Háy János közel a hatvanadik életévéhez begyűjti a termést, és nagyon jól teszi. Az Ország, város, fiú, lány elegyes írások gyűjteménye, amit az avat mégis egységes kötetté, hogy szilárd központi eleme van, de az nagyon, az utazás. Pontosabban: a külföldön lenni érzése. A szerző első, érettségi utáni autóstoppos utazása 1979-ben Lengyelországba vezetett (ugyan, hova máshova?), a könyvet záró északi útnak azonban már nincs is dátuma. Még az is lehet, hogy az író a kéziratleadás előtti napokban ért haza, de ez az adat nem is érdekes. Háy János korára való hivatkozást az indokolja, hogy lássuk, az utazások több évtizedet ölelnek fel.

A nógrádi bogyósgyümölcskertész fia bejárja a fél világot, de akárhogy forgatom a lapokat és megpróbálom összevetni olvasmányaimmal, tapasztalataimmal, ebből a könyvből csak egy valami maradt ki, az orbis pictus, vagyis a világ megismerésének színes tankönyve. Ami az Ország, város, fiú, lánynak egyébként nagy erénye. Amikor az internetnek is egyik fő műfaja a képekkel is hitelesített útleírás, akkor egy írónak vállalni kell azt a merészséget, hogy mellékesen kezeli a láthatót, és nem titkolja, hogy sokszor nyűgös és elméletalkotó útitársa éppen önmaga.

Csak egy példa: amikor Szentpéterváron egy idegen lakásban felébred, azt gondolja róla, hogy a szoba olyan, mint Raszkolnyikov odúja. Vajon száz magyar közül, ha nem éppen orosz szakos egyetemista, hánynak jutna eszébe Raszkolnyikov? Nagy Péter cár, az igen. Esetleg Puskin és párbaj ellenfele d'Anthès. Velük tele vannak az útikönyvek, de Raszkolnyikov világa nem azonos az agyondicsért  Nyevszkij Proszpekttel.

Sok tanulság hámozható ki Háy János írásaiból. Elégedjünk meg hárommal.

Az első talán a legfontosabb. Külföldön döbben rá az utazó, hogy magyar. Ami nem nagy öröm, hiszen óhatatlanul hasonlítani kezdi saját világát az éppen látottal. Irigykedik, bosszankodik, elemzi, hogy ott működik-e, aminek szerinte működnie kellene itthon is. Ilyen összehasonlítások végén vagy Babitsot követi, aki Itáliában is a pannon dombokról ábrándozik, vagy Adyt, aki szabadjára engedi úgymond magyargyűlöletét. Persze, lehet az utazó megalkuvó is: átkokat szór a sült galambra váró magyarokra, de nem esik hasra a működő külföld előtt sem. Egy baj van ezzel, hogy az ember e kettősségtől sem lesz boldog.

 Háy János külföldön nagyon kritikus, a fényben is meglátja a homályt. Kivétel talán New York, ahol egyetlen baj van, hogy a magyar író a városhoz képest nagyon szegény (a képen a Chrysler-torony világít) 

Második nagy tanulság az, hogy sohasem a külföldet látjuk, hanem azt a képet, amit őrzünk róla, vagy ellenőrizetlen források alapján elképzeltük, hogy olyannak kellene lennie. Ehhez rendelkezni kell előzetes ismeretekkel és a gondolkodás vastraverzeivel. Például azzal, hogy Európa nem az, ami volt. Elveszett. De megérdemeli, hiszen kizsákmányolta az emberiség kétharmadát. Jogos a büntetés. Ezt a nézetet Háy János sokszor előadja. Természetesen nagyon nehéz definíciót adni Európáról, ha nem a földrajzi helyzetére gondolunk. Igen változékony, és mindig más a jelenben, mint amilyen a múltban volt. A probléma azonban örök: Thomas Mann az 1901-ben megjelent nagy regényében A Buddenbrook-házban pontosan azt boncolgatja, hogy elveszett az a világ, amelyet egykor Európának tartottak. Európa a római birodalom felbomlása óta mondhatni, hogy mindig vesztésben van.

Az érett férfikornak az a nagy hátránya, hogy több bukást tapasztal meg, mint sikert. Persze, látjuk a technika őrületes tempóját, a globalizáció világpiacát, ami esetleg a középosztály kedvező közérzetében meg is jelenik, ugyanakkor a mértéktelen konzumfogyasztást az generálja, hogy elhitetik veled, ami a tiéd, az vagy (politikusi megfogalmazásban: “akinek nincs semmije, az annyit is ér″), de például a szegénységre, a szellemi ínségre, amelyet a média is gerjeszt, a pragmatikus (diktatórikus) politikákra még Európában sincs biztos ellenszer.

Háy János ennek a technikai „föllendülésnek” elsősorban a hátrányait látja. Hogy minden egyforma lesz. Diák és nyugdíjas csapatok árasztják el a világot, mert Nyugaton a diáknak ismerkednie kell távoli környezetével is, a nyugdíjasok pedig ahelyett, hogy egyszerűen meghalnának, mint Magyarországon, kötelességüknek érzik a világot látni, noha nincs belőle hasznuk. Csak növelik a tömeget, és azt sem bánják, ha a Louvre-ban nem jutnak Mona Lisa elé. Ott voltak – a teremben. Tényleg, egy kultúrember számára ma már riasztó lehet a velencei Szent Márk tér zsúfoltsága, ahol az ember az ifjú Zrínyi Miklós csizmájának 1635-beli kopogását szeretné hallani, de a tömeg bábeli hangzavara egészen biztos, hogy elnyomja. (Hihetjük, hogy Babitsnak 1908-ban ez még sikerült, lásd Zrínyi Velencében című versét.)

Háy Jánosnak nem tetszik a pöffeszkedő barokk. Nagyképű, és csak a hatalom önfénye. Biztos azonban, hogy Rómában rájönne, nem a barokk mint művészeti irányzat a hibás, hiszen a barokk lehet örök: a Sant’Ivo tornya és a Chrysler Building között több a hasonlóság, mint a különbség

A harmadik tanulság egy merőben esztétikai kérdés, az eredeti és a másolat viszonya, ami Háy János esetében a látottakhoz fűződő érzelmi viszony kérdése lesz. Ő nem barátja a műemlékek rekonstrukciójának. Persze, az eredetit keresi, amit éppen az eredetit imitáló felújítások tesznek tönkre olykor egyenesen turista Disneylandet csinálva belőle. Ami miatt éppen az veszik el, amiért érdemes felkeresni őket, a hitelesség, az akkori ember megismerhetősége. Tudjuk a problémát, még külföldre sem kell menni, csak a budai vár rekonstrukcióját, a Hauszmann-terv megvalósulását kell figyelemmel kísérni.

Ez mindössze a könyv három tanulsága, és még mennyi van benne! Az Ország, város, fiú, lány tartalmas kötet. Mindenki megtalálja benne örömét, na, meg virtuális vitában a szerzővel bosszankodhat is kedvére. De mindent összevéve az olvasó eltöprenghet azon, hogy mi végre kel útra, mit vár tőle és mit kaphat.

Háy János: Ország, város, fiú, lány. Útravaló. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.