Orbán Ottót az Isten poétának teremtette, hiszen ő volt a költőcsodagyerek (ekkor még borzalmas verseket írt), és gyerekként tudott a nagy Mesterek, például Nemes Nagy Ágnes, Keresztury Dezső és mások társaságában igen értelmesen hallgatni. Ám a füle nyitott volt, memóriája meg sajátos. Csak arra emlékezett, amire éppen szüksége volt, különben még az ismerősei arcát is el tudta felejteni. Ami kész katasztrófa.

Itt Orbán Ottó, a korszakos költő jellemzését, mielőtt elkezdeném, abba is hagyom. Emlékeim róla hézagosak, bár csak hat évvel volt idősebb nálam, de ez a felnőttség küszöbén sokat jelent, meg aztán Orbán Ottó már fiatalon is életművel rendelkezett, és ezért mindig felnéztem rá. Aztán az egykori sógora, a korán meghalt novellista és forgatókönyvíró Zimre Péter révén, aki a filmgyárban barátom volt, a távoli ismeretség – Péter történeteivel – groteszk elemekkel bővült, majd Jancsó Miklós az életművet és a szerzőjét is egyre közelebb hozta hozzám. (Barátom barátja az én barátom is.) Utolsó találkozásom Orbán Ottóval épp Jancsó Miklós társaságában történt. A költő 2000-ben a győri Nemzeti Színházban a szünetben tartott cercle-et. Jelentős volt a közönség, mert, aki élt és mozgott, a Magyar Állami Népi Együttes Naplegenda című előadásán megjelent. Orbán Ottó betegen is úgy gondolta, neki is tudnia, látnia kell, mi újat alkotott a koreográfus Mihályi Gábor.

Ez a két bekezdés mindössze bevezetés volt Orbán Ottó igen fontos kötetéhez, amelynek különös a története. Kabdebó Lóránt irodalomtörténész professzor, aki egy időben a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa volt, 1988–89-ben riportot készített tíz ülésben a költővel, aztán a dolog ennyiben is maradt. Eddig nyomtatásban nem publikálták. A dolognak az a látszata, mintha kivárták volna, hogy az érintettek az elhangzottakra már ne tudjanak reagálni. Fontos a béke és nyugalom. Mindegy, a gyöngykagyló titokban is tovább izzadt, és a nemes hordalékból mára hatalmas igazgyöngy lett..

 Orbán Ottó abban az időben, amikor a „regényét” írta (vagy éppen a folytatást)

Prózaibban szólva, csendben érlelődött Orbán Ottó életregénye, amihez a modernista keretet az analóg magnóval folytatott beszélgetés adta. (Magnóhang a színpadon a 80-as években divatos volt.) Végül nem lehet mindenki Dosztojevszkij, hogy regényét gyorsírónak diktálja (akit hálából, meg hát kéznél van, el is vesz feleségül).

Természetesen nem az a meglepő, hogy Orbán Ottó nyomdakészen fogalmaz. Az sem újdonság, hogy önmaga elemzését nem akarta másokra hagyni, és már 1980-ban Honnan jön a költő? című kötetében kijelölte költeményeinek forrásvidékét. Ez a tíz beszélgetés azonban más és több. A költő elmúlt ötvenéves, az úgynevezett szocializmus összeomlóban, és Orbán Ottó úgy beszél, mint aki regény ír. Illetve, diktál. Csűrben van már A hatvanas évek című nagy verse, amelyet most prózára fordít. Van fordítva is: amit elmond, abból vers lesz (A vad megszelídítése). Mondja szelíden és szúrósan önmaga és egy nemzedék (közte a Belvárosi kör), valamint a kor regényét, amelynek kezdete a háború, a vége… végtelen. Orbán Ottó versei nem szürkülnek.

A Magvető Kiadó azonban nagyon megnehezíti az élményszerű olvasást. Egyfelől belepasszírozta egy régi sorozatba (Tények és tanúk), amely inkább dokumentumokat tett közzé, és nem szépirodalmat. Ezt az is jelzi, hogy a borítón a sorozatcím például kétszer akkora betűkből áll össze, mint az író neve. Továbbá zavaró módon a borítón és a kötet címnegyedében a cím nem ugyanaz (a borítón csonka). Ez azonban még mindig a kisebbik baj.

Érhetetlen viszont, hogy Kabdebó Lóránt és a kiadói szerkesztő, a hangszalagokat hétszentségnek tartva kvázi kritikai kiadást hozott létre. Névmutatóval, lábjegyzetekkel, amelyekben Orbán Ottó szövegek is boronganak olvasást nehezítő apró betűkkel, és olyan oktalan magyarázatokkal, mint a Szegénylegények főcímlistája. Mintha nem is az internet korában lennénk, és nem lehetne bárkiről, aki számít, pillanatok alatt többet megtudni, mint a jegyzetekből. Ilyen, amikor a filológus nem a művet, hanem a szakmáját akarja csillogtatni.

A kérdező is bizony hátrább húzódhatott volna (mellőzve önmagát), mert azzal, hogy sokszor magához vonja a  szót, megtöri a szöveg lendületét. Az általam elképzelt „regényesítést” könnyű lett volna elvégezni, és nem előszóval indítani a kötetet, hanem egy „kivezető” esszével zárni, amely a fő szöveg szellemében Orbán Ottó írásaival a végsőkig vitte volna a történetet. És ez nem más, mint amit Lev Tolsztoj is pontosan leírt a Háború és béke függelékében:

 A természet életének az erői rajtunk kívül vannak és nem is élnek az öntudatunkban, és mi elnevezzük ezeket az erőket: nehézkedésnek, tehetetlenségnek, villamosságnak, eleven erőnek stb; de az emberi élet erejének tudatában vagyunk, és azt szabadságnak hívjuk.

Orbán Ottó regényének, amelyet irodalomként és nem „életműinterjúként” állít majd össze egy alázatos szöveggondozó (mint tette Dérczy Péter Orbán Ottó összes költeményeivel), éppen ez lehetne az egyszerű címe: Életerőm titka: a szabadság. Próbáld ki te is! Esetleg jobban eligazítaná az olvasót, mint a Színpompás ostrom lángoló házakkal.