Fehér Béla: Fültől fülig

Meglepő interjút adott nem is olyan rég – a Kosuthkifli tévésorozat lefutása után – az alapmű írója, Fehér Béla:

Azt előre kell bocsássam, hogy olyan pillanatban ülünk le beszélgetni, amikor én kiszálltam az irodalomból. Nincs kedvem ehhez az értelmiségi világhoz.

Az ok világos, ha valaki a jobb- és baloldal között akar állni, ha valaki esküszik saját erkölcsére, saját világnézetére, akkor könnyen kaphat mindkét helyről pofonokat:

Nem tartozom igazán sehova, nem vagyok hajlandó vállalhatatlan, jobb- vagy baloldali alkuk megkötésére, nem tetszik az sem, amikor a politika próbálja kisajátítani az erkölcsöt. (…) Nem tudom elfogadni, hogy bármi, amit teszek, ide vagy oda elmegyek, ezzel vagy azzal találkozom, annak nyomban megsemmisítő ítéletek a következményei.

Következmények következménye: megsebzetten nem írni több regényt. Amivel kit is büntet? Elsősorban saját magát. Az olvasó ugyanis ritkán figyel fel Fehér Bélára, mint panaszos interjúk alanyára. Nem érdeklik a meg nem írt regények. Amivel bizton foglalkozik, az az életmű, amely terjedelmes. És itt van utoljára (?) egy régi, de frissen átírt regény, ami először 2003-ban jelent meg. Talányos címe Fültől fülig, amelynek eredeti alcíme, a még talányosabb „fürdőregény” volt, ami most kiegészült a véres jelzővel.

A könyv, amelyet az egyik olvasó akár egyvégtében is képes elolvasni, annyira leköti, a másik olvasó meg esetleg röstelli kézbe venni, magyarázatot ad a meglehetősen képtelen írói lét vagy nemlét helyzetére. Fehér Béla – horribile dictu! – szórakoztató regényt ír, amelyről az értők legfeljebb azt mondják, jó, jó, de az üdvösséghez ez még kevés.

Nem feltétlenül kell azonban kényszeresen Balzacot vagy Tolsztojt követni. Elég a külföldiek közül Mark Twain, Stephen Leacock, Jerome K. Jerome (akinek a nevében a K. a komáromi Klapka Györgyöt jelenti) vagy éppen P. G. Wodehouse világhódító műveit szemügyre venni, meg persze, a magyarokat: Szerb Antaltól (A Pendragon-legenda) Aszlányi Kálmánon át (Hét pofon) Rejtő Jenőig, aki kultikus nagyság lett minden olvasó szemében. Aztán kell még szorgalom, a magyar nyelv lehetőségeinek mesteri kiaknázása, fantázia és falrengető humor, aminek rögtön hatnia kell, mert az idő nem dolgozik úgy a csiklandozó viccek alá, mint a „komoly” művek esetében, amelyek olvasatlanul is jól festenek egy könyvekkel jól megrakott és már-már roskadozó könyvespolcon.

Tusnádfürdő promenádja abban az időben, amikor a fürdőregény szereplői mind megfordultak rajta (Fortepan fotó)

A Fültől fülig minden szempontból megfelel a választott műfaj követelményeinek. Már a főhős, a beretvával a gégét fültől fülig elmetsző bérgyilkos, Skrabek Tódor babonás karaktere is alkalmat ad a humorra, na, meg a helyszín és a kor: Tusnádfürdő 1903-ban, ahol mindenki elég ütődött ahhoz (ebben Wodehouse a minta), hogy az olvasó feltétlen fölényben érezze magát, hiszen többnyire ez mozgatja meg a rekeszizmokat, ez oldja a feszültségeket. Röviden: nem a humor általában vagy konkrétabban a tusnádi borvíz, hanem a könnyen kapott fölény gyógyít.

Nemcsak hősei bogarasak, de bogarasnak látszik maga az író is. A műfaj követelményeit tetemesen meghaladó módon törekszik precizitásra. Mániája a tökéletesség. Minden mondata olyan, mintha szigorú termékvizsgálaton ment volna át. Nincs hiba a helyek, idők és tárgyak leírásában. Külön téboly a felsorolások halmozása. Csapongó fantázia, szándékosan szétszórt szerkezet és kíméletlen precizitás, mondhatni, erős koktél. Persze a gyenge gyomrúaknak már-már sok is, hiszen az angol mintaképekkel ellentétben a Fültől füligből az altesti humor sem hiányzik. De van a szerelem is – ez ebben a műfajban is kötelező kűrnek számít –, ám sokféleképpen eltorzított formában. De nincs romantika – szerencsére.

Fehér Béla a szatírától sem fosztja meg olvasóit. Ugolin nemcsak a róla elnevezett vízöblítéses árnyékszék, valamint a pumpás ülepmosó feltalálója, hanem filozófus is, aki Montaigne írásait hordja magával francia nyelven (bár nem bírja e pompás nyelvet). Ettől függetlenül szakadatlan vitázik Montaigne-nyel, és rója egymás alá sorról sorra saját bölcsességét a sokat mondó Filozófiai árnyékszék címen. Egyáltalán, Fehér Bélát őrjíti az okoskodás, és így egyik legfőbb céltáblája Pozsár Janó, a kispesti traktorgyár (Hofherr és Schrantz) pártbizalmija. A díszproletár leállíthatatlanul hirdeti az eljövendő proletárforradalmat, de közben lenyúlja a sztrájkolók kasszáját, és Tusnádon többek között katonatisztet alakít. Később női ruhában old kereket az agresszív, de igen ütődött fogdmegek elől, akiket erre a munkára maga a kapitalista Hofherr és Schrantz bérelt föl.

Nizza kikötője: innen engedi útjára a szerző Skrabek Tódort és a belé holtig szerelmes kontesszát, Gulácsy Katinkát, akinek az apja lett volna a bérmunkához használt Bessemer-beretva következő áldozata

Tehát minden rendben van. Még a könyv vége is elég nyitott ahhoz, hogy folytatni lehessen a bérgyilkos vidám történetét. (Ha egyszer Fehér Béla mégis rászánná magát...) Azok a körülmények azonban, amelyek közt nemcsak az író, hanem az olvasó is él, úgy látszik, erősebbek, mint írni, írni, és nem gondolni arra, hogy milyen magas polcra kerül a könyv. Az írás öröme, úgy látszik, önmagában nem elég. Ezt is Fehér Béla írta, de az interjú ismeretében nem feltétlenül vicces: