Sára Júlia harmadik kötete, a Coda figyelemreméltó műve a mai magyar irodalomnak. Ha nem méltatták még eléggé, annak egyik oka az lehet, hogy sokak szemében nem is író, hiszen eredeti szakmája a filmrendezés, aki még doktori dolgozatot is írt a japán horrorfilm természetéről, és a magas literatúrában csak próbálgatja magát. Igaz. De Sára Júlia kedvenc tőmondatos stílusában szólva: sikeresen.

A sikerért megdolgozott, de az olvasónak is hozzá kell adni a maga erőfeszítését ahhoz, hogy Sára Júlia prózájában otthonosan érezze magát. Ennek legfőbb tényezője a mű szembeszökő szokatlansága. Előbb látjuk, hogy mi nem ez a regény, és csak utána, hogy valójában mi lehet.

Egész biztos, hogy nem a mai prózában már-már trendi, lazán valós vagy annak mímelt önéletírás, amelynek a főszereplője, ha kellőképp ironikus, akkor azzal tehetetlenségét vagy egyenesen világundorát közkinccsé tudja tenni. Nem, az önéletrajz ebben a regényben nem a megmutatás tárgya, még akkor sem, ha itt-ott átüt rajta a személyesség varázsa.

 Noha sem a park helyszíne, sem a főszereplő személye nincs topográfiailag és rendőrileg konkretizálva, nagyon valószínű, hogy egy ilyen parkban ez a pad lehetett – szemben a Dunával – a zongoraművész kedvelt estéli helye (Padermann fotója)

Ennek a regénynek van fiktív főszereplője, egy hatvan év feletti zongoraművész, aki megkapja a haláltól az első figyelmeztetést, és egyes szám első személyben szembenéz élete tévedéseivel. A legfőbb közülük: a zene érdekében, ami egyszersmind az egója, felmentve érezte magát, hogy felelősséget vállaljon mások életéért. Azt hiszi, hogy elutasíthatja a világ megszokott és végtelenül unalmas rendjét, a társulást, utód létrehozását. Ugyan, hiszen neki mindegy, hogy nő vagy férfi elégíti ki pillanatnyi érzéki szeszélyét. Röviden: a mű egésze önelemzés például Dosztojevszkij módjára, de egy olyan személyiségé, aki lehetne ugyan valós is, de semmiképpen maga az író, aki ugyan klasszikus modorban belakja az általa alkotott kudarcos személyiséget, de nem ő a ház. Nem értékel. Azt – némi segítséggel – az olvasóra bízza.

Végül a nyelv és a szerkezet. Sára Júlia erős egyedi és alaposan megmunkált nyelvezetet használ, amelyben az egytagú mondatoktól a lávaszerűen hömpölygő leírásokig sokféle eszköz megtalálható, de mindegyik – még az obszcenitás határán mozgók is – a zenei hatás érdekében kerülnek a könyv lapjaira. Óhatatlan felidéződik Krasznahorkai László több mesterműve, aki szintén zenei alkotásként szerkeszti nehezen befogadható, de az erőfeszítést busásan megjutalmazó műveit. Igaz, ő zenész is. A Codában ezt a szerkesztést úgymond a főszereplő foglalkozása teszi szükségessé.

 A Coda, noha Istennel nem kockázik, mégis szorongató víziót nyit az utolsó ítéletre. Mondhatni, illusztrációt a torcellói Santa Maria Assunta 11. századi mozaikjaihoz. A főhős, noha kész a halálra, ettől visszaretten

Ha ezt a nyelvezetet valamiféle felcímkézett dobozba kellene helyezni, akkor válasszuk a szecessziót, mert így könnyebben rátalálunk Szomory Dezsőre. Ő volt a nyelv zeneivé tételének a mestere (egyes kritikusok szerint megerőszakolta a magyar nyelvet), hiszen a próza azért próza, mert nem zene. Régen volt, hogy a Dichter egyszerre jelentette a költőt és a prózaírót. Vagy a kettő mégis egy?

És ezzel elérkeztünk a Codának egy olyan megfejtéséhez, ami a fentiek alapján nem is olyan meglepő. Vallomásos tudatregény, amely a költészet eszköztárával íródott. Ezt támasztja alá az olyan szimbolikus szereplők jelenléte, mint a fákat ölelő Öregmadám, a sötétséget fényképező Éjimposztor és a halál, a haldoklók utolsó tekintetét gyűjteményébe elhelyező és egyébként kitűnő edzettségi állapotban lévő futó, aTornacipős.

Ebből a nézőpontból, persze, lehetnek más megközelítések is, Sára Júlia műve hatalmas szerelmes vers, igazi érzelmi önostorozás némi feloldozással. A kritikusi akadékosságnak kevés teret ad. Néha sok a staccato vagy az appassionato. Mellőlük mintha hiányozna időnként, ellensúlyként, egy-egy ritenuto. De hogy a zongoránál maradjunk, még a legnagyobbak, például a pódiumon Szvjatoszlav Richter is olykor mellé ütött. A pillanatnyi disszonancia azonban sohasem csökkentette a kivételes koncert élményét. Írónál is talán bocsánatos bűn.

Sára Júlia: Coda. Noran Libro, Budapest, 2017.