Ez az utolsó könyv, amely még Kertész Imre életében megjelent. Emiatt adta utolsó nagyinterjúját Friderikusz Sándornak. Mivel úgy erezte, az írónak az is a dolga, hogy kampányoljon saját műve mellett. http://konyves.blog.hu/2014/09/05/itt_van_friderikusz_kertesz-interjuja).

Mint oly sok esetben, Kertész éppen kereszttűzben volt, és a könyvre kisebb figyelem esett, mint arra, hogy miért vette át a Szent István Rendet, s vajon kit is legitimál vele. Azóta eltelt két év, és Kertész Imre az időseket mélyen idegesítő paradoxonját komolyan vette:

Jó ízlésű ember az én koromban már nem él.

Meghalt. Maradnak a könyvek, amelyek azonban magyarázatot igényelnek. Itt van ez A végső kocsma, és az olvasó méltán forgatja a fejét, vajon mi ez a majd négyszáz oldal? Amit az író ráadásul úgy ad elő, mint művei koronáját. Hát, nem – mondja több kritikus, de igen, hangzik a halkabb válasz. Nehéz kiismerni rajtuk magunkat.

Az alaphelyzetet ugyanis az bonyolítja, hogy nehezen lehet eldönteni, mi a könyv műfaja. Napló? Persze, túl sok benne K. író úrról a napi adat, aki ráadásul nem is érzi jól magát a bőrében (fő oka a Parkinson-kór), bár hedonistán tud örülni egy-egy kellemes ebédnek, vacsorának, koncertnek, szörnyűségekről való beszélgetéseknek okos emberekkel vagy egy-egy sétának az őszi napsugárban fürdő Berlinben. A triviális napló (Kertész nevezi így stílustalannak ítélt oldalait) azonban csak ürügy ahhoz, hogy Kertész Imre azt mondhassa, amit sokan sértésnek vesznek, és nem is ok nélkül. Például Radnóti Sándor és a Holmi. Egy Nobel-díjas író, mondja nemcsak a plebsz, ne jöjjön elő folyton világundorával.

Az állandó összekoccanások legfőbb eredője, hogy Kertész önszemlélete szerint a legfőbb érték benne, hogy gondolatait mindig és mindenütt cenzúrázás nélkül kimondhatja. Legyen szó Európa jövőjéről (Kertész alkonyról beszél, meg a diktatúrák szükségszerű eljöveteléről), a zsidóságról vagy a nagy irodalom lehetetlenségéről. Nem kell feltétlenül egyetérteni vele. Mert akkor azt is el kellene fogadni, hogy K., az író magát helyesen a rossz emberek közé sorolja, aki az ellene irányuló legkisebb tüksét is halálos gyiloknak látja (persze, hatalmas sérelmek is érik). Aki tényleg triviálisan azon meditál, mi a nagyobb baj, a szexuális vagy a szellemi impotencia.

Kertész Imre a Sorstalanság filmkönyvének bemutatóján (2005. március 8.) mintha azt latolgatná magában, az, hogy itt ülök, megint legalább egy bekezdésnyit elrabol A végső kocsmából. Mellette én is túlságosan komoly vagyok, pedig csak az új cipőm szorított (Gordon Eszter fotója) 

Aki nem eléggé figyelmesen olvassa a könyvet, hamar félreértésbe keveredik. Mert ez a naplóforma mégis regény. Annak A végső kocsmának a regénye, amelyet az író nekirugaszkodásokkal és letörésekkel, a szerkesztő Hafner Zoltán segítségét is igénybe véve, hetvenötévesen, a Nobel-díjas író közéleti kötelességeit teljesítve csak néhány oldal erejéig tud végső formába önteni. Pedig a téma régi. Hogy lehet a világban egyedül tisztességesnek maradni, mint Lótnak Szodomában.

Ez bizony dráma is lehetne, ha nem hatná át az egész művet az irónia belső derűje. Kertész Imre nem véletlenül hivatkozik oly sokszor Thomas Mannra, aki tudta, hogy a zsémbes öregember szerepét, aki Lótnak képzeli magát, csak idézőjelek között lehet eljátszani. Sajnos az irónia ma úgymond nehezen jön át, mivel korunkra, a mélyülő megosztottság miatt, a két part közötti információcserében leginkább a drasztikus üzenetek, késes sértések – a kocsmapulthoz támaszkodva a bordái közé! – jellemzőek. Még az irodalom sem mentes tőlük. Az iróniához, tapasztalataim szerint, a baráti légkör elengedhetetlen.

Kertész Imre: A végső kocsma. Magvető Könyvkiadó, 2014.