Hadas Miklós és Zeke Gyula hatalmas munkát végzett: rekonstruáltak egy, a Singer testvérek legfontosabb műveihez mérhető nagyregényt. A munka nagyságát az is jelzi, hogy az eredeti művet meg sem írták. De legalább a szerzőt jól ismerték, Vázsonyi Vilmost, a hasonnevű jelentős politikus unokáját, aki az írásbeliséget – ha saját magáról volt szó, lenézte –, de legalább legfőbb műfajában, a szabad előadásban (interjúfüzérben) rögzítette életét. Amit a sok sürgetés ellenére sem volt hajlandó kézjegyével ellátni, a szerzőséget elfogadni, pedig több interjún alapuló művében, szerkesztői segítséggel Kertész Imre is így járt el. A kézjegy hiányát Vázsonyi Vilmos 2008-ban bekövetkezett halála is magyarázza. Gyógyíthatatlan betegségében Svájcban aktív eutanáziával vetett véget életének. 

A regényhez minden adott volt. A magyar zsidóság asszimilációjának személyes története a tizenkilencedik századtól a holocaustig, majd az azt követő évtizedek. A Vázsonyi család nagycsalád volt, vidéki földbirtokosokkal, budapesti politikusokkal, jogászokkal, ami lehetővé tette, hogy az 1925-ben született Vázsonyi Vilmosnak sok rokona és még több ismerőse legyen itthon, később Európában, de leginkább azt, hogy a konzervatív polgári lét minden mozzanatát megismerje, és még gyerekkorában magáévá tegye.

 Az Abbázia kávéház az Oktogonon. Mellette járt minden nap a gyerek Vázsonyi Vilmos, és láthatta a nagypapa törzsasztalát (Fortepan fotó)

 Adott a regény főhőse is, Vázsonyi Vilmos, akinek a gyerekkorát tönkre tette, hogy anyja nem tanulta meg az anyai szerepet, jéghideg volt, és fia dédelgetése fényévekre állt tőle. Ez azonban eltörpült 1944-es és 45-ös élményei mellett. Apját imádta, aki ellenálló volt, a koncentrációs tábor felszabadítását még betegen megélte, de nemsokára Németországban meghalt. A vidéki rokonságot teljes egészében megtizedelte a magyar közigazgatás hihetetlen túlbuzgósága, amit követett 1945-ben a kiheverhetetlen trauma: a gyász elmaradása.

A bajai Szentháromság tér, ahogy Vázsonyi Vilmos nyaranta láthatta. Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjét, amelynek sok jelenete itt játszódik, nagyon nagyra becsülte (Fortepan fotó)

Hogy miért nem lehetett a gyászt kimutatni? Mondjuk, nem is volt idő rá, hiszen egy teljesen új – polgároktól megtisztított – társadalom felépítése lett a sürgető feladat. Következményképpen Vázsonyi Vilmosból olyan antikommunista lett, aki nemcsak elméletileg, hanem zsigerileg is utálta, megfogalmazása szerint, a házmesterprolik rezsimjét. Ennek ellenére elvégezte a gimnáziumot, hamis orvosi papírral megúszta a katonaságot, és egyetemista volt, jókor, hiszen ott lehetett az 1956-os forradalmat kirobbantó tüntetés megszervezésénél. Életében utoljára ekkor volt hiperaktív.

November 4. után az elsők között hagyta el az országot, amelynek sorsa, a „legvidámabb barakk” története a továbbiakban egyáltalán nem érdekelte. Felnőtt lett, de levetette magáról a felnőttség legtöbb attribútumát. Bécsi menekült éveitől kezdve nem akar karriert csinálni, nem akarja önmagát reprodukálni. Ebben a kérdésben mélyen egyetértett Kertész Imrével, a Kaddis a meg nem született gyermekért szerzőjével. Ha családja elveszett, minek kellene neki családot alapítani. Miért állna bármely mozgalom mögé, hiszen nagyapja és apja politizálása is mennyire hiábavaló volt.

Bécsi, római és német egyetemek után kész a világpolgár, aki hat nyelven beszél, minden jelentős könyvet elolvas, kiállításokon, hangversenyeken ott van, a rendszerváltás után Magyarországra is többször ellátogat, de elveit nem adja fel: nem szabad engedni, hogy a társadalom, amely egyébként mélységesen utálatos, mézesmadzaggal, kitüntetésekkel vagy kegydíjjal magához kössön.

Kedvenc városa Párizs, ahol legfőbb munkája becserkészni az évi körülbelül negyven-ötven huszonnégy év alatti lányt, akiknek el kell fogadniuk kemény feltételeit: például a kapcsolat nem lesz tartós, szeretkezés után (ez a magas kultúrájú férfi erre a „munkájára" nagyon sokszor alpári megnevezést használ) jobb, ha elmegy, mert aludni egyedül szeret. Feltétlenül szedjen antibébi tablettát. Ja, és egyedül vetkőzzön le, mert ő természetesen nem színházi öltöztető. Ugyanakkor tiszteli és imádja nőket, állandóan szerelmes. Illúziót kap tőlük és ad számukra. A cél: mindkét fél úgy érezze, hogy a rövid idő ellenére is tartós élményben volt részük. Amit Vázsonyi Vilmos nyújt: ő a forradalmár, a latin szerető, a mindent tudó értelmiségi, aki belevaló harmincas, érett negyvenes, aki azonban hatvan felett is képes tarolni, hiszen a fiatal lányoknak a hiányzó apa szerepét is el tudja hitelesen játszani.  

Ritka karakter: Oblomov és Casanova egy személyben. De tőlük is megkülönbözteti széles körű kultúrája, valamint képessége a mély önelemzésre (Vázsonyi Vilmos a pszichoanalízisnek is a híve volt), így a tanulságok levonására, arra például, hogy az ő felnőttségéből hiányzik a felelősségvállalás képessége. A maga módján ő is megvalósítja Adornónak azt a gondolatát, hogy Auschwitz után nem szabad verset írni.

A nagyregénynek a csomópontjai a fentiek lehettek volna. Kár, hogy nem született meg, de ennek az interjúkötetnek éppen az a lényege, hogy a regény meg sem születhetett. Azért a beszélgetések önmagukban is izgalmasak. A kötetben az a clou, hogy kellő erőfeszítéssel, az ideillő történelmi és társadalmi ismeretekkel felvértezve (a szerzők az olvasmányosság érdekében megkímélték az olvasókat a fölösleges lábjegyzetektől) magunkban megpróbálhatjuk visszahozni azt, ami örökre elveszett.

Hadas Miklós–Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete. Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal. Balassi Kiadó, Budapest, 2012.