Az bizony igen meglepő, ha a kínai Népi Felszabadító Hadsereg egyik katonája a nagyon szerény egyenruha és a viseletes tornacipő helyett, ami miatt egy teljes század futólépésben is csak surranó hangot ad, klakkban-frakkban jelenik meg. Igaz, erre az öltözékre – kötelező jelleggel – az jogosult, akinek éppen az a dolga, hogy az irodalmi Nobel-díjat átvegye Stockholmban. Egy olyan ünnepség keretében, amelyet legfeljebb akkor láthatunk, ha egy jó színházban Molnár Ferenc Olympiáját adják.

2012. december 10-én az irodalmi Nobel-díjat a kínai Mo Yan vette át XVI. Károly Gusztáv király kezéből. Az ünnepség már-már parodisztikus képsoráról nem Őfelsége tehet, hanem Nobel Alfréd, hiszen ő bízta a svéd királyi házra és annak a tudományos akadémiájára a díj körüli teendőket, amelyek ellen mindössze egy-két díjazott emelte föl a szavát, például Sartre elvi okokból, Paszternak a KGB-től való félelmében. Ezzel szemben Mo Yan tudta, mi a rend, megszokhatta a hadseregben, ahol írni tanult.

Íráson itt irodalmi munkásságot kell érteni, mivel Kínában a „kulturális forradalom” idején a Kommunista Párt nem bízta ingatag értelmiségiekre a rendszerrel konform irodalom szárba szökkenését. Az alapelv ugyanis az volt, hogy Mao mély ismerete és útmutatásai nélkül az irodalom fabatkát sem ér, tehát az irodalmat oda kell irányítani, ahol leginkább a helye van, a katonasághoz. Diktatúrákban a művészetek ilyesfajta vezérlése megszokott dolog.

Mo Yan neve akkor lett Európában ismertebb, amikor az 1988-as Berlinalén, ahol az első nagy Tarr Béla-film, a Kárhozat (forgatókönyvíró: Krasznahorkai László) a fiatalok részére fenntartott Forumban kapott nyilvánosságot, és Yimou Zhang filmje, A vörös cirokmező megkapta, sokak meglepetésére, az Arany Medvét. A film sikerében osztozott az 1955-ben született Mo Yan 1987-ben megjelent hasonló című műve, amely öt novellát tartalmazott egyetlen tájról, a Santung tartományban található Gaomiról.

Mo Yan ebben az igencsak szerény házban lakott Gaomiban, amely egyébként népművészeti alkotásairól nevezetes, és ma már kedvelt turista célpont

Mo Yan életének első két évtizedét vidéken, mondjuk úgy, hogy „isten háta mögött” élte le, és ha nem sikerült volna városba – kaszárnyába – költöznie, akkor a Mo Yan felvett nevet, ami annyit jelent, hogy „nem beszél”, egészen biztos nem ismernénk, hiszen a Guan Moyének született író az egész emberiség egy ötödének csak egyik statisztikailag elhanyagolható tagja maradt volna.

Az irodalom azonban mindig kitörési lehetőségként kínálkozik még a diktatúrákban is. Így amikor Guan Moye 1976-ban a hadsereg katonája lett, ezzel a lépéssel már csak a hétmillió katona közül kellett kiemelkednie. Sikerült. Még Mao, a nagy kormányos utolsó éveiben. Nem lett közismert polgárjogi aktivista, mint a Nobel-békedíjas Liu Hsziao-po. Sőt, voltak félresikerült nyilatkozatai, például a cenzúra szükségességéről. Mindent összevéve, ő „csak” író maradt, aki azonban Szeszföld című regényével a felforgató tevékenység gyanújába került. Persze, már az is büntethető lehetett volna, hogy a Szeszföldet 1992-ben először egy tajvani kiadó adta ki a Tienanmen téri vérengzés után három évvel.

A regényben igen erős a kínai kolorit, de az olvasó hamar rájön arra, hogy ez a világ közelebb van hozzánk, mint sejtettük volna. A Szeszföld főhőse egy kétbalkezes nyomozó, Tom Por, akit azért küldenek egy világ végi bányatelepre, hogy tárja fel, igazak-e a hírek, hogy ott gyerekekből ételt készítenek.

Rémisztő elképzelés, de nem kínai találmány. Jonathan Swift, aki nemcsak a Gulliver utazásait írta, egyik röpiratában javasolta merő szarkazmusból a szegénység ellen, a gyerekek ételként való feldolgozását, persze a jót javítandó feltételek mellett:

Az anyának (…) szigorúan meg kell hagyni, hogy az utolsó hónapban gyakrabban szoptassa a gyerekét, így lesz belőle ízletes, kövér falat valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség étkezik, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.

Mo Yan világa azonban más európai emlékeket is idéz. Például Franz Kafka Kastélya sem idegen tőle, a szexuális jelenetek ábrázolásában talán amerikai mintákat is fel lehetne fedezni. De a szürrealizmus, a mesék világa is szerepet kap a regényben, valamint a modernista időjáték. Az alaphelyzet vállalt szemétdombjában az olvasó kedvére találhat gyöngyszemeket. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia így a posztmodern irodalmat ismerte el a keleti szerző díjazásában.

Ami pedig a regénybeli Szeszföldet illeti, tombol az irónia. Mo Yan, aki a regényt írja, a regényben levelezésbe bonyolódik fiatal követőjével, Li Akóval, aki szeretné Szeszvárra csábítani Mesterét. Minden jót ígérget, például majombort, sőt a pártbizottság segítségét is egy olyan városban, amelynek szeszes illatát akár száz mérföldről is megérzi a finom orr. (A nem finom csak ötvenről.)

Tipikus kínai ital, amelyet kígyók, skorpiók és férgek ízesítnek. A módszer régi, mivel szeszlepárlók Kínában már Krisztus előtti kétezerben is működtek

A regény végén Mo Yan, aki önéletrajzi elemeket is felhasznál a regényéhez, végre meglátogatja Szeszvárt, ahol úgy leitatják, hogy egy alkoholista magyarnak is sok lenne. Így kerek a történet: a szesz és hatása mindenütt ideológiamentes. A kínai Nobel-díjas író, lám, bármit is mondanak bírálói, az ideológiáknak hátat fordít. Sőt! Hirtelen érzelmes lesz. A nagyívó Wang alpolgármesternő kelti fel benne (részegen) ezt az érzést:

Küzdve túláradó érzéseivel, remegő hangon ennyit mond: „Úgy tűnik, szerelmes vagyok.”

A regény ezzel véget is ér. Nincs beteljesülés.

Mo Yan: Szeszföld. Noran Libro, Budapest, 2013. (Fordította és az utószót írta Kalmár Éva.)