Akiről most írok, annak – egyik kritikusa szerint – brandje van (magyarul: márkaneve), és ez a Viharsarok. Pontosabban Szegvár és környéke, körülbelül félúton Szentes és Hódmezővásárhely között. Fontos némi tájismeret, mert Grecsó Krisztián a Megyek utánad című regényében csak áttételesen utal gyermekkora helyszíneire, mivel a Pletykaanyu után megfogadta, hogy Szegvár nevét irodalmi műben többé nem írja le.

Megkerülni azonban nem tudja, mert ez a regény többé-kevésbé fejlődésregény. S mivel alapjában a cselekmény nincs, csak lélekelemzés, természetes, hogy nem is lehet máshol kezdeni, mint a gyerekkorban.

Grecsó Krisztián azonban több svédcsavart visz a regény felépítésébe. Például lassan kiderül, hogy az olvasók valójában egy vezérnek indult, de reményeiben csalódott személyiség történetének rekonstrukciós kísérletét követhetik nyomon. A főhős, Daru katalogizálja viszonyait a 80-as évek végétől (Daru a falusi mozi vitrinjében a Magyarországon 1988 elején bemutatott Betty Blue reklámképeit nézegeti) harminckét éves koráig, ami nagyjából megfelel az 1976-ban született író életkorának. (A regény 2014-ben jelent meg.)

Hajnal a Cickazugban. Ebből a költőien szép világból indul és vergődik zátonyról zátonya a szerelmeket szomjazó főhős élete

Ráadásul a rekonstrukcióban a főhős többnyire önmagában is kettős szerepben lép fel. Daru I., a külső, Daru II., a belső személyiség, és Grecsó Krisztián a manager, aki megpróbálja kézben tartani az emlékek között szívesen szerteszét szlalomozó menazsériát. Az író annyiban könnyíti meg a feladatát, hogy csak nagyon kis mértékben él a helyszínek (Szegvár, Csongrád, Békéscsaba, Szeged, Budapest, Miskolc) rajzával, és keveset bíbelődik a rendszerváltást követő évek ma már történelemnek tartható külső eseményeinek a személyiségekre való hatásával, például a damaszkuszi úttal. Fontosabb feladata van: Daru szerelmein keresztül észrevenni, hogy az életünk kerete akár a Sátántagó is lehetne. (Tarr Béla filmjére tett utalást a regényben szó szerint benne van.)

Daru szerelmei rendre rosszak. Van benne öngyilkos lány, háborodott egyetemista, hazug, unalmas nő, pedig mindegyik szerelem úgy indul, hogy hősünk megtalálta az igazit. De vajon lehet-e valami igazi, amikor mindenből – az italos éjszakákból, a levadászott nőkből, a lebegést segítő drogból – semmi mást, csak az erkölcsi nihilt sikerül kihámozni. Végül oly sok szenvedélyes szeretkezés után Daruban otthonra talál a feleslegesség érzése.

Szomorú látni, amikor egy ifjú legszebb reményeit és álmait elveszíti, mikor ellebben előle a rózsaszínű fátyol, amelyen át az emberi tetteket és érzéseket nézte, bár neki van rá reménye, hogy majd új tévedésekkel váltja fel a régieket, újakkal, amelyek éppen olyan elmúlóak, de éppen olyan édesek, mint azok voltak...

Ez a mondat Lermontov Korunk hőse című regényéből való. Pecsorint, az archetípust jellemezi így az író. Ami igaz volt 1840-ben, az igaz ma is. A Kaukázus magasztos díszletei helyett most a poros, sáros Alföld a keret, de az életcél ugyanaz (ezt már Grecsó Krisztiántól idézem):

Az egész életük erről fog szólni, nőket hajtanak, minél többet, minél ügyesebben, aztán meg lőnek, amikor már nincs esélyük, akkor is lőnek.

A regényben ezért túlteng a szeretkezés, de Grecsó Krisztián mégis inkább szégyenlős, mint voayeur. Nincs technika, csak külső fizikum, belül meg a nyüszítés. A férfiak és a nők terméketlenek. Ezekből a kapcsoltokból nem születik gyerek, abortuszra sincs szükség.

Végül Daru is mondhatná Pecseronnal önelemzései eredményeképpen (utolsó kapcsolatának a sorsa is nyitott még):

Két ember van bennem: az egyik él, a szó teljes értelmében, a másik meg gondolkozik, és az elsőt megítéli.

Mondhatni, ez az irodalom. Aki Grecsó Krisztiánt azonosítja Daruval, az alaposan téved.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad. Magvető Könyvkiadó, 2015.