Néha érdemes „lefutott” műveket is kézbe venni. A  kétezres évek elején Kerékgyártó István írt egy sajátos regényt, amely már címében is regény volt, a kritikusok azonban leginkább azt vitatták el tőle, hogy műve regény lenne, azaz irodalom. Sok mindent fölróttak, például az ügyetlen szerkesztést, a gyenge lábakon álló pszichológiát, a felületes nyelvezetet, a túl sok Kierkegaard-idézetet, sőt még a soft pornográfiát is. Meg különben is, a szerzőnek nem volt irodalmi előélete, azaz szakmán kívül állt. Tehát könnyen kritizálható. Egy valamit azonban nem vonhattak kétségbe, a könyv anyaga szilárd tényeken alapuló valóság.

Nehéz megemészteni, hogy a rendszerváltás lényege nem a politikai sokszínűség megteremtése volt, hanem a gazdaság. Tervgazdálkodást átpofozni a tőketulajdonosok kapitalizmusára. Az igazán mély folyamatok a gazdaságban zajlottak le, mivel a politikát leginkább a váltógazdaságos megegyezés dominálta. Kerékgyártó István az igazi változás kulcsát a privatizálásban látja, amelyet jelentős mértékben az Antall-kormány vezényelt le. Célja azonban a politikai haszonszerzés volt, és nem a gazdasági racionalitás.

 A privatizáció egyik áldozata, Csepel ipari ékessége, az egykori Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, amely ma mint Csepel Művek Ipari Park több száz kisebb-nagyobb cég bérleménye vagy tulajdona, de vannak itt már végleg lepusztult épületek is

Mivel kiadták a jelszót, legyen magyar a tőkés, hát lett is. Olyan, amilyen. Ez mai ismereteink alapján nem Nobel-díjas felismerés. Ezt a szerző 2001-ben gazdaságtörténeti tanulmányban is közzé tehette volna. Miért tehát a regényesítés kényszere? Amit az sem magyaráz, hogy forró adatok is vannak a könyvben, sőt valós személyiségek (például Kunos Péter és az Agrobank-ügy, bár ez inkább pozitív hangvétellel), ami miatt Kerékgyártó István esetleg perek tömegét is nyakába kaphatná, tehát jobb a békesség, így a fikció.

Ma már inkább azt lehet látni, hogy szükségszerűség volt Anna és Kata, a privatizációs tanácsadással foglalkozó két nő némileg mesterségesen bonyolított – személyiséghasadásos? – története. A szálak összekuszálásával a szerző megfizette az irodalmi tanulópénzt, és talán kissé fölösen is kísérletezett az irodalmi próza számtalan lehetőségével. Az alapötlet azonban kiváló: a gazdaság átfordul etikába. Ehhez kellett a regényesítés, ugyanis csak az irodalom tudja megfelelő érzelmi nyomatékkal ábrázolni, hogy a rendszerváltás első évtizedének a deficitje nem gazdasági természetű volt, hanem erkölcsi.

 Elbukott a privatizációban a legnagyobb budapesti áruház is. Igaz, a Corvinnak ez az alumíniumborítású homlokzata sohasem volt szép, jó lenne, ha eltűnne, de két évtizede nincs rá komoly érdeklődő

Megtáltosodott a korrupció, mert vagyoni növekedésben mérhető haszna lett. A vagyon pedig gazdasági fokmérőből átalakult személyiségi értékmérővé is. Mert, ugye, aki szegény, az ebben a privatizációs (majd újraállamosító) világban csak saját ügyetlensége miatt lett az. Ha pedig ez így van, akkor leértékelődnek olyan fogalmak, mint a szerelem, szeretet, család, barátság, hit.

A regény keserű tanulsága, hogy a privatizációval beindított spirálban egyre nehezebb tisztességesnek maradni, mert a főszereplők, akárcsak az emberek többsége, tudják, hogy amit csinálnak, az korántsem történelmi kényszer. Bűn, ami nemzedékek vállát fogja nyomni. Mégis pörög a korrupciós mókuskerék. Különben is jön az önfelmentés, ha ők loptak, miért nem lophatnák mi is.

Kerékgyártó István az elmúlt majd két évtizedben irodalmi jártasságban rég túllépett ezen a művén, amely azonban ma is nagyon hasznos olvasmány azok számára, akik érteni akarják, hogy mi az a világ, amelyben egyesek lubickolnak, mások meg fuldokolnak.

Kerékgyártó István: Vagyonregény. Magvető, 2001.

Tíz éve jelent meg Háy János regénye, A gyerek. Most már van némi távlatunk, hogy véleményt mondjunk róla. Nem kell sokat gondolkodni, kétségkívül az évtized egyik legjelentősebb regényéről van szó, amit lehet akár remekműnek is nevezni.

A háttér azonos – legalábbis kezdetben – A bogyósgyümölcskertész fiában leírtakkal. A helyszín, noha a nevét nem ejtik ki, Vámosmikola. Budapesttől busszal, vonattal, villamossal közel három óra a 28-as építőipari vállalathoz, ahol a gyerek apja a havi borítékban kapható fizetésért dolgozik. A bankkártya Magyarországon még nem létezett. Az apa fejében fogan meg a gondolat, hogy az egy szem gyerekével új fejezet kezdődhetne a család meglehetősen rémisztő történetében. Kamatoztassa kétségtelen tehetségét! Legyen egyetemi tanár, például filozófus.

Egyébként ez minden apa vágya: a gyerek nőjön nagyobbra, mint az apja. Vajon sikerül-e a felemelkedés a gyereknek (csak a regény végén derül ki, hogy Laci a neve), akinek családi gyökerei miatt a huszadik század második felének kiráytövises magyar ugarából kellene felszívni életnedveit.

Nem sikerül.

Az okok sokfélék. Közülük néhány: az a hátrány, amit egy vidéki proletár fiatal érezhet egy polgári családban született fővárosi gimnáziumi osztálytársaival szemben. Az érvényesüléshez szükséges és korán – családi háttérrel – megszerzendő kapcsolati rendszer hiánya. A mértéktelen, búfelejtő alkohol, és végül annak felismerése, hogy az emberi létben nem a szellem az uralkodó erő, hanem csak az önreprodukciós képesség,

A regény fontos „főszereplője” ez a vámosmikolai volt kastély, az általános iskola, ahol a gyerek főiskolai diplomával váratlanul igazgató lesz, de képtelen kilépni abból a mókuskerékből, amit a kilátástalan vidéki tanári pálya jelent

A család a regényben nem a hatalom által elvárt „Isten, haza, család” jelszavának harmadik tagja, hanem annak a harcnak a precízen ábrázolt terepasztala, ahol a házaspár egymást legyőzni kívánó hadseregei (hadsereg, mert vannak ide besorozva szeretők, barátok, zabigyerekek is) veszteségeket szenvednek. Nyereség csak a pillanatnyi taktikai fegyverszünetekből adódik. Ha éppen nem látják egymást.

A gyerek minden részletében kidolgozott regény. Nagy szereplőgárdát mozgat, és Háy János, mint a Mindentudó, nem hagyja elvarratlanul sorsukat. Ez azzal jár, hogy a halál szinte állandó szereplő lesz. Az „elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség” megannyi mintázata sorra kerül, mert Háy János nem akar igazságtalan lenni a regény végére öntudatát vesztett hősével szemben, az ő példáját harmadik hatványra emeli.

A könyv borítója sokatmondó metafora a könyv egésze szempontjából is, mivel Háy János Álló felnőtt, ülő gyerek című festményét használja fel

Voltak kritikusok, akik visszariadtak attól a kérlelhetetlen társadalomrajztól, amely a társadalmi felemelkedést valójában illúziónak tartja. Sajnos, az író lényeglátóbb volt, mint ők. Elég, ha csak az egyetemi férőhelyek számának csökkenésére gondolunk, és egyáltalán, a jelen oktatási rendszerre.

Aztán itt van ez a vidékieket sérthető bekezdés:

Aki vidéki városba kerül, tulajdonképpen a nemlétbe zuhan bele, abba az időbe, ami elemi erővel helyezkedik szembe azzal a tévképzettel, hogy a világ valami felé tart. Mert ott semmi nem tart semmi felé. Ha eljut például a gyerek az állomás melletti kocsmától valamely távolságba, ott egy újabb kocsmát talál, ami szakasztott ugyanolyan, mint az előző. Ezért gyakran elindulni sincs az embernek kedve az állomástól, hanem inkább ott veti bele magát ebbe az állóvilágba.

Ezen az időszakon túlvagyunk már harminc éve (a kocsmák között van már egy-egy pizzeria vagy gyros kínáló), meg a regényben ez az a hely (Szeged), ahol a gyerek sorsa megfeneklik. Tehát a borúlátás duplán indokolt. De a tényleges változások mégis, ha a médiumok épp nem eredménypropagandát harsognak, az eltékozolt magyar évszázadok óráján csak másodpercek. Lehet tiltakozni, de az sem változtat sokat a mai gyerekek helyzetén.

Háy János: A gyerek. Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Ritka jó könyv a tavalyi évből. Minden lényeges információ benne van róla abban a kritikában, amelyet a fiatalabb, de már életművel rendelkező írótárs, Márton László jegyzett. Ő mondja a kissé későn jelentkező szerző metamorfózisáról:

Kerékgyártóval az történt, ami középkorú autodidakta írókkal viszonylag ritkán fordul elő: írás közben feltámadt benne az érdeklődés az írói mesterség iránt, és ennek felkészültségéhez illő tárgyát is megtalálta. A Makk ász... korfestő regény, a korai Kádár-rendszer egyik évét mutatja be egy dunántúli kisvárosi családban. Az év: 1961, a kisvárosban nem nehéz ráismerni Kaposvárra, a személyeket és az eseményeket pedig egy kamaszodó fiú szemszögéből nézzük, aki egyszersmind az elbeszélő is.” (Élet és Irodalom, 2004. április 30.)

Kaposvár „faluvégi” látképe a hatvanas évekből. A regény szereplői inkább itt élnek, mint a klasszicista belvárosban (Fortepan)

Persze, szemet szúrhat az olvasónak az a kétségtelen ellentmondás, hogy a kritika tizenkét évvel korábban jelent meg, mint a szóban forgó regény. Na, de ez már a második és átdolgozott kiadás, és így minden mindjárt érthető.

A „középkorú autodidaktából”, közkeletű nevén: a jó értelemben vett dilettáns íróból időközben profi szerző lett, akit lehet szeretni, mivel az elrontott világot, az „átkost” a humor és az irónia fegyverével tudja fogyaszthatóvá tenni.

A Makk ász az Olajfák hegyén a kommunistákat nem akarja neofita buzgalommal földbe döngölni. Arról a széleskörűen tudomásul vett környezetünkről szól, egy vidéki városban élő gyerek szemszögéből, amelyet Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza az ide vonatkozó nótájukban így jellemeztek:

 A hatvanas években, fellazult tételben fogalmazódott meg a világ.

Kafkában, Sartre-ban és távoli bölcsekben csodálta meg önnönmagát.

Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorlás hajónk.

Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon.

 Táguló gyűrűkben konszolidációt hullámzott a szép Balaton.

Kerékgyártó István ezt a hullámzó konszolidációt írja le. Amikor a vallás, a népi babona, a világnézeti agymosás és a módos múlt halvány emlékei harcolnak egy minden jóra és rosszra nyitott gyerek, Ballagó Lajos lelkéért. A harc fordulatai változatosak, és többnyire a családon belül maradnak, leszámítva Bartalost, a vérbő békepapot, akit nem csak a hívek, hanem a kommunisták sem tudnak elcsapni. Védett személy volt: békepap és besúgó.

A regény legparádésabb fejezete a május elsejei felvonulást örökíti meg Vosztok űrhajóval. Sajnos a kaposvári vonulásról nincsen kép, de hogy miről van szó, azt  az 1960-as jászberényi fotó jól mutatja: az ócska teherautóra szerelt  papírmasé műhold azt szeretné szimbolizálni, hogy a szocializmus mekkora nagy pofont adott a technikailag elmaradt kapitalizmusnak

Ebből a könyvből bárki megérheti, mit jelentett (és jelenthetne most is) a konszolidáció: ha a hatalom néhány, mondhatni geopolitikai ügyét nem bolygatjuk, akkor a fentiek bennünket, a lentieket is békén hagyják. Ami nagyon jó, mivel minden diktatúrának eleve az a sajátossága, hogy meg akarja határozni az emberek életét A-tól Z-ig. Persze, hiába, mert a végén a „mindent megoldó” rendszer összeomlik. Ha nem másként, hát azzal, vallja Kerékgyártó István, hogy nevetséges lesz.

Ugyanakkor a konszolidáció megalkuvás. Úgy teszek, mintha elhinném, bár te is tudod, hogy amit mondasz, képtelenség. Ez a kettős beszéd, aminek – úgy látszik – Magyarországon sohasem lesz vége.

Kerékgyártó István: Makk ász az Olajfák hegyén. Második. javított kiadás. Kalligram, Budapest, 2016.

A Váróterem terjedelme nem túl nagy. Mondhatni, kisregény vagy terjedelmesebb elbeszélés. Gerlóczy Márton pályáján azonban nagyon fontos mű, lévén a várakozások miatt nehezen megszülető „második”. Az elsőt, az Igazolt hiányzást, előrántotta, mint egy bűvész a nyulat a cilinderből. Ráadásul a gesztus a könnyedség látszatát keltette. Íme, itt egy új író, akinek a szavak megállíthatatlanul buknak ki tolla alól. Munkája nem a keresés, hanem egyfajta porondmesteri igyekezet a történeteket formába öntő nyelvi cirkusz féken tartására.

A szavakkal nem volt továbbra sem baj, de Gerlóczy Mártont a modor, a sok móka, mintha már untatta volna. Aztán sokszor eszébe juthatott vagy még inkább, nem hagyta nyugodni „nagyapja”, a szobrász Mészáros Dezső emléke, aki nyolcvanéves korában 2003-ban halt meg. Gerlóczy Márton ekkor a huszonkettedik életévét koptatta, és nem figyelt eléggé rá, mert úgy gondolta – a kamaszkorból éppen kinőtt fiatal felnőttek már csak ilyenek –, hogy a nagyapák örök életűek. Robusztus ember volt minden tekintetben, aki az erdélyi Áprily családba a szegedi szegénysorról indulva házasodott be.

 Mészáros Dezső köztéri szobra Budapesten 1962-ből, még római ösztöndíja előtt. Róma és később Görögország megváltoztatta szobrászatról alkotott nézetét

A Váróterem Mészáros Dezső emlékére íródott, és ezt a nemes vállalást csak az első regény eszköztárának radikális átalakításával lehetett megoldani. Elveti az egyes szám első személy használatát, telivér irodalmi hősök, a kissé keresett nevű Valdemars és Sveto isszák kávéjukat meghatározatlan helyszíneken. Gerlóczy Márton megteremti azt a távolságtartást, ami, kissé szintén keresetten szólva, a halál ábrázolásához illik.

Valdemars újságíró, és az ő nagyapja haldoklik. A legjobb alkalom arra, hogy egy világvége-publicisztikát írjon. Barátja Sveto, egy kis könyvesbolt tulajdonosa. Fontos szereplő, hiszen így Valdemarsnak módja van dialogizálni. Továbbá ketten együtt: a rendszerváltás vesztes nemzedékének orvosi esetei. Gerlóczy Márton keményen fogalmazza meg korunk kritikáját.

Nem boldogtalanok vagyunk, hanem gyengék. (...) úgy neveltek bennünket, hogy higgyünk magunkban, de közben nem mutattak irányt, üresek vagyunk, mert az égadta világon semmi problémánk nincsen, olyan üresen tátong belsőnk, hogy egy ízeltlábú többet tud nálunk az életről, fájdalomról és mindarról, ami az embert emberré teszi.

A mondat hosszan folytatódik, és kimondatik,

„rendeltetés nélküli dísztárgyak vagyunk”.

Természetesen a vita lehetősége nyitott. Mondhatni azt is, hogy az újságíró főszereplő véleménye túlságosan publicisztikus. Sajnos akkor is, a tény tény marad. A rendszerváltás utáni nemzedék sorsa bizonytalan.

Mészáros Dezső megalitikus mészkőtömbjei a szobrászi jelbeszédet használják, elkerülve az irodalmi szószaporítást, mert azt már, némi homlokráncolással, unokáira hagyta örökségképpen

A Váróterem erős mű lett, és terjedelemben a már-már tökéletes Létra lesz majd hozzá hasonló. Azt is, ezt is megfontolva kell olvasni és értelmezni.

Gerlóczy Márton: Váróterem. fapadoskonyv.hu, Budapest, 2010

Sára Júlia harmadik kötete, a Coda figyelemreméltó műve a mai magyar irodalomnak. Ha nem méltatták még eléggé, annak egyik oka az lehet, hogy sokak szemében nem is író, hiszen eredeti szakmája a filmrendezés, aki még doktori dolgozatot is írt a japán horrorfilm természetéről, és a magas literatúrában csak próbálgatja magát. Igaz. De Sára Júlia kedvenc tőmondatos stílusában szólva: sikeresen.

A sikerért megdolgozott, de az olvasónak is hozzá kell adni a maga erőfeszítését ahhoz, hogy Sára Júlia prózájában otthonosan érezze magát. Ennek legfőbb tényezője a mű szembeszökő szokatlansága. Előbb látjuk, hogy mi nem ez a regény, és csak utána, hogy valójában mi lehet.

Egész biztos, hogy nem a mai prózában már-már trendi, lazán valós vagy annak mímelt önéletírás, amelynek a főszereplője, ha kellőképp ironikus, akkor azzal tehetetlenségét vagy egyenesen világundorát közkinccsé tudja tenni. Nem, az önéletrajz ebben a regényben nem a megmutatás tárgya, még akkor sem, ha itt-ott átüt rajta a személyesség varázsa.

 Noha sem a park helyszíne, sem a főszereplő személye nincs topográfiailag és rendőrileg konkretizálva, nagyon valószínű, hogy egy ilyen parkban ez a pad lehetett – szemben a Dunával – a zongoraművész kedvelt estéli helye (Padermann fotója)

Ennek a regénynek van fiktív főszereplője, egy hatvan év feletti zongoraművész, aki megkapja a haláltól az első figyelmeztetést, és egyes szám első személyben szembenéz élete tévedéseivel. A legfőbb közülük: a zene érdekében, ami egyszersmind az egója, felmentve érezte magát, hogy felelősséget vállaljon mások életéért. Azt hiszi, hogy elutasíthatja a világ megszokott és végtelenül unalmas rendjét, a társulást, utód létrehozását. Ugyan, hiszen neki mindegy, hogy nő vagy férfi elégíti ki pillanatnyi érzéki szeszélyét. Röviden: a mű egésze önelemzés például Dosztojevszkij módjára, de egy olyan személyiségé, aki lehetne ugyan valós is, de semmiképpen maga az író, aki ugyan klasszikus modorban belakja az általa alkotott kudarcos személyiséget, de nem ő a ház. Nem értékel. Azt – némi segítséggel – az olvasóra bízza.

Végül a nyelv és a szerkezet. Sára Júlia erős egyedi és alaposan megmunkált nyelvezetet használ, amelyben az egytagú mondatoktól a lávaszerűen hömpölygő leírásokig sokféle eszköz megtalálható, de mindegyik – még az obszcenitás határán mozgók is – a zenei hatás érdekében kerülnek a könyv lapjaira. Óhatatlan felidéződik Krasznahorkai László több mesterműve, aki szintén zenei alkotásként szerkeszti nehezen befogadható, de az erőfeszítést busásan megjutalmazó műveit. Igaz, ő zenész is. A Codában ezt a szerkesztést úgymond a főszereplő foglalkozása teszi szükségessé.

 A Coda, noha Istennel nem kockázik, mégis szorongató víziót nyit az utolsó ítéletre. Mondhatni, illusztrációt a torcellói Santa Maria Assunta 11. századi mozaikjaihoz. A főhős, noha kész a halálra, ettől visszaretten

Ha ezt a nyelvezetet valamiféle felcímkézett dobozba kellene helyezni, akkor válasszuk a szecessziót, mert így könnyebben rátalálunk Szomory Dezsőre. Ő volt a nyelv zeneivé tételének a mestere (egyes kritikusok szerint megerőszakolta a magyar nyelvet), hiszen a próza azért próza, mert nem zene. Régen volt, hogy a Dichter egyszerre jelentette a költőt és a prózaírót. Vagy a kettő mégis egy?

És ezzel elérkeztünk a Codának egy olyan megfejtéséhez, ami a fentiek alapján nem is olyan meglepő. Vallomásos tudatregény, amely a költészet eszköztárával íródott. Ezt támasztja alá az olyan szimbolikus szereplők jelenléte, mint a fákat ölelő Öregmadám, a sötétséget fényképező Éjimposztor és a halál, a haldoklók utolsó tekintetét gyűjteményébe elhelyező és egyébként kitűnő edzettségi állapotban lévő futó, aTornacipős.

Ebből a nézőpontból, persze, lehetnek más megközelítések is, Sára Júlia műve hatalmas szerelmes vers, igazi érzelmi önostorozás némi feloldozással. A kritikusi akadékosságnak kevés teret ad. Néha sok a staccato vagy az appassionato. Mellőlük mintha hiányozna időnként, ellensúlyként, egy-egy ritenuto. De hogy a zongoránál maradjunk, még a legnagyobbak, például a pódiumon Szvjatoszlav Richter is olykor mellé ütött. A pillanatnyi disszonancia azonban sohasem csökkentette a kivételes koncert élményét. Írónál is talán bocsánatos bűn.

Sára Júlia: Coda. Noran Libro, Budapest, 2017.

Sokan hirdetik magukról, hogy ha őket követjük, megtanulunk novellát, regényt vagy egyéb irodalmi alkotást létrehozni. De ez tévedés. A mesterség ismerete természetesen szükséges, de hogy valaki íróvá váljon. annak a csodája másutt keresendő.

A háromszáztíz éve született Carlo Goldoni kitűnő példa rá, hogy a mesterség és a művészet esetleg határos, de nem csereszavatos.Tanulság? Ő maga, a csoda. De sok energiát is fektetett belé, hogy az legyen.

Sokat bukdácsolt a velencei Mester, sőt egy nagyon rossz döntést is hozott, amikor pénzügyi vita miatt sértetten elhagyta sikereinek helyszínét, Velencét, és Párizsba ment meggazdagodni. Ez nem sikerült neki, de legalább megismerhette az ancien régime életörömét, amely XVI. Lajos lefejezésével véget ért. A francia forradalom nem viccelt, az ő nyelvtanári kegydíját is megvonták. Képzelhetjük, hogy az egykori, félig vak, nyolcvannégy esztendős vígjátékíró milyen nyomorult helyzetbe került, és az sem vigasztalhatta, hogy egy évvel később a Konvent kegydíját visszaadta. Akkor két napja már halott volt, és tisztességes temetést sem kapott. Talán még sírhelyet sem. Ez azonban senkit se tántorítson el a drámaírástól, mindössze megfontolandó...

 Carlo Goldoni még Velencében a neves portéfestő, Alessandro Longhi színpadi világítást imitáló képén

Carlo Goldoni emlékezése a memoárok megszokott útját követi. Nem lélektani élveboncolással riogatja olvasóit, hanem azt akarja bemutatni, miként lett belőle színházi szerző. Párizsi öndefiníciója egyszerű:

Öreg vígjátékíró vagyok. (...) Használható fickó társaságban.

Élete eseményeit úgy rendezte el, hogy az olvasó világosan lássa, miként jut el valaki odáig, hogy a fenti mondatot önmagáról hivalkodás nélkül leírhassa. Azaz, ő a világ sok teremtményével szemben, tényleg vígjátékíró.

Nem baj, ha a majdani vígjátékíró zűrös és hitelezőktől szorongatott családba születik. Legalább ilyen jól jellemezheti apját, aki orvos akart lenni, de Rómában is csak a felcser szakmáig jutott el.

Atyám roppant szorongatott helyzetbe került; de mert szeretett szabadulni a gondoktól, elhatározta, hogy Rómába utazik szórakozni.

A jövendőbeli szerző színpad iránti vonzalmának nagyon korán kell megnyilvánulnia. Legyen alaphelyzet egy színházat kedvelő nagyapa és édesapa, kell már elemi iskolában a vígjátékszerzők böngészése és nyolcéves korban az első vígjáték megírása. Majd első élmények a színházban. Gyerekként ez még nagy felismerés:

Ekkor láttam először nőket színpadon, s úgy véltem, hogy jelenlétük pikánsan fűszerezi az előadást.

Ó, igen: a pikáns fűszerezés, ami véletlenül sem gasztronómia, hanem  megtanulhatatlan írói talány: a tehetség. A leendő vígjátékírónak akkor sem kell kétségbe esnie, ha felcsertanoncként veszi maga mellé mulatós kedvű édesapja, mert hát mit csinált:

Pulzust tapogattam, vizeletet elemeztem, köpetet vizsgáltam, és sok egyéb visszataszító dolgot műveltem.

Miért? Mert ez volt az ára, hogy az undokságoktól megszabadulva, magát finoman illatosítva  az estéit színházakban tölthesse, és így azonmód összevethesse a valóságot  a színház varázslatos világával.

Amellett, hogy az életöröm vezeti tetteit (tilos fiatalon búval béleltnek lenni), a színházi embertől nem idegen egy kis szenteskedés sem. Ez az igazán nem rokonszenves tulajdonság áll az olyan kritika mögött is, amellyel a mi drámaírónk egy kolléga, a történetíró, politikai teoretikus Machiavelli Mandragoráját illeti. De azért elméje legyen csavaros. Tudja, hogy a Mandragorát lebecsülni méltatlan volna. Tehát jó keresztényként elhatárolja magát a darab felszínétől, hogy dicsérni tudja a lényeget:

Nem szabados stílusa és botrányos meséje miatt tartottam jónak a darabot. Bujaságán én is megütköztem, magam is beláttam, hogy a gyónással visszaélni szörnyű bűn Isten és ember előtt. De ez volt az első jellemvígjáték, amely a kezembe került, s egészen lenyűgözött.

Nagyon fontos felismerés rejlik ebben a mondatban is:

A világ valamennyi városa többé-kevésbé hasonlít egymásra – Velence mindegyiktől különbözik.

Tény, hogy Carlo Goldoni sikere sok tekintetben topográfiai siker: szorosan kötődik nem csupán városa embereihez, hanem még Velence köveihez is. Természetesen kiemelten Velence színházaihoz, amelyeknek a száma – a magyar Nemzeti Színház 1837-es megnyitása előtt bő egy évszázaddal – akkor hét volt: négy zenés és három prózai teátrum, amelyek – akárcsak a mai színházak és mozik – a közönséget leginkább újdonságokkal tudták becsábítani. Premier! Ezt szerette Velence turistáktól még kevésbé bolygatott népe. (Turistának számított ebben a boldog időben még egy római vagy milánói jövevény is...)

Az első velencei szerencsejáték kaszinó, a Ridotto (ma Hotel Danieli), amelyben testközelből lehetett tanulmányozni például a színpadra termett patríciusokat, kalandorokat és az okos kurtizánokat (Pietro Longhinak, kora legjobb zsánerfestőjének a műve)

A vígjátékíró ne csak írni tudjon, hanem élni is. Még akkor is, ha kollégáin látja: egyszer fenn, egyszer lenn. De a drámaíró nem lehet padlásszobában fagyoskodó magányos költő. Ezt Carlo Goldoni már huszonegy éves korában is pontosan tudta, amikor apja egészen kétségbeesett azon, hogy fia a polgári élet iránt érdektelenséget mutat, és ezért beszerezte őt protekcióval a chioggiai kormányzó büntetőjogi ügyekkel foglalkozó irodaigazgatója mellé koadjutor-helyettesnek (még leírni is rettenetes). Az ifjú Carlo azonban nem esett kétségbe a száműzetés miatt:

Élvezhettem a társadalmi élet valamennyi előnyét. Jó konyha, számos mulatság, koncert, bál, ünnepség.

Röviden: zsigereiben volt a féktelen életöröm, amit szerelmi csalódás sem tudott csökkenteni. Jelenetet lehetne ráépíteni egy ilyen megjegyzésre:

A szabadság fölött érzett öröm kárpótolt kedvesem elvesztéséért.

Milánóba már szerzőként ment, de darabját elutasították, ami írókkal sokszor megesik. Mi a teendő? Állást kell keresni. Carlo Goldoni talált is magának a velencei követ mellett, ami abban a pillanatban teljesen kielégítette:

Hivatalom csupa kellemes elfoglaltságot rótt rám. Például üdvözölnöm kellett az átutazó velencei nemeseket, vagy a köztársaság egyik-másik ügyében fel kellett keresnem a kormányzót s a milánói köztisztviselőket. De ez is csak ritkán fordult elő; így aztán sok szabad időm maradt, kedvemre szórakozhattam és kedvtelésemnek élhettem.

Persze élhetünk azzal a gyanúperrel, hogy az átutazó velencei nemes urak köszöntése valójában megfigyelésüket jelentette, de hát Velencében ezt nem tartották szokatlannak, és a nemes urak is nyilván jobban szerettek egy intelligens jelentőt, mint egy rosszindulatú besúgót.

Carlo Goldoni emlékezéseiben, ahogy egyre közeledünk vígjátékírói karrierje kibontakozásához, úgy vékonyodik el a külső történetekben tobzódó „cselekmény”.

Itt van a pálya döntő fordulata: fel kell ismerni,  hogy az írói lét nemcsak szándék, kedvtelés, bájos lánykák meghódítása, esetleg könnyű kereset, hanem fáradtságos életmód, amin, ha valaki vállalja, utóbb már nem lehet sokat változtatni.

Ráadásul az is kiderül, nincs drámaíró színház nélkül, mert sok esetben egy tapasztalt díszletmunkás vagy fényforrást kezelő is jobban tudja, hogy mit kell a színpadon hangsúlyozni, mint egy bölcsészszerző (akit még a rendező is képes húzásaival és nagy arcú színészeivel megalázni). A legjobb tehát, ha az írónak van színháza, bár egy zsák bolhát könnyebb együtt tartani, mint a komédiás hölgyeket és urakat. A művek fölfalják az életet, mert hiszen az apró epizódok, például hogyan perceg a toll, és hány nap alatt készült egy-egy remekmű, valamint a részletezés nélküli lángolások ledér színésznők iránt, találkozások érdekes emberekkel, érdektelenné válnak. A művekben élnek tovább.

Az emlékezések vaskos kötete alaposan taglalja Carlo Goldoni színházi reformját is, ami kétségkívül fontos kortörténeti adat. Az álarcos és a kötött jellemekre épülő commedia dell’artét elveti, árnyalja a szereplők jellemét, főleg a kimondott szavak és a tettek közötti eltéréseket teszi nevetségessé. Dramaturgiája pedig az avant la lettre filmszerűség. Carlo Goldoni Velencében nem a racine-i klasszikus vonalvezetéssel, az arisztotelészi logikával, hanem az egyes zárt epizódok egyedi invenciójával aratott sikert. Nem íróasztal mellett találta ki őket, hanem darabjai előadásán a nézők közé ült, és figyelte, mire fogékonyak, mikor unatkoznak. Unalmas színház ugyanis nemcsak irodalmi, hanem gazdasági kudarc is.

Megfigyeltem, hogy a közönségnek a rengeteg egymásra halmozott esemény tetszik.

Hogy mitől érdekes egy esemény? Carlo Goldoni úgy tartotta, hogy a szereplők különlegessége és a cselekmény fordulatossága teszi azzá. A halmozás. Az emberek és a fordulatok halmozása.

Az emlékirat egyik legfőbb jellegzetessége, hogy rengeteg szélhámos, kalandor lép föl benne, katonai, papi vagy polgári mezben, hol egyedül, hol női kísérettel. Az egész világ azon van, hogy a jóhiszemű balekokat – az öreg Carlo Goldoni ilyennek ábrázolja önmagát – kifosszák, de legalábbis nevetségessé tegyék.

Nem baj. Valamit valamiért. Az író önmagával szemben is legyen ironikus. A kalandorok még mindig érdekesebbek, mint a „becsületes” politikus tolvajok, akik ráadásul még hipokriták is. 

Carlo Goldoni emlékezései. Gondolat Könyvkiadó, 1963. (Fordította Gera György.)

Hadas Miklós és Zeke Gyula hatalmas munkát végzett: rekonstruáltak egy, a Singer testvérek legfontosabb műveihez mérhető nagyregényt. A munka nagyságát az is jelzi, hogy az eredeti művet meg sem írták. De legalább a szerzőt jól ismerték, Vázsonyi Vilmost, a hasonnevű jelentős politikus unokáját, aki az írásbeliséget – ha saját magáról volt szó, lenézte –, de legalább legfőbb műfajában, a szabad előadásban (interjúfüzérben) rögzítette életét. Amit a sok sürgetés ellenére sem volt hajlandó kézjegyével ellátni, a szerzőséget elfogadni, pedig több interjún alapuló művében, szerkesztői segítséggel Kertész Imre is így járt el. A kézjegy hiányát Vázsonyi Vilmos 2008-ban bekövetkezett halála is magyarázza. Gyógyíthatatlan betegségében Svájcban aktív eutanáziával vetett véget életének. 

A regényhez minden adott volt. A magyar zsidóság asszimilációjának személyes története a tizenkilencedik századtól a holocaustig, majd az azt követő évtizedek. A Vázsonyi család nagycsalád volt, vidéki földbirtokosokkal, budapesti politikusokkal, jogászokkal, ami lehetővé tette, hogy az 1925-ben született Vázsonyi Vilmosnak sok rokona és még több ismerőse legyen itthon, később Európában, de leginkább azt, hogy a konzervatív polgári lét minden mozzanatát megismerje, és még gyerekkorában magáévá tegye.

 Az Abbázia kávéház az Oktogonon. Mellette járt minden nap a gyerek Vázsonyi Vilmos, és láthatta a nagypapa törzsasztalát (Fortepan fotó)

 Adott a regény főhőse is, Vázsonyi Vilmos, akinek a gyerekkorát tönkre tette, hogy anyja nem tanulta meg az anyai szerepet, jéghideg volt, és fia dédelgetése fényévekre állt tőle. Ez azonban eltörpült 1944-es és 45-ös élményei mellett. Apját imádta, aki ellenálló volt, a koncentrációs tábor felszabadítását még betegen megélte, de nemsokára Németországban meghalt. A vidéki rokonságot teljes egészében megtizedelte a magyar közigazgatás hihetetlen túlbuzgósága, amit követett 1945-ben a kiheverhetetlen trauma: a gyász elmaradása.

A bajai Szentháromság tér, ahogy Vázsonyi Vilmos nyaranta láthatta. Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjét, amelynek sok jelenete itt játszódik, nagyon nagyra becsülte (Fortepan fotó)

Hogy miért nem lehetett a gyászt kimutatni? Mondjuk, nem is volt idő rá, hiszen egy teljesen új – polgároktól megtisztított – társadalom felépítése lett a sürgető feladat. Következményképpen Vázsonyi Vilmosból olyan antikommunista lett, aki nemcsak elméletileg, hanem zsigerileg is utálta, megfogalmazása szerint, a házmesterprolik rezsimjét. Ennek ellenére elvégezte a gimnáziumot, hamis orvosi papírral megúszta a katonaságot, és egyetemista volt, jókor, hiszen ott lehetett az 1956-os forradalmat kirobbantó tüntetés megszervezésénél. Életében utoljára ekkor volt hiperaktív.

November 4. után az elsők között hagyta el az országot, amelynek sorsa, a „legvidámabb barakk” története a továbbiakban egyáltalán nem érdekelte. Felnőtt lett, de levetette magáról a felnőttség legtöbb attribútumát. Bécsi menekült éveitől kezdve nem akar karriert csinálni, nem akarja önmagát reprodukálni. Ebben a kérdésben mélyen egyetértett Kertész Imrével, a Kaddis a meg nem született gyermekért szerzőjével. Ha családja elveszett, minek kellene neki családot alapítani. Miért állna bármely mozgalom mögé, hiszen nagyapja és apja politizálása is mennyire hiábavaló volt.

Bécsi, római és német egyetemek után kész a világpolgár, aki hat nyelven beszél, minden jelentős könyvet elolvas, kiállításokon, hangversenyeken ott van, a rendszerváltás után Magyarországra is többször ellátogat, de elveit nem adja fel: nem szabad engedni, hogy a társadalom, amely egyébként mélységesen utálatos, mézesmadzaggal, kitüntetésekkel vagy kegydíjjal magához kössön.

Kedvenc városa Párizs, ahol legfőbb munkája becserkészni az évi körülbelül negyven-ötven huszonnégy év alatti lányt, akiknek el kell fogadniuk kemény feltételeit: például a kapcsolat nem lesz tartós, szeretkezés után (ez a magas kultúrájú férfi erre a „munkájára" nagyon sokszor alpári megnevezést használ) jobb, ha elmegy, mert aludni egyedül szeret. Feltétlenül szedjen antibébi tablettát. Ja, és egyedül vetkőzzön le, mert ő természetesen nem színházi öltöztető. Ugyanakkor tiszteli és imádja nőket, állandóan szerelmes. Illúziót kap tőlük és ad számukra. A cél: mindkét fél úgy érezze, hogy a rövid idő ellenére is tartós élményben volt részük. Amit Vázsonyi Vilmos nyújt: ő a forradalmár, a latin szerető, a mindent tudó értelmiségi, aki belevaló harmincas, érett negyvenes, aki azonban hatvan felett is képes tarolni, hiszen a fiatal lányoknak a hiányzó apa szerepét is el tudja hitelesen játszani.  

Ritka karakter: Oblomov és Casanova egy személyben. De tőlük is megkülönbözteti széles körű kultúrája, valamint képessége a mély önelemzésre (Vázsonyi Vilmos a pszichoanalízisnek is a híve volt), így a tanulságok levonására, arra például, hogy az ő felnőttségéből hiányzik a felelősségvállalás képessége. A maga módján ő is megvalósítja Adornónak azt a gondolatát, hogy Auschwitz után nem szabad verset írni.

A nagyregénynek a csomópontjai a fentiek lehettek volna. Kár, hogy nem született meg, de ennek az interjúkötetnek éppen az a lényege, hogy a regény meg sem születhetett. Azért a beszélgetések önmagukban is izgalmasak. A kötetben az a clou, hogy kellő erőfeszítéssel, az ideillő történelmi és társadalmi ismeretekkel felvértezve (a szerzők az olvasmányosság érdekében megkímélték az olvasókat a fölösleges lábjegyzetektől) magunkban megpróbálhatjuk visszahozni azt, ami örökre elveszett.

Hadas Miklós–Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete. Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal. Balassi Kiadó, Budapest, 2012.

Ha egy kiadó újra megjelentet 2017-ben egy 2012-ben napvilágot látott kötetet, akkor az már majdnem világszám, hiszen a könyvpiacon túlkínálat van, ami miatt – mivel hiányzik a fizetőképes kereslet – recseg-ropog a kiadói-terjesztői rendszer.

A világszám ebben az esetben Gerlóczy Márton Check-in című kötete, amely – nomen est omen – világutazásra invitálja olvasóját. A helyek változatosak, hiszen a barangolások Európán kívül Ázsiát és Amerikát is érintik. A meglepő azonban az, hogy a bedekkerek legfontosabb része, amit fontos tudnivalók alatt szoktak összefoglalni, hiányzik belőle.

Erre fel kell figyelni, mert van jelentése. Azt sugallja, hogy értsd meg kedves olvasó, ezek nem könnyű kézzel kanyarított nyaralási úti beszámolók, hanem magas irodalom. Egészen pontosan tizenkét novella, amely nem Gerlóczy Márton csatangolásairól szól, hanem egy Márczy Lajos nevű csóró magyar író életéről, gondolatairól, amelyhez a külföld csak lakmuszpapír. A lélek vegyészének (hogy ne a mérnök szót használjuk) világosan megmutatja a jót és a rosszat.

Ami még a kritikából is szinte sportot űző Márczy Lalit és Andriskát is lenyűgözi, az Japán. Tisztaság, csend és pontosság, valamint a magyarok kenyéren, krumplin és zsíron való táplálkozásának jótékony hiánya, azaz a kellemes karcsúsodás

Tehát, hiába az egyes szám első személy, nem Gerlóczy Márton beszél, hanem Márczy Lali, akinek gyökerei nemcsak Budapesten vannak, hanem BAZ megyében is. A dokumentarizmus ellen dolgozik az is, hogy Lali útjaira sohasem egyedül megy. Társa Jenő, Andris, Karcsi és Mangalica közül mindig valaki, ami azzal az előnnyel jár, hogy az utazók között létrejön a klasszikus Sherlock Holmes és Watson doktor közötti viszony. Ráadásul ez a viszony állandóan változik. Hogy ki az adott pillanatban a hiúz szemű detektív és ki a bamba pacák, azt a szituáció dönti el

Trondheim télen, amikor a nap délelőtt tízkor kel és délután kettőkor már le is nyugszik. Itt tölt Lali és Jenő egy szörnyű hetet, és megtapasztalják, hogy milyen egy külföldön lecsúszott magyar, aki őket pumpolja (rokon, persze)

Mármost milyen utazó az, aki nem turista. Turista ugyanis a Check-in szerint az, aki azért utazik, mert már otthon eldöntötte, hogy szépet akar látni, és ha fene fenét eszik, akkor is látni fog. Márczy Lali és barátai ehelyett inkább kocsmáról kocsmára járnak, ahol megisszák a sör mellé azt is, ami ott leginkább ildomos. És ha már kocsmában vannak, meditálnak, ami egyáltalán nem javítja állapotukat. Nem lesznek feldobottak. A helyszín Várna:

Nézzük az arcokat, a nappali arcokat, mert azokat még nem láttuk. Az ajkak lefelé görbülnek. Mindegyik. Huszonöt évembe telt, mire találkoztam egy boldogtalanabb néppel, mint a magyar.

 Mielőtt a bolgárok szívükre vennék, Márczy Lali véleményt mond Magyarországról is:

Minél fiatalabb egy ország, annál gyermetegebb. A mi országunk például egy megkeseredett, önsorsrontó életét sirató nagyapa, amilyen én is leszek, ha nem lépek le onnan még időben. A gond persze az, hogy az élet túl hosszú otthon, de túl rövid ahhoz, hogy otthonra leljen máshol.

Ezen lehet gondolkodni. Kiegészíthető a Békéscsaba című honi fejezettel. És sok más reflexióval, hiszen egy utazás azért utazás, hogy az ember megpróbálja elhelyezni magát a glóbuszon a saját – söntéspultokkal szegélyezett – kisvilágán túl is.

Gerlóczy Márton: Check-in. Scolar Könyvkiadó, 2017.

Aki követi Tóth Krisztina munkásságát, annak a Párducpompa – blikkfangos címe ellenére – csalódást okoz. Bizony, ez a rövid írásokat egybegyűjtő könyv nem hasonlít például első regényére, az Akváriumra vagy más terjedelmesebb köteteire.

Akinek pedig most kerül kezébe először egy Tóth Krisztina-könyv, az meg jogosan kérdezheti: ugyan mi baj van ezekkel a frappáns írásokkal, amelyek – azon túl, hogy könnyen olvastatják magukat – még oda is csapnak, ahová kell. Leleplezik a rasszizmust, a hímsovinizmust, az érdemtelen nagy arcokat és így tovább. Röviden, az író a szegények pártján áll, mint minden jelentős magyar író. Ráadásul egy kritikus is megmondta, hogy majdnem remekmű.

Mindez igaz. Mégis, miután letettük a könyvet, meg kell kérdeznünk, hogy valójában mit is olvastunk. Pontos, jó reflexiókat a hétköznapokra, persze. Ez azonban nem az irodalom non plus ultrája. Az újságot meghaladó írásbeli reflektálás személyekre, eseményekre, tárgyakra, a közösségi média korában, már nem számít újdonságnak.

Egy ilyen pincsi kutya miatt lesz mérges – mit mérges, őrjöng! – A megnyalt ember hőse, akiben elpattant egy vagy több húr. Látjuk, de nem tudjuk meg, hogy miért

Jól vagy egészen jól írni nagyon sokan megtanultak. Tény, ha a lelkes posztoló és kommentelő túl van már az ordenáréságok rossz helyesírással való lejegyzésének kamaszörömén, kénytelen mondandóját az iskolai dolgozatokat jócskán meghaladó irodalmi szinten megfogalmazni. Kell a stílus. De tudjuk, a stílus maga az ember (Buffon), ami aforizmának kiváló, ám megvalósítani nehéz.

Tóth Krisztina ebben a kötetében is tárcáit gyűjtötte össze. A tárcanovella gyors és hasznos műfaj – tapasztalhatjuk Bächer Ivántól Darvasi Lászlóig sok mindenkinél –, amelyet egyetlen ötlet is meg tud emelni. És ötletekben Tóth Krisztina is dúskál. Mondhatni, kötete valóságos ötletparádé. Gyors lejegyzések arról, amit később jobban is ki lehetne fejteni. De az idő nem engedi, hiszen annyi, de annyi dolgot kellene még megírni. Például költeményeket. Ezen sietség közben azonban megformálja a maga stílusát, ami egyszerű. Arra éppen elegendő. amire koncentrál: közérthetővé tenni személyes indulatit.

 Ha valaki nem tudná kapásból, hogy néz ki a prérikutya, az most láthatja. A Prérikutyák című tárcában egy buszmegállóban kéregető koldust hasonlít hozzá egy utas, aki később ismeretlen utastársától hangosan megkérdi: „Hát most mondja meg, milyen ország ez?” A kérdés jogos, hiszen a koldust is kirabolták

Tóth Krisztina indulatos volt már korábban is. A Pillanatragasztó huszonöt történetét is ez jellemezte. Egy kritikusa erről azt írta:

a Pillanatragasztó tétje az önnarratíva lehetősége.

Ez az önnarratíva, hogy angolul is mondjuk, ahonnan a megnevezés származik, ez a personal narrative lehetősége úgy rögzült, hogy nincs bocsánat azoknak, akik átlépik az ő, egyébként helyeselendő, értékrendjét. Például kitör belőle az indulat, amikor gonosz általános iskolai tanárnőjével, Margit nénivel utazik véletlenül egy buszon.

Margit nénit nem is tekintettük embernek. Valami más volt. Egy fölénk magasodó, püffedt arcú, vastag lábú, kiszámíthatatlan istenség.

Tóth Krisztina leltárba veszi az emberi gonoszság sokféle kisebb-nagyobb megnyilvánulását, de olykor elfelejti, hogy a gonoszság is emberi. A nagyívű narratívának egyik eleme ugyanis az értelmezés lenne. Az kevés, hogy mindenki ütni akar valakin. Leginkább lefelé.

A Párducpompa tehát elsősorban térképészeti munka. Persze, a kartográfia a felszínt méri, fontos és jó tudomány. A geológia egyik ága, a lemeztektonika azonban a torzulásokat vizsgálja. Metafora ugyan, de a földtudományok közül talán leginkább ez hasonlít az irodalomra.

Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető Könyvkiadó, 2017.

Krasznahorkai László könyvei rendre testesek, nyelvileg összetettek, szerkezetük bonyolult. Ilyenekre szokták mondani, hogy nehezek. Egy komoly interjú készítője meg is kockáztatta, hogy emiatt az írót egy kicsit megdorgálja:

Mondhatni kegyetlen az olvasóval, rendkívül megdolgoztatja.

Krasznahorkai László kissé elcsodálkozott:

Igen? Pedig nem volt szándékom kínozni. De tudom, persze, többen írják, vagy mondják, hogy nagyon-nagyon nehéz volt, csak megéri. Ez olyan lehet, mint egy nő, akitől félünk.

A Seiobo járt odalent igazolja, hogy a félelem jogos, pedig talán a szerző legkönnyebb kötete. Tizenhét novella, többnyire cselekményesek, és köztük vannak nemcsak a klasszikusan indázó egymondatos Krasznahorkai-szövegek, hanem a „köznapian” írottak is.

A tizenhét novella azonban mégis egységes kötet: ugyanannak a témának tizenhét jól szerkesztett változata. Krasznahorkai azon elmélkedik, hogy mi tesz egy képet, szobrot, színházi előadást, zenét művészetté, és hol van a határ az eredeti és a másolat között. Vajon a restaurálás művészet-e vagy csak áldozatos munka?

 Andrej Rubljov Szentháromság című képe Krasznahorkai László művében az egyik példa arra, hogy a figurális és kolorisztikus sajátságoknál is fontosabb mozzanatokat tartalmaz a kép, és ezt a vallási filozófiát a „hivatalos” (megszentelt) másolatok is hiány nélkül megőrizték

Azt, ugye, nem lehet kegyetlenségnek nevezni, hogy a Seiobo járt odalent az olvasót világ körüli utazásra invitálja. Egyetlen magyarországi helyszín egy falusi kultúrház. Igaz, néha olyan tájékra is hívogat, ahová az olvasók meglehetőse ritkán utaznak. Japán és Kína, de leginkább Japán hitvilága és a nó-színház van a szerző figyelmének a homlokterében. Mondhatni, a kézzel fogható szakralitás, ami azonban nem kontinensfüggő, térben és időben mindenütt megtalálható.

Seiobo istennő, akinek a kertjében ezer évente terem az a barack, ami örök életet ad. Ő egy nó-előadásban a Mester és tanítványai szerint a nézők szeme előtt megjelenik, hiszen ez biztosítja azt a tökéletességet, amire egyébként minden alkotásnak törekednie kell

A tökéletességre való törekvés az olvasót is megdolgoztatja (ami nem egyenlő a kínzással). Szükséges kibontani azt a kulturális poggyászt, amit életünk során összegyűjtünk, illetve további elmélyülésekre is ösztönöz. Például alapos kutatás után rá kell jönnünk, hogy a Cristo morto című novella, amely egy Velencében nehezen megtalálható festményt kelt életre, szó szerint igaz. Még a képet restauráló mester tanulmánya is olvasható egy nagyon kicsiny példányszámú szakmai folyóiratban. Krasznahorkait láthatólag a könyvtári munka is élvezettel töltötte el, és ezt az örömet szeretné megosztani olvasóival is.

Egyébként – Krasznahorkai László szerint – a munka (a mesterség) és a művészet nagyon közel áll egymáshoz. Egyetlen remekmű sem úgy született, hogy kirázták a kabátujjból.  

Krasznahorkai Lászlónak sem térült meg mindig a novellák megírásába fektetett hatalmas munka. A novellák nem mindig érik el a nó-színház tökéletességét.  De a mű egésze mégis igen közel van az olyan nőhöz, akitől korábban féltünk, de a kellemetlen érzést a megismerés öröme semmissé tette.

Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent. Magvető Könyvkiadó, 2008.