Térey János első prózai műve volt 1997-ben a Termann hagyatéka, amely olyan kis terjedelmű novellafűzér, amelyet a főszereplő, Termann Dezső köt össze meglehetősen lazán. Hogy a szerzőnek szívügye volt a könyv, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy 2012-ben erősen „javított és átdolgozott” második kiadása is megjelent.

Méltán. Fontos könyv. Nem azért, mert azoknak, akik a budapesti Csikágóban vagy a belső Erzsébetvárosban laknak, ismerős lesz a helyszín, hiszen ők a Termann hagyatéka lehetséges olvasói között a kisebbséget képviselik. Igaz, akárcsak én, örömmel képviselik, és az ország távoli szegleteiben lakóknak is hírül adják, hogy Térey János pontos ember. Amit leír, legalább tárgyi világában, az megdönthetetlenül úgy van. Például a Garay tér piaca lovas kocsikkal még a nyolcvanas években.

A kerület északi felének szíve a Garay tér. Barátságtalan, de izgalmas színvilágú piac színes népességgel, lengyelekkel, ukránokkal, cigányokkal és kínaiakkal. Seftelőkkel és a videokabinok ördögeivel. Többször használt étolaj szagát érzi, iszapos tekintek kereszttűzébe kerül, aki átvág a standok között. A kéz zsebre vágandó, ez minimális óvatosság. Termann mindenek előtt az árusok vadromantikáját szerette, a lacikonyhák vidékét, és napok alatt beilleszkedett a Garay-piac világába. Bulikról hazatérve, hajnalban is otthonosan mozgott a tér rosszul kivilágított mellékutcáiban.

Itt volt a piac. Csikágó multikulturális jellege – hogy szépen fejezzük ki magunkat – a modernség ellenére is megmaradt (M. J. fotója)

A Garay tér ma már gyökeresen más, a novellák lelke azonban éppen a nyolcvanas évek. Ami már történelem. Ezt a szerző reflektálja is, hiszen nem ő Termann (bár a névben a Ter mi más lenne).Ilyenek például azok a megjegyzések, amelyekkel az utcák „leánykori” neveit a mai néven való emlegetésével történeti távlatba helyezi.. Ez azonban csak a felület. A lényeg a remeklés, annak ábrázolása, hogy Budapest nem Párizs, itt senki sem lesz Rastignac.

Pedig jött egy vidéki sereg, élükön olyan egyéniségekkel, mint Szegedről a korelnök, az 1949-ben született Temesi Ferenc, a szegvári Grecsó Krisztián, a vámosmikolai Háy János, a marosvásárhelyi Bartis Attila és Dragomán György, hogy neveket is soroljunk, és sokan mások, akik szembenéztek a budapesti rengeteggel, és olykor még az élettől is elment a kedvük. Pedig volt itt minden, ital, drog, nők, kalandok. Csodálták vagy nem csodálták, de szinte el sem hitték, hogy lehet valaki olyan laza is, mint például Gerlóczy Márton. Esterházy, Nádas, Spíró pedig olyan volt számukra, mint a sarkcsillag.

 Az Aréna (Dózsa György) útról külön novella szól. Ma már Térey János sem ismerne rá (M. J. fotója)

Természetesen elmúlt harminc év. Van, aki kitört a gyorsan cserélődő albérletek világából (Temesinek Csikágóban a Kossuth-díja után lakása is lett.), de sokan megmaradtak a névtelen irodalmi munkások között. Van, aki „felzárkózott” nemzedéke nagyjaihoz, és végül elhalmozták őket díjakkal, akadémiai tagsággal. (A honoráriumok kevésbé nőttek.) A fájdalom azonban megmaradt, satnya volt a hazai gyökérzet, a budapesti pedig átláthatatlan csatakos esőerdő, ahol minden megtörténhet, és a csoda is csak három napig tart. Még Nádas Péter is, aki kivonult a városából, nem a vidéket dicsőíti, hanem a nyugalmat, ami segítette, hogy két vaskos kötetben budapesti gyerek- és ifjúkorát megírja, bőven megemlékezve a külső erzsébetvárosi, azaz csikágói nagyszülőkről.

Térey János novellái arra is felhívják a figyelmet, ez a vidéki intellektuel-áradás nem azonos a politikai pályára készülő kollégiumi jogásznemzedékkel. Nem akarnak ribilliót. Ők belső ellenállásban vannak. Eszközük legfeljebb a balhé. A „kint” nem érdekli őket. Európa-ház? Ugyan. Nekik csak albérlet jut. Ha mégis kiszabadulnak, mondjuk, a horvát tengerpartra, egy jottányit sem változnak. Térey János végeredményben leírja a magyar értelmiségi örök típusát: közel lenni, hogy mindent lásson, de elég távol lenni, nehogy belekeveredjen. Az élet úgyis rövid. Térey János is meghalt mielőtt ötven lehetett volna, vagyis még Kossuth-díj nem ékesítette. Vergogna! – mondaná egy olasz.

(Térey János: Termann hagyatéka. Libri Kiadó, Budapest, 2012.)