Sokan hirdetik magukról, hogy ha őket követjük, megtanulunk novellát, regényt vagy egyéb irodalmi alkotást létrehozni. De ez tévedés. A mesterség ismerete természetesen szükséges, de hogy valaki íróvá váljon. annak a csodája másutt keresendő.

A háromszáztíz éve született Carlo Goldoni kitűnő példa rá, hogy a mesterség és a művészet esetleg határos, de nem csereszavatos.Tanulság? Ő maga, a csoda. De sok energiát is fektetett belé, hogy az legyen.

Sokat bukdácsolt a velencei Mester, sőt egy nagyon rossz döntést is hozott, amikor pénzügyi vita miatt sértetten elhagyta sikereinek helyszínét, Velencét, és Párizsba ment meggazdagodni. Ez nem sikerült neki, de legalább megismerhette az ancien régime életörömét, amely XVI. Lajos lefejezésével véget ért. A francia forradalom nem viccelt, az ő nyelvtanári kegydíját is megvonták. Képzelhetjük, hogy az egykori, félig vak, nyolcvannégy esztendős vígjátékíró milyen nyomorult helyzetbe került, és az sem vigasztalhatta, hogy egy évvel később a Konvent kegydíját visszaadta. Akkor két napja már halott volt, és tisztességes temetést sem kapott. Talán még sírhelyet sem. Ez azonban senkit se tántorítson el a drámaírástól, mindössze megfontolandó...

 Carlo Goldoni még Velencében a neves portéfestő, Alessandro Longhi színpadi világítást imitáló képén

Carlo Goldoni emlékezése a memoárok megszokott útját követi. Nem lélektani élveboncolással riogatja olvasóit, hanem azt akarja bemutatni, miként lett belőle színházi szerző. Párizsi öndefiníciója egyszerű:

Öreg vígjátékíró vagyok. (...) Használható fickó társaságban.

Élete eseményeit úgy rendezte el, hogy az olvasó világosan lássa, miként jut el valaki odáig, hogy a fenti mondatot önmagáról hivalkodás nélkül leírhassa. Azaz, ő a világ sok teremtményével szemben, tényleg vígjátékíró.

Nem baj, ha a majdani vígjátékíró zűrös és hitelezőktől szorongatott családba születik. Legalább ilyen jól jellemezheti apját, aki orvos akart lenni, de Rómában is csak a felcser szakmáig jutott el.

Atyám roppant szorongatott helyzetbe került; de mert szeretett szabadulni a gondoktól, elhatározta, hogy Rómába utazik szórakozni.

A jövendőbeli szerző színpad iránti vonzalmának nagyon korán kell megnyilvánulnia. Legyen alaphelyzet egy színházat kedvelő nagyapa és édesapa, kell már elemi iskolában a vígjátékszerzők böngészése és nyolcéves korban az első vígjáték megírása. Majd első élmények a színházban. Gyerekként ez még nagy felismerés:

Ekkor láttam először nőket színpadon, s úgy véltem, hogy jelenlétük pikánsan fűszerezi az előadást.

Ó, igen: a pikáns fűszerezés, ami véletlenül sem gasztronómia, hanem  megtanulhatatlan írói talány: a tehetség. A leendő vígjátékírónak akkor sem kell kétségbe esnie, ha felcsertanoncként veszi maga mellé mulatós kedvű édesapja, mert hát mit csinált:

Pulzust tapogattam, vizeletet elemeztem, köpetet vizsgáltam, és sok egyéb visszataszító dolgot műveltem.

Miért? Mert ez volt az ára, hogy az undokságoktól megszabadulva, magát finoman illatosítva  az estéit színházakban tölthesse, és így azonmód összevethesse a valóságot  a színház varázslatos világával.

Amellett, hogy az életöröm vezeti tetteit (tilos fiatalon búval béleltnek lenni), a színházi embertől nem idegen egy kis szenteskedés sem. Ez az igazán nem rokonszenves tulajdonság áll az olyan kritika mögött is, amellyel a mi drámaírónk egy kolléga, a történetíró, politikai teoretikus Machiavelli Mandragoráját illeti. De azért elméje legyen csavaros. Tudja, hogy a Mandragorát lebecsülni méltatlan volna. Tehát jó keresztényként elhatárolja magát a darab felszínétől, hogy dicsérni tudja a lényeget:

Nem szabados stílusa és botrányos meséje miatt tartottam jónak a darabot. Bujaságán én is megütköztem, magam is beláttam, hogy a gyónással visszaélni szörnyű bűn Isten és ember előtt. De ez volt az első jellemvígjáték, amely a kezembe került, s egészen lenyűgözött.

Nagyon fontos felismerés rejlik ebben a mondatban is:

A világ valamennyi városa többé-kevésbé hasonlít egymásra – Velence mindegyiktől különbözik.

Tény, hogy Carlo Goldoni sikere sok tekintetben topográfiai siker: szorosan kötődik nem csupán városa embereihez, hanem még Velence köveihez is. Természetesen kiemelten Velence színházaihoz, amelyeknek a száma – a magyar Nemzeti Színház 1837-es megnyitása előtt bő egy évszázaddal – akkor hét volt: négy zenés és három prózai teátrum, amelyek – akárcsak a mai színházak és mozik – a közönséget leginkább újdonságokkal tudták becsábítani. Premier! Ezt szerette Velence turistáktól még kevésbé bolygatott népe. (Turistának számított ebben a boldog időben még egy római vagy milánói jövevény is...)

Az első velencei szerencsejáték kaszinó, a Ridotto (ma Hotel Danieli), amelyben testközelből lehetett tanulmányozni például a színpadra termett patríciusokat, kalandorokat és az okos kurtizánokat (Pietro Longhinak, kora legjobb zsánerfestőjének a műve)

A vígjátékíró ne csak írni tudjon, hanem élni is. Még akkor is, ha kollégáin látja: egyszer fenn, egyszer lenn. De a drámaíró nem lehet padlásszobában fagyoskodó magányos költő. Ezt Carlo Goldoni már huszonegy éves korában is pontosan tudta, amikor apja egészen kétségbeesett azon, hogy fia a polgári élet iránt érdektelenséget mutat, és ezért beszerezte őt protekcióval a chioggiai kormányzó büntetőjogi ügyekkel foglalkozó irodaigazgatója mellé koadjutor-helyettesnek (még leírni is rettenetes). Az ifjú Carlo azonban nem esett kétségbe a száműzetés miatt:

Élvezhettem a társadalmi élet valamennyi előnyét. Jó konyha, számos mulatság, koncert, bál, ünnepség.

Röviden: zsigereiben volt a féktelen életöröm, amit szerelmi csalódás sem tudott csökkenteni. Jelenetet lehetne ráépíteni egy ilyen megjegyzésre:

A szabadság fölött érzett öröm kárpótolt kedvesem elvesztéséért.

Milánóba már szerzőként ment, de darabját elutasították, ami írókkal sokszor megesik. Mi a teendő? Állást kell keresni. Carlo Goldoni talált is magának a velencei követ mellett, ami abban a pillanatban teljesen kielégítette:

Hivatalom csupa kellemes elfoglaltságot rótt rám. Például üdvözölnöm kellett az átutazó velencei nemeseket, vagy a köztársaság egyik-másik ügyében fel kellett keresnem a kormányzót s a milánói köztisztviselőket. De ez is csak ritkán fordult elő; így aztán sok szabad időm maradt, kedvemre szórakozhattam és kedvtelésemnek élhettem.

Persze élhetünk azzal a gyanúperrel, hogy az átutazó velencei nemes urak köszöntése valójában megfigyelésüket jelentette, de hát Velencében ezt nem tartották szokatlannak, és a nemes urak is nyilván jobban szerettek egy intelligens jelentőt, mint egy rosszindulatú besúgót.

Carlo Goldoni emlékezéseiben, ahogy egyre közeledünk vígjátékírói karrierje kibontakozásához, úgy vékonyodik el a külső történetekben tobzódó „cselekmény”.

Itt van a pálya döntő fordulata: fel kell ismerni,  hogy az írói lét nemcsak szándék, kedvtelés, bájos lánykák meghódítása, esetleg könnyű kereset, hanem fáradtságos életmód, amin, ha valaki vállalja, utóbb már nem lehet sokat változtatni.

Ráadásul az is kiderül, nincs drámaíró színház nélkül, mert sok esetben egy tapasztalt díszletmunkás vagy fényforrást kezelő is jobban tudja, hogy mit kell a színpadon hangsúlyozni, mint egy bölcsészszerző (akit még a rendező is képes húzásaival és nagy arcú színészeivel megalázni). A legjobb tehát, ha az írónak van színháza, bár egy zsák bolhát könnyebb együtt tartani, mint a komédiás hölgyeket és urakat. A művek fölfalják az életet, mert hiszen az apró epizódok, például hogyan perceg a toll, és hány nap alatt készült egy-egy remekmű, valamint a részletezés nélküli lángolások ledér színésznők iránt, találkozások érdekes emberekkel, érdektelenné válnak. A művekben élnek tovább.

Az emlékezések vaskos kötete alaposan taglalja Carlo Goldoni színházi reformját is, ami kétségkívül fontos kortörténeti adat. Az álarcos és a kötött jellemekre épülő commedia dell’artét elveti, árnyalja a szereplők jellemét, főleg a kimondott szavak és a tettek közötti eltéréseket teszi nevetségessé. Dramaturgiája pedig az avant la lettre filmszerűség. Carlo Goldoni Velencében nem a racine-i klasszikus vonalvezetéssel, az arisztotelészi logikával, hanem az egyes zárt epizódok egyedi invenciójával aratott sikert. Nem íróasztal mellett találta ki őket, hanem darabjai előadásán a nézők közé ült, és figyelte, mire fogékonyak, mikor unatkoznak. Unalmas színház ugyanis nemcsak irodalmi, hanem gazdasági kudarc is.

Megfigyeltem, hogy a közönségnek a rengeteg egymásra halmozott esemény tetszik.

Hogy mitől érdekes egy esemény? Carlo Goldoni úgy tartotta, hogy a szereplők különlegessége és a cselekmény fordulatossága teszi azzá. A halmozás. Az emberek és a fordulatok halmozása.

Az emlékirat egyik legfőbb jellegzetessége, hogy rengeteg szélhámos, kalandor lép föl benne, katonai, papi vagy polgári mezben, hol egyedül, hol női kísérettel. Az egész világ azon van, hogy a jóhiszemű balekokat – az öreg Carlo Goldoni ilyennek ábrázolja önmagát – kifosszák, de legalábbis nevetségessé tegyék.

Nem baj. Valamit valamiért. Az író önmagával szemben is legyen ironikus. A kalandorok még mindig érdekesebbek, mint a „becsületes” politikus tolvajok, akik ráadásul még hipokriták is. 

Carlo Goldoni emlékezései. Gondolat Könyvkiadó, 1963. (Fordította Gera György.)