Sokan nem mernek belevágni egy-egy Thomas Mann regény elolvasásába, mert azt hallották, hogy nehezek, unalmasak, korszerűtlenek és messze állnak a mai élettől. Súlyos vádak, de nem igazak. Vegyük például a Lotte Weimarban című regényét, amelynek a szerkezete világos, a szereplői jól jellemezhető egyéniségek, akár személyesen is ismerhetnénk őket. Kivéve azt a nagyságot, aki miatt Lotte Hannoverből Weimarba érkezik. (Nem mellékesen, vajon az olvasó a közlekedés mai fejlettsége idején egy korábban barátnak tekintett nagy ember kézfogásáért milyen messzire lenne képes elutazni?) A kivételes nagyság Goethe, akit szintén szoktak ócsárolni.

Talán Petőfi volt magyar kritikusai között a legnagyobb. A pesti Pilvaxban összeverődött Tízek társasága egyik tagjának, Kerényi Frigyesnek írta – megjelentetésre szánva – 1847. július 6-án:

Tudod, barátom és ha nem tudod, hát tudd meg, hogy én Goethét nem szeretem, nem szívelhetem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától. Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de szíve békasó… eh, még az sem! hisz a békasó szikrát hány. Goethe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb; nedves, puha agyag, mikor ostoba Wertherjét írta, azontúl pedig száraz, kemény agyag.

Néhány sorral később a nősülése előtt álló huszonnégy éves népi zseni azért némileg módosítja véleményét:

Goethe a legnagyobb németek egyike. Goethe óriás, de óriás szobor. A jelen, mint bálványt állja körül, de a jövendő el fogja dönteni, mint minden bálványt. Amily egykedvűleg nézett ő le dicsősége magasságáról az emberekre, oly egykedvűleg néznek le majd az emberek dicsősége porba vegyült romjaira. Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legfölebb bámulhatják. S jaj azon nagy embereknek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem.”  (Útirajzok)

Thomas Mann – miután emigrálni kényszerült – másképp gondolta. Goethe legyen példakép. Mindenki más körülötte csak bolygó lehet. A Nap körül keringenek, ki közelebb, ki távolabb, ki örül a tömegvonzásnak, ki pedig átkozza Newtont, hogy a szabadesést mi az ördögnek fedezte fel.

Thomas Mann regényének dramaturgiai alaphelyzete önmagában mestermű. Egy huszadik századi regényben Lotte, Az ifjú Werther szenvedései hősnője, látogatást tesz Weimarban az őt 1774-ben megörökítő, megalkotó írónál. Szó sincs azonban rizsporos történetről, bár a külsőségek – Thomas Mann sokat ad a szemléletes leírásokra – talán azt is érthetővé tennék. A lényeg azonban a nagy ember önfeltárulkozása, ami egyben mondhatni, Thomas Mann önanalízise is. A háttérben ugyanis patikamérlegen azt vizsgája, vajon kinek a súlya nagyobb, Goethéé, aki halott vagy az övé, aki élő, sőt, nemrégiben lett Nobel-díjas, bár éppen elüldözték hazájából, és cseh útlevéllel járhatja a világot.

A regényben az a nagy truváj, hogy négy idősík metszi egymást. Az „ostoba” Werther-regény megírásának ideje, Lotte Goethével való weimari találkozásának két hete, a regény kidolgozásának folyamata (a félkész műből olvasott föl részletet Thomas Mann Pesten, amikor a rendőrség nem engedte elmondani József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét). Végül a negyedik sík, a mai, amikor egy olvasó veszi kézbe a könyvet. Egyébként minden valóságos, mindenki – akár rendőri értelemben is – lenyomozható, csak ott a nagy rejtély, ki mikor lép színre, miért, és amikor éppen beszél, az „onnan” van ide, vagy „innen” oda, és az olvasó éppen kinek a pártjára áll.

Thomas Mann a németeket jelentősen fölbosszantotta azzal, hogy megpróbálta a germánok ércbe öntött szobrát, Goethét nem ledönteni, de leléptetni a posztamensről, és emberivé tenni. De nem úgy, mint a történelmi regénynek titulált bestsellerek szokták, amelyek a nagy embert többnyire szimbolikusan (vagy tényleg) hálósipkában, ágyban, párnák és keblek között ábrázolják. Magyarul: lebutítják a nagy embert, hogy a kispolgár boldogan élcelődhessen esetlegességein. Vagy fölemelik olyan magasba – ha például az éppen aktuális nemzeti vágyálom ezt igényli –, hogy a hőst fenn a kék égben csak katonai távcsővel lehet látni.

A weimari Elefánt Hotel mai képe. Azt a lakosztályt, amelyben Thomas Mann 1949-ben, amikor Goethe születésének tiszteletére rendezett eseményeken megjelent (emigrációja után az első látogatása volt hazájában), ma jelentős felárért lehet igénybe venni (kb. 300 ezer Ft/nap), de attól még senkisem hiszi, ha egy éjszakára kibéreli, hogy ő Thomas Mann

Fontos helyszín a weimari Elefánt fogadó. Itt száll meg lányával Lotte 1816 szeptemberében. Szenzáció, szenzáció! Aminek az az alapja, hogy félreértve az irodalom lényegét,  az irodalmi hősnőt azonosítják a lehetséges mintával.  Akárhogy is, de Lotte Weimarban életre kel. A fogadóban a látogatók egymásnak adják a kilincset. A dramaturgiai cél világos: ráhangolni az olvasót a Mesterrel való találkozásra. Ennek érdekében mindenkinek meg kell tanulnia, hogy egy jelenséget sok szempontból lehet vizsgálni, még Goethét is.

Jön egy angol riporternő, aki jelentős személyekről készít amatőr rajzokat (újságírás, kíváncsiság). Jön Goethe famulusa, a sértődött rajongó, aki szerint a Mester őt, bár tőle nem is várta el, nem az érdeme szerint patronálta. Aztán érkezik egy igazi kékharisnya, az ideális irodalmi nő, aki kellemetlen adottságai ellenére képes „ideges intelligencia″ benyomását kelteni. Ismerjük őket, de neveket nem mondok. Majd betoppan Goethe fia, akit elnyom az apa súlya. (Zum Trutz 1830-ban, negyvenegy éves korában meghalt Rómában, hogy apja még két évig gyászolhassa.)

Eckermann szerint a rossz hír Rómából Weimarba elég lassan érkezett meg, és Goethe meglepően nyugodtan fogadta. (Egy 1831-es levelében Goethe, a műgyűjtő megemlíti, hogy fia Lombardiából értékes érméket küldött, de nem teszi hozzá, hogy közben elhalálozott.)

Lotte a fiút nem tartja sokra: „Az élet gyarló variáns-kísérlete.” Vajon ezt gondolta-e Thomas Mann saját hat gyerekéről, akik közül hárman  valamilyen formában szintén az irodalom örvényébe vetették magukat? (Klaus, a Mephisto írója még apja életében öngyilkos lett.)

 Goethe a költő, regényíró, drámaíró, színházi intendáns, műgyűjtő, amatőr természettudós, miniszter, Weimar örökös turistalátványossága éppen így nézhetett ki – a ráncokat a festő kissé kisimította – abban a képzeletes időben, amikor Lotte megszállt az Elefánt Hotelben, amely csupán kétszáz méternyire van a ma is látogatható múzeumtól, a Goethe Haustól

A vendégjárás után – némi időjátékkal fűszerezve – végre elénk lép a nagy Goethe, aki korántsem bálvány. Ugyanis a hetven felé közeledő nagy ember korai ébredés után hálósipkában monologizál. Igen, valóságos hálósipkában, mert Thomas Mann az irónia mestere, ezt kis viccet is megengedheti magának. Hajnal van, és Goethének még nem kell nagyokat mondania. Ami a monológjában az érintett korosztálynak igen tetszetős, az az, hogy az öregséget nem hervadásnak fogja fel, hanem jó talajnak.

Jelenlegi fokunkon, lényünk ily szép kitágulása idején kellene nekifognunk az Amor és Psychének: a nagy képességű öregkorból, mélyen átélt, ifjúság csókolta méltóságból kellene, hogy sarjadjon a legkönnyedebb, legkecsesebb alkotás.

Ha valaki aforizmákat gyűjt, ebből a hajnali monológból kedvére válogathat.

Időre szükség van. Az idő kegyelem, hősiesség nélküli és jóságos, ha tiszteljük és serényen kitöltjük; csöndben gondoskodik, magával hozza a démoni közbelépést.

Továbbá:

Nem tudják a tökfilkók, hogy egy nagy költő mindenekelőtt nagy, és csak azután költő.

 Sőt:

Nagyság csak az öregkor hatalmánál, tartós súlyánál és szelleménél lehetséges.

 Végül:

Az emberek legjobb esetben a művet méltányolják – az életet nem méltányolja senki.

A nagy ember Lotte látogatását nem fogadja kitörő örömmel. Terhére van, hiszen, mint mindig, tele van tervekkel, feladatokkal. De elkerülendő a kínos szóbeszédeket, Lottét és lányát, valamint egy kisebb társaságot meghív ebédre (kezdete pontban három óra).

A gazdag ebédre Goethe weimari palotájában kerül sor. Ma is minden részlete eredeti. Csak el kell képzelni, hogy az asztalfőn Goethe ül, vele szemben a tizenkét gyereket szült Lotte, akit negyvennégy éve nem látott, és így szembe kell nézni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy az asszony öregedése a sajátjának a tükre. De lehet kicsit csalni. A matróna szépen öregedett meg – gondolja Goethe –, és ezt föl lehet tételezni talán róla is.

Goethe a vendégek kedvéért hajlandó az udvarias házigazdát és a nagy embert játszani. Anekdotázik, bölcselkedik. De az 1350-es egeri (ma Chleb) pogromról szólva, amelyben legalább háromezer zsidót öltek meg, igazából Thomas Mann víziója hangzik el a XX. századi rémtörténetet megelőzően, persze Goethe hangján, aki úgy beszél, „ahogyan gyermekeknek rémtörténeteket szokás mesélni”. 

Az utolsó nagy tartalmi egység a leglégiesebb. Lotte és Goethe egy utazókocsiban beszélgetnek, ha ez a beszélgetés valódi, és nem a könyv kitalált világán belül is csak képzelgés. Az idős asszony kikényszeríti Goethéből a legszebb álmot, a metamorfózis álmát, amely az öreget fiatallá, a köznapiságot kivételes ünnepséggé tudja varázsolni. Ez ugyanis csak a nagy ember képessége, a megfiatalodás, amit a legtöbb ember – ha jól meggondolja – nem kérne, mivel kétszer leélni ugyanazt az életet, tudván tudva, hogy elpocsékolta éveit, még a legcsökönyösebb szamár számára is büntetés lenne.

Goethe aggódott utóléte miatt. Műveit nem féltette, de mi marad meg az életéből, ami éppenséggel nem szobrászati alkotás? Eckermann, a hűséges famulus a Beszélgetések Goethével című könyvében fontosnak tartotta, hogy feljegyezze, mit mondott erről a Mester:

Ha csak annyiból állna az életünk, amennyit biográfusaink és lexikoníróink elmondanak rólunk, akkor bizony hitvány mesterség lenne az élet, és egyáltalán nem érné meg a fáradságot.

Az érthetővé, helyenként ironikusra formált „bálvány” Thomas Mann regényével egész biztos, hogy elégedett lenne. A mai olvasónak pedig a Lotte Weimarban talán a legjobb bevezető Thomas Mann úgymond nehéz műveihez.

Thomas Mann: Lotte Weimarban (fordította: Lányi Viktor). Gabo Könyvkiadó, 2015.