Egy húszéves fiatalember 1889-ben feltalálta és megvalósította a magyar nyelv egyik sajátos hungarikumát, a disszidálást, amely ebben az értelemben a huszadik század ötvenes éveitől lett általánosan ismert. Elhagyta az országot, két fő okból. Behívták katonának, de érettségit sem tett, ezért a közös hadseregben baka lett volna. Ez háború esetén dezertálás. A másik ok mögött föltehetőleg ifjonti érzelmek háborogtak. Gondoljunk bele, a majdnem negyven éves nagy tragika, Jászai Mari az ő forrón imádott „eleven lótusz virágját”, kerubját vidéki vendégjátékán egy színészkollégával csúful megcsalta.

Szomory Dezső ekkor fogta egyetlen kürtőkalapját, és zsebében kevés koronával (költőpénz) mint pesti dandy elutazott Párizsba, amely a magyarok számára a Belle Époque idején (1871–­­1914) a fény városa volt. Szomoryt szépnek mondták, jól zongorázott, ami Párizsban azonban már keveset ért. Itt töltött 17 esztendőt, állandóan hazavágyva, mígnem császári kegyelemmel meg nem szabadult Párizsból.

Miután az elkövetkező két évtizedben a magyar irodalom élére került, főleg sűrű színházi bemutatói révén, valamint Mikes Lajosban, az irodalompártoló szerkesztőben nagyszerű barátra lelt, az ő ösztönzésére hozzákezdett párizsi élményeinek módszeres feldolgozásához. Nehezen ment, mert Trianont tudatosan kihagyta, de végül sikerült.

1929-ben, tehát majdnem két évtizeddel Párizsból való hazatérte után, megjelent A párizsi regény, mert fontosnak érezte, hogy életének ez a „fogságban” töltött időszaka is irodalmi formában megmaradjon.

Fontos megjegyzés: „irodalmi formában”. Mert hiába a főhős a regény szerzője, egy percig se higgyük, hogy a könyv életrajzi leltár. Regény, amelyben Szomory Dezső életre kelti azt a húszéves fiatalembert, aki inkább másvalaki szeretett volna lenni, mint aki valójában – a fent és a lent, szegénység és váratlan bevétel szélsőségei között imbolyogva – ő volt.

 Virágárusok a Madeleine téren, a templon oszlopainak gyakran támaszkodott Szomory

Szerette a szenvedést, a sivár tetőszobákat, fáradtságos körmölést gyertyalángnál, a hosszú estéli és éjjeli sétákat (omnibuszra nem tellett), és megkönnyebbülés vagy merő élvezet gyanánt szívesen zokogott is, mert úgy gondolta, mindez egy lépcsőfok ahhoz, hogy író legyen. Aztán egy magukat szocialistának tartó magyar munkásokkal való egyleti találkozás után rájött (bár ez nem tett jót 1944-es halála utáni recepciójának), hogy minden hiábavaló:

E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim az emberi korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog.

Ezt a reménytelen dolgot azonban nem szabad veszni hagyni. A párizsi regény temérdek sorsot gyűjt egybe. Magyarok közül például Munkácsy Mihályét, a tábornok Türr Istvánét, a hegedűs Reményi Edéét, a franciák közül többek között Alphonse Daudet és Jules Massanet portréja példásan plasztikus. De a nagy emberek esetében bevallja Szomory, hogy amit korgó gyomorral leginkább elvárt volna tőlük, az, hogy hívják meg ebédre, az reménytelen várakozás volt:

csak állnak a Helikon kettős ormán, egy-egy lábukkal egy-egy csúcson, úgy állnak a Helikonon, és egyáltalán nem ebédelnek. Vagy csak akkor, ha elmentem.

A regényben – hogy az irodalom is megkapja az életből a maga részesedését – Szomory kettős szerepben lép elénk. Egyfelől ő egy figura a Bohéméletből (jóval kevesebb vidám muzsikával), másfelől ő a mai írói is, aki, hatvanadik életéve felé közeledve, hajlandó alászállni a Helikonról, és ironikusan szemlélni önmagát.

 Tetőtéri lakások a Belle Époque idején Párizsban, ifjú költőknek ideális, mert szállodára nem telik

Át kellett írnom az életemet egy regényfejezetté, valami kis bús költészet minden kincsével, kis rezgésekkel és kedvességekkel. Olykor éreztem, menyire gúny még a szépség is, felkenve dísznek bizonyos nélkülözésekre és szegénységekre… 

Szomory vajon sikeres író volt-e? A Horthy neobarokk a zsidó írót nem fogadta be. De nem volt sértődékeny, hanem végletekig érzékeny. A felsőfokok kergetésével szinte nem is evilági alak. Akik szerették, azok is gyakran nevettek rajta. De makacssága kifogott a valóságon. A nyilasterror idején, 1944. november 30-án, a Pozsonyi úti svéd védett házban normálisan (szívrohamban) halt meg.

Végrendeletében a temetésére csendet kért. Megkapta. Épp harci szünet volt. Aztán ismét hosszú csend. A szocialista realista irodalom ugyanúgy kidobta az irodalom hajójából, mint egykor az irodalomtörténész Horváth János vagy a kritikus Halász Gábor. Vádjuk az idegenszerűség volt. Csak 1956 után lehetett újra hozzáférni műveihez. A párizsi regény azonban sohasem vesztett fényéből. Ma mindössze a Hemingway rajongóknak kell tudomásul kell, hogy a nyelvet nem lehet egyenruhába (rövid, kopogó dialógusok stb.) öltöztetni. Létezik a zenei indítású próza is, mint például Szomoryé, amely az időben nemes patinát kapott.

Szomory Dezső: A párizsi regény. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2011. Utószó: Kőbányai János. Függelék: korabeli sajtóvisszhangok.