A bogyósgyümölcskertész fia maga az író, aki huszonöt novellaszerű fejezetben életének (született 1960-ban) azt a másfél-két évtizedét meséli el, amely a palóc Vámosmikolától Pesten és Szegeden át Bécsig vezetett.

Természetesen nem kell készpénznek elfogadni egy jövőbeli életrajz számára a regény minden eseményét, mert Háy János nem titkolja, más az élet és más az irodalom. Az előbbi szerteágazó, és néha csak utólag derül ki, hogy mi volt benne fontos, mi a hétköznapok salakja. Az irodalomnak, amint Háy János egy olyan interjúban is leszögezte, amelyet feltehetőleg alaposan lektorált, más a szerepe.

Minden író a sebeiből dolgozik. Ha a sebek túl nagyok, nem tudod leszakítani a konkrét eseménysorról, ahogyan ezt Kertésznél vagy Ottliknál láthatjuk. Ha nem olyan zsigeri a trauma, akkor lehet pakolni más és más témák mögé. A sokkönyves írók mind ezt teszik. A cél, hogy a trauma feloldódjon, de persze soha nem oldódik fel, s az írónak nem is érdeke, hogy feloldódjon, mert nem szeretné elveszíteni azt az eredendő energiát, ami gyúanyaga a műnek, s persze nem szeretne arról a helyről sem ellépni, ahonnan beszél a világról, mert kétséges, hogy máshonnan is meg tud-e szólalni.

Tehát ez az életút sebek sorozata. Nem rendkívüliek, azaz nem zsigeriek, bár a főhős úgynevezett problémás gyerek, de azért Budapest egyik legjobb gimnáziumában és kollégiumában készülhet fiatal felnőtt éveire. Igaz, a kollégiumban „beavatják” (megverik), később is néhányszor, de mindet kiheveri, hiszen van egy visszatérő álma, amely New York-ba repíti őt, a szabadság honába, ahol olyan zenéket hallgathat, amilyeneket akar. A zene a könyvben kiemelkedő jelentőségű, az olvasó megtudja (újra átélheti), hogy mi volt fontos az ifjúságnak a hetvenes-nyolcvanas években. Miért isten „Dzsimi Hendriksz”. Miért lett mítosz az Ifjúsági Parkból, ami ma a többször átadott Várkert Bazár néven ismert (a bazársor még ma is üres).

 A Sashegyi Arany János általános iskola és gimnázium madártávlatból. Idejárt a bogyósgyümölcskertész fia, amikor az elitgimnáziumnak még volt kollégiuma. Onnan kellett kiszökni, ha valamit látni, hallani akart az emberfia

Tengés-lengés, érettségi, előfelvételis katonaság, az első szerelem, aztán a többi lány. Éjszaka egy homoszexuális besúgónál, egyetem Szegeden, és mindenek felett barátok, akiknek nevük nincs, hiszen – a főhős szempontjából – elég, hogy ő a „barátom”.  Kis események (hamar felbomló beatzenekar alapítása Szegeden), és annak fájdalmas felismerése, hogy cél nélkül éljük életünket. Ennek a kallódásnak tömör megfogalmazása az apa életének összefoglalója:

Legtöbbször úgy tűnt (…), hogy a faterom, mint minden apa a világon, egy tragikus hős, aki úgy fogja bevégezni az életét, hogy soha nem következik be, amire készül. Lehet, ha tudta volna, hogy mire készül, nagyobb esélye lett volna.

Ez bizony komoly trauma, amit főhősünk genetikusan örököl. Amit természetesen a korszak keményen befolyásol, de a traumát mégsem lehet teljes egészében ráfogni, bár sokan emiatt adnak önfelmentést maguknak.

 A kissé ütött-kopott Szegedi Tudományegyetem, ahol a bogyósgyümölcskertész fia zenekarszervezés mellett mellékesen diplomát kapott, és mehetett utána – ez már a valódi Háy János – általános iskolába tanítani (Jóna László fotója)

A történet keserű kódával ér céget. Ha az elbeszélő meg tudja keresni bogyósgyümölcs betakarításával a Párizsba való útiköltséget, akkor kinyílik előtte a világ, mint a Moszkva tér fiataljai előtt (ők megoldják okosba’, vonatjegyet lopnak). Összejön a pénz, nyitva a határ, de a végállomás Bécs. Igaz, van ott jelentős szerelmi csalódás is, de a rezümé világos:

Vártam, hátha utánam jön a lány, hogy vicc volt az egész. De nem jött. Könnyem ömlött, és nem törültem már az orromat sem. Álltam a tiszta bécsi gassén: előttem volt a nagyvilág. És nem volt előttem semmi.

Ha ezt a „semmit” kellőképpen meg tudjuk emészteni, kezdhetünk értékelni is: A bogyósgyümölcskertész fia, ez a karcsú, időtálló kötet feltehetőleg Háy János mára már terjedelmessé nőtt életművének egyik legjelentősebb darabja.

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia. Palatinus, 2003