Dashiell Hammettet nagyon sokan csak, mint a kemény krimi kitalálóját és első szerzőjét tartják számon. Helytelenül. Az 1961-ben elhunyt író sokkal jelentősebb annál, mintsem, mondjuk egy kalap alá tudnánk venni Raymond Chandlerrel, aki Philip Marlowe karakterét álmodta meg. De legkevésbé azonosak művei az „esetek” szerzőjének, Erle Stanley Gardner regényeivel. Perry Mason férfias figuráját sajnálatosan a tévék legnézettebb, de legunalmasabb műfaja, a sorozatok tették tönkre. Egyébként Hammettet mindketten mesterüknek tekintették.

De ez itt most nem az komparatív irodalomtörténetírás helye. Mindössze fel akarom hívni a figyelmet egy ma is aktuális műre. A Véres aratás ugyan 1929-ben jelent meg, de már maga a megszületésének időszaka is gazdag a mai Magyarországra vonatkozó áthallásokban. 1919-ben vezették be Amerikában a szesztilalmat, amelyet az akkori elnök, Hoover mint áldásos szociális ötletet propagálta, sőt, ha fokozni akarta az öndicséretet, akkor a szesztilalomról, mint fantasztikus társadalomátalakítási kísérletről szónokolt. Az ilyen kísérletek, tudjuk, nem ritkák. (Lásd: a dohányzás ártalmai, a szerencsejátéktól való függőség, a vasárnapi nyitva tartás családellenessége stb., és az ismert megoldási javaslatok.) Fent eldönteni, hogy mi a jó a népnek. Vita nincs, lent pedig mindenkinek pofa be.

Rooseveltnek 1933-ban, amikor a német nép – választások útján – Hitlert kancellárrá emelte (Vezér később lett), be kellett látnia, hogy a kísérlet megbukott. Hatalmas jövedelmek keletkeztek a titkos szeszfőzdékből, szeszcsempészetből, és az emberek láthatóan nem lettek jobbak az amerikai alkotmány 18. módosítástól sem. Ellenkezőleg. Növekedett a feketegazdaság, és fennhangon ugattak a revolverek. A láthatatlan jövedelmek birtoklásáért nagyobb harcok dúltak, mint egy-egy gazdag telérért a 19. századi kaliforniai aranyláz idején.

Ez a kép, az italok törvényes megsemmisítése, illusztráció is lehetne a Véres aratáshoz

Ez a regény történelmi háttere távirati stílusban. A Continental magánügynökség detektívje (neve nincs) olyan városba érkezik, amelyet több maffia – a rendőrséggel karöltve (a rendőrfőnök is maffiózó) – tart kézben. Mondhatni rend van, az erőszak rendje, ám a detektív megbízójának meggyilkolása változtat a helyzeten. A néhány kiló túlsúllyal rendelkező férfiből hirtelen felépül az amerikai hős archetípusa. Aki nem töri a fejét szakmáján kívüli fogas kérdéseken, aki, ha szól, röviden beszél, inkább beszól, jellemét cselekedeteiből lehet kibogozni. Ráadásul magányos. Például nincs bonyolult érzelmi élete, családja, gyereke. Azért még szereti a nőket. Ja, ne feledjük, nem veti meg az italt sem. Szóval, maga a testet öltött behaviorizmus. (A lélektan ezen irányzatát John B. Watson alapozta meg. Iskolateremtő műve 1913-ban jelent meg, és hamar népszerű lett ellentétben a pszichoanalízissel.)

A lényeg: a hős saját etikát képvisel, amely sem a vallásos, sem a polgári erkölccsel nem társítható. A jog előtt sem esik hasra, hiszen azt a politikusok a maguk javára szokták alakítgatni. De a magányos hős mégsem lázadó. Működésének vannak határai. Ezek központi gondolatát a történetet egyes szám első személyben elmesélő detektív így fogalja össze:

Aki gyilkossággal kezd játszadozni, egykettőre csapdába esik: vagy belebetegszik, vagy szerelmese lesz a vérnek.

Dashiell Hammett „felfedezése” azonban sem etikai, sem irodalmi, s ez ma is igaz. A maffiaszövetség fölrobbantható, ha a bandából legalább az egyikük kilőhető. A regény nyomozója vérfürdőt rendez. Nem ő forgatja a gyilkos fegyvereket, hanem tényleg megrendezi, hogy a keresztapa és a bandavezérek, akik kezükben tartották a várost, egymással leszámoljanak. Ehhez elegendő egy régebben elkövetett piszkos gyilkosság földerítése. A múlt, Hammett szerint, életveszélyes, mert sokan, bármennyire is szeretnék, eltörölni, valójában kiirthatatlan. A spoilereket mellőzőm. Tartalmas krimi, több, mint könnyű nyári olvasmány. Figyelmet igényel, mert a sztori meglehetősen szövevényes.