Ha irodalmi előképeket kellene keresni Dés Mihály regényéhez, a Pesti barokkhoz, akkor – ahogy a szerző is utal rá – előbb-utóbb eszünkbe jut néhány bővérű dél-amerikai regény, például Mario Vargas Llosától a Pantaleón és a hölgyvendégek vagy a Don Rigoberto feljegyzései, de Márqueztől sem volt idegen az erotika kendőzetlen ábrázolása, például a Bánatos kurváim emlékezetében. Vagy ha irodalmi példát akarunk állítani a Pesti barokk főszereplője, Koszta János mellé, akkor Nathan Zuckerman sem maradhat el, hiszen Philip Roth feltehetőleg önmagát jelenítette meg költött hősében.

Akárhogy is van, Dés Mihály művének jelentős része a főhős erotikus kalandjait részletezi kíméletlen őszinteséggel, egészen odáig, amíg ezzel a harminckét éves pesti Casanovával meg nem esik a szokott baj. Halálosan beleszeret egy tizenhét éves lányba, aki vele, noha János mindent megtesz ennek érdekében, nem jut el az orgazmusig. Persze, a frigiditás érdekes téma, kapunk is róla esszészerű okfejtéseket, de Dés Mihály jól tudja, erre alapozni aligha lehet egy terjedelmes regényt. Ráadásul fordítói, irodalmári pályáján az elsőt, ami hatvanhárom éves korában jelenik meg először (már a harmadik kiadásnál jár).

A szerelmi történet, akárcsak Bruck András New Yorkba zárva című regényében a nagy érzelmi vihar, tulajdonképpen itt is csak csomagolóművész Christo szerint való lepel, mert a tét: bemutatni vagy inkább érhetővé tenni, hogy lehetett művészként boldognak és boldogtalannak lenni a mából oly sokszor elátkozott ancien régime-ben. A történet 1984-re fókuszál, amikor egyébként Magyarországon nem történt semmi különös.

 A pesti éjszaka egyik ikonikus helyszínének a Balettcipő számított, ahol a regényben sok minden történik, például főhősünk úgy emlékszik, nem túl elegánsan: „integettem Sándor Palikának, aki megint másfél fejjel  magasabb csajjal üldögélt”. Persze, például itt is a sok macerával járó Csak egy mozi forgatását pihente ki

Ezt mondja a történész, Gerő András is erről az éráról, el kell hinni. 

1984 pont olyan év volt, mint a többi. Nem a nagy fordulatok, nem a jelentős megrázkódtatások, nem a látványos változások esztendeje. A világban – ahogy azt már megszokhattuk – időnként nagy balesetek történnek. Az indulat politikusokat gyilkol, akik életben maradnak, tárgyalgathatnak egymással. Mocorognak emberek és dolgok, de nincs lényeges változás, 1984 békeév. (Beszélő évek, 1984.)

Vagyis Orwell víziója erről az esztendőről nem volt naptárilag pontos, csak irodalmian hiteles. (Érvényessége ma sem múlt el, sőt...) Dés Mihály ezt az érvényességet vizsgálja visszamenőleg, ugyanakkor a felejthetetlen élmények forróságával. Hitelességét azzal növeli, hogy csak azt akarja láttatni, aminél ő maga is jelen volt. Sok helyszínen, sok személyiség társaságában, de nem Jézus ő, hogy egyszerre több helyen legyen, ezért kétfelé osztja önmagát. Koszta János legjobb barátja András, aki szintén önmaga, és a fikciós irodalom legnagyobb dicsőségére leveleznek is egymással. Aztán az irodalmi horror teteje, hogy Koszta János találkozik a Fiatal Művészek Klubjában Dés Mihállyal, akit ironikusan így fest le – a feldicsért testvérrel, a zenész Dés Lászlóval ellentétben:

ez (…) egy kora ősz, nagydumás link, aki értelmiséginek adja elő magát, mert lefordított néhány novellát, de alapvetően tolmácsolással foglalkozik.

További merész húzás, hogy a kulcsregény csak a főszereplők tekintetében alkalmaz kulcsot, egyéként mindenki a saját nevén szerepel. Természetesen elsősorban azok, akik a művészetet underground művelik, de mások is, mint például az operatőr Kende János, akinek kékkúti parasztháza fontos helyszínné válik. Vagy a pszichiáter Goldschmidt Dénes (akivel Dés Mihály személyesen nem is találkozott), de Koszta János az ő pesthidegkúti intézetében mély eszmecserék közepette írja a regényét. Igen, az a kedvelt trükk is megvan, hogy regény íródik a regényben. De még narrátor is van, mert Cervantes óta az jól mutat.

Az olvasó J. D. Salinger Zabhegyezőjének kellemes frivolitásától elrugaszkodva a könyv első húsz oldala után bizony rájön arra, hogy komor erdőbe csalják. Az élet rezsimektől függetlenül borzalmas, de a fájdalmak tompíthatók. Egyfelől a kultúrával, amelyben az értékek cenzoroktól függetlenül születnek. Másfelől úgy, hogy nem keressük a pofonokat, például nem politizálunk. Najmányi László, a magyar underground all-round művésze írta erről az időszakról:

Abban az időben radikálisan nem érdekelt a politika. Nem értettem hozzá, nem akartam beletanulni. A másodlagos, a májá irrealitás egyik sokakat hipnotizáló káprázatának gondoltam. Nem volt közöm hozzá. Ízlésem és vele szinkronban működő önbecsülésem egyaránt megóvott attól, hogy a létértelmezésnek e nagyon alacsony szintjén kommunikáljak.

 A Klub, a mitikus FMK az Andrássy út 112-ben egy korabeli képen (mai neve: Kogart Ház, amely esetleg félgőzzel vagy annyival sem működik)

A Pesti barokk ennek a „sajnálatosan bent vagyok, de mégis kint" szituációnak (az igazi kívülállást, persze, a disszidálás jelentette) legalább olyan mély ábrázolása, mint a történészek hasonló témakörben való kutakodása, sőt jobb annál, mivel átélhető.  Például sokszor merülünk le a főszereplővel és barátnőivel a „klubba”, ami a szigorúan ellenőrzött szabadság szigetének számított. A regényből megértjük Petri György Egy szigorúan ellenőrzött klub című versét (Petri szintén a mű egyik hallgatag, de saját nevét viselő szereplője), a versből a regényt: 

ami a klub minősítést illeti, inkább ócska csehó volt,

hol összegyűlt esténként megannyi téboly és hóbort,

oda cipelte Erdély Miki minden esten rákját,

demonstrálni, miként győz a szellem a testen,

ott ültek éjjel kettőig Dixi és Lukács Mari,

a művészetakarás ezen szerencsétlen kárvallottjai,

s ott éltem én is hajnali kettőig, háromig, négyig,

és fizettem nekik kávékat, fröccsöket, feleseket,

mivelhogy már akkor is azok közé tartoztam,

akiknek a kenyér mindig a vajas oldalával fölfelé esett...

Mi lett velük? Részben meghaltak,

részben elmekórházak lakói,

(...)

Ez volt az Atlantiszom, ez volt a mélyvilág,

itt békén hagytak, itt nem voltak razziák.

Persze nem voltunk hülyék, nagyon jól tudtuk,

hogy ez egy állatkert, egy szigorúan ellenőrzött klub,

ahol is mi vagyunk a védett-védtelen állatok,

de még ez volt a legelviselhetőbb állapot.

A Pesti barokk tényleg maga az Atlantisz, amelynek lakóiról sokat mond, hogy Petri György versében reminiszcenciaként felmerül  Allen Ginsberg Üvöltésének első sora:

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban,

A Pesti barokkot az a vád érte, hogy kíméletlen a nőkkel szemben. Erre csak azt tudom mondani, hogy az olvasó készüljön föl lelkileg az utolsó fejezetre, mert Dés Mihály nagyon elbánik mindkét főhősével. Halál és halálos betegség. A végkifejlet nem kecsegtet a folytatásos sorozat reményével. Egy korszaknak vége, a szereplők meghajolnak. Taps? Erdély Miklósnak biztos, Dixinek, a „sötétben káprázó jelenésnek" (Gémes János) már kevésbé, és a Költő már tanagyag.