú évekig egy utcában laktam) hiteles volt, de az úri osztálynak kötelező feladatként való leleplezése meglehetősen sematikusra sikerült.

 Ez a kis bevezető csak azt akarja jelezni, hogy egy olvasónak milyen nagy öröme származhat abból, ha egy újabb Nyilas Misi-könyvet kézbe vehet, amelynek persze semmi köze a debreceni kiskollégista kálváriájához. Köszönheti mindezt Dragomán Györgynek, aki egy interjújában leszögezte, nem erdélyi író, hanem erdélyi születésű magyar író. Ezt az életrajzi tény azért szükséges megjegyezni, mivel az 1973-ban született író családja 1988-ban települt át Marosvásárhelyről Budapestre, és 2005-ben jelent meg A fehér király, amely mostani lelkesedésem tárgya.

Megjelenése óta eltelt évtized. Már indulása is sikeres volt, több nyelvre lefordították. Az idő azonban jót tett neki, a regény jelentősége jobban látszik. Túlemelkedett azon az érdekességen, hogy a nyolcvanas évek Romániában játszódik, és a diktatúra világát „alulnézetből” gyerekszemmel, és egyes szám első személyben fogalmazva ábrázolja. (Az időpont egyetlen konkrét utalása az 1986-os csernobili katasztrófa.)

 A fehér király prózájában az a modern fordulat, hogy nem az író, hanem az új Nyilas Misi maga mondja el vissza-visszatérő elemekből a novellisztikusan szerkesztett történetet. Az új Nyilas Misi neve a Dzsátá, aki attól a pillanattól kezdve, hogy apját az államvédelmi szolgálat úgymond összeesküvés miatt letartóztatta és ítélet nélkül a Duna deltába kényszermunkára deportálta, átveszi a családfő szerepét. Ugyanakkor megmarad abban a gyerektársaságban, amely a házgyári blokkok tövében éli saját világát. És ez a világ szinte tágasabb, mint amit a való világ tud nyújtani számukra, amelyre a bezártság jellemző.

Kempelen Farkas sakkozó törökje

Dragomán György legnagyobb problémája nem a történetek „kitalálása” lehetett, hiszen azokba szinte beleszületett, hanem az elmondás ideális nyelvezetének megtalálása. Hogy az egyes szám első személy ne kamasznyelvi paródia legyen, ugyanakkor kellő iróniával fogadja be és köpje ki, amit az okos felnőttek nagy leegyszerűsítéssel diktatúrának neveznek. A nyelvezet tekintetében irányadó lehetett Bodor Ádám prózája (Sinitra körzet), amelynek klasszikus keménységét és szürreális lebegését Dragomán György is jól hasznosította. Az egyes szám első személy nem a szerző énregénye, hanem stilisztikai bravúr.

Végül a nacionalisták számára egy rossz hír: A fehér király a diktatúrát nem, mint román rendszert ábrázolja (sőt, egy-két mozzanatában nem is Románia), amelyben a kisebbséget külön szöges ostor sújtja. Nem, a kisebbség is fenntartja a rendszert, például Dzsálá párttitkár nagyapja vagy a szekus tiszt Gyurka. A regény nem románellenes, zászlóra tűzni napi politika eddig nem is tudta, és ez így helyes.

Dragomán György: A fehér király. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005.