1996-ban megjelent egy regény New Yorkba zárva címen, amely jórészt belehullott abba a nagy nihilbe, ami általában körülveszi a kortárs magyar irodalmat. Mert a magyaroknak még egy Nobel-díj sem elég, hogy tulajdonosának munkásságát pajzsra emeljék. Ha ehhez mérjük, hogy Bruck Andrásról nem születtek lelkendező kritikák, tulajdonképp dicsérjük. Ahhoz, hogy valaki első könyvével Dévénynél betörhessen a táborokra szakadt magyar irodalmi közéletbe, annak nagyon erősnek kell lenni. Ha más nem is, legalább az U.S. Army Forces legyen mögötte.

Bruck András mögött nem állt haderő, pedig Amerikából jött egy nagyszerű művel, csak egy nagy baj volt vele. Amit mondott, állított, az éppen ellenkezője volt annak, ami a rendszerváltás első éveiben mindenki szeme előtt álomként lebegett. Igaz, ezt az álmot egy film, a Tiszta Amerika 1987-ben már idő előtt gunyorosan lelőtte, de hiába volt a rendező Gothár Péter, a forgatókönyv írója Esterházy Péter, a film sem aratott átütő sikert. A közönség nem szereti, ha azt mondják a szemébe, hogy Amerika olyan világ, amelyben ott lehetsz, de valójában senkit sem fogad be.

Ha dióhéjba kellene belepréselni a New Yorkba zárva tartalmát, akkor valóban ez lenne. Amerika csak annyiban más, mint Európa, hogy az idegent – kivételes atrocitásoktól eltekintve – legalább megtűrik, de a fehér angolszász protestáns az idegent tényleg csak nagyon ritkán (lásd: Albert Einstein) fogadja be.

Természetesen Bruck András terjedelmes könyve több ennél, hiszen van benne végzetes szerelem, enyhén sikamlós erotika, ami sok olvasó számára otthonossá teszi az Irodalmat (nagy I-vel), de hamar kiderül, ezt a vonalat nem kell vérkomolyan venni. Helyette inkább azt a történetet, hogy egy András nevű leendő regényíró hogyan süllyed mélyre az idegen nagyvárosi létben, amelyben egyébként azt harsogja mindenki: „Csak az nem boldogul, aki nem akar. Dolgozz, mert ez egy munkaalapú társadalom.” Persze – mondja Bruck András – itt aztán már megvalósult az önkéntes rabszolgaság rendszere.

Tényleg, ki örül ilyen jövendöléseknek, amikor a hivatalos szlogen a kilencvenes években az volt, hogy ha van egy vödröd és felmosó partvisod, te is sikeres vállalkozó lehetsz. Abszurdnak elég abszurd volt, hogy épp a szocialista párt állt a kapitalizmus újbóli meghonosításának az élére. Nem is sejtették, hogy kétharmados arányban inkább a feudalizmus visszaállítására lennének szavazók...

Hagyjuk, ez politika, a mi tárgyunk a tiszta Irodalom (mit fent, nagy I-vel). Annyit azonban mégis meg kell jegyezni, hogy Bruck András az aktuális politika esetében túlságosan tartózkodónak bizonyult. A regény nem ostorozta eléggé a régi átkost, ha már úgy esett, hogy a szerző kivándorolt, disszidált, mint a Tiszta Amerika főhőse, akit azonban apósa jó útra térít, és hazahoz. A regényben nincs ilyen Szirtes Ádám alakította utálni való jótündér. Legfeljebb a magyar nyolcvanas évekre tett egy kellemetlenkedő kijelentést, mondván róla, hogy „unalmasak” voltak. (Nekem nem.)

Sőt, ezt a hiányosságot az író tetézte azzal, hogy a főhős nem cövekeli le magát szorosan a folyó időben, csak azt lehet tudni, hogy valamikor a rendszerváltás környékén telt el az a három év, amelyet András New Yorkban bezárva tölt. Ráadásul azt is többnyire a nagyvároshoz képest egy igen kicsiny kerületben, a Borough Parkban, amely ortodox zsidó közösségéről nevezetes.

Itt élt András három évig, ahol szomszédjai jórészt a pogromok elől menekült és a holocaustot túlélő lubavicsi haszidok voltak, akik Schneersohn rabbi vezetésével a Messiás eljövetelére vártak (Cristóbal Vivar fotóján a két haszid férfi strájmlit visel a lubavicsiek fekete kalapjával ellentétben)

Bruck András remek mesélő, nem véletlen, hogy példaképe Isaac Bashevis Singer, aki ebben a környezetben írta jiddis nyelven novelláit. Ennél azonban lényegesebb, hogy András, aki természetesen nem Bruck András, még ha az lelke legmélyéből lelkedzett is, korunknak az az átmeneti hőse, aki már kiszakadt ősei archaikus világából, de nem érkezett meg oda, ahol a hitét vesztett zsidó polonézt táncol az antiszemita lengyellel, mert szeretne megérkezni, és nem az örök exodus vándora maradni.

A környezet ezt a vágyat természetessé teszi, valamint az a tény, hogy Andrást írói munkára kéri fel Ms Lung, aki Auschwitzból élve, de bűntudattal telve szabadult, amit szeretne kiírni magából. Tehát a szerző azok között néz szembe a zsidóság legnagyobb huszadik századi tragédiájával, okaival és okozóival, akik azt elszenvedték. Mi is az, ami Ms Lungot is zavarja. A véletlenül kapott élet? Az átélt halál? Amiből az tanulság is levonható, hogy az életet sohasem lehet, de nem is érdemes kiszabott pályák közé szorítani, mert bármikor jön egy véletlen, egy őrült diktátor, és minden összeomlik. Bruck András kesernyés szentenciája:

Nem tehetsz róla, hogy megszülettél, nem tehetsz róla, hogy meghalsz, ami pedig közte van, az mind véletlen.

„Lakásuktól egy sarokra húzódott a Tizenharmadik sugárút, a Borough Park főutcája. Egész New Yorkban egyedül itt lehetett beszélgető embereket és sok gyereket látni.”

Na, de mi van az egyén feletti közösséggel, a progresszióval, a pozitív életszemlélettel, az american way of life-fal? Humbug, önbecsapás, frusztráció, pszichiáterek Mekkája, mondja a szerző, de ettől nem lesz szomorú. Mégsem az ő ügye. Inkább a magyarok miatt húzza föl magát:

Ismertem olyan magyart, aki a saját, csak nemrég érkezett testvérének kevesebbet fizetett, mint egy vietnaminak. Egyetlen magyar sem akarta, hogy a másiknak jobb legyen, mint neki volt, amikor ő érkezett meg Amerikába.

A New Yorkba zárva, mint minden jelentős mű, sokrétű, például történetek, életbölcseletek színes kavalkádja. Olyan érték, amellyel a szerző is pontosan tisztában volt. Írt ugyan még két regényt, de az első megjelenés után húsz év múlva elérte, hogy új kiadója ismét megjelentesse könyvét úgymond átdolgozva. Megérte, a New Yorkba zárva még fényesebb lett.

Bruck András: New Yorkba zárva. Scolar Kiadó, 2016.