Egy oldal

2017.már.18.
Írta: Marx József Szólj hozzá!

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet

 

 

Szív Ernő hazatért. Két évtizednyi bolyongás után elfoglalta jól megérdemelt helyét: tárcanovellák rejtélyes szerzőjéből végre igazi regényhős lett. Darvasi László levette az álarcot, és Szív Ernőt mint hőst útjára indította, hogy viselje vállán egy klasszikus  regény minden terhét.

A teher bizony nagy: mert a regény legyen, hasonlóan Darvasi más műveihez, modern. Ne bíbelődjön cselekménnyel, de ne is legyen a tucatnyi tudatregény egyike (bár járhat a közelében). Ügyeljen arra, hogy a hős úgy viselkedjen, ahogy az a közismert Szív Ernőtől elvárható, aki már-már ódivatú kultúrlény. Például elsősorban borissza. (De azért megkóstol más italokat is, mert kell egy kis droghatás.) Aztán vonja vissza az irodalmi kisinas szerepét. Amikor azon meditál sötéten, mert még a depressziós napokat is kénytelen elviselni, vajon tehetséges-e még, vissza is vonja:

Régen tisztelte azokat, akiktől a legtöbbet tanult, Szép Ernőt, Márait, Krúdyt, Karinthyt, Esti Kornélt. Hajlongott előttük, mint egy égő fülű kisinas, felnézett rájuk, levegőt sem mert venni, ha körükben időzött, azt gondolta, istenek. Lehetett nagyvonalú vagy alázatos, tehetséges volt. Most meg? Csak legyint, mint nyugdíj előtt a rendőr. Mit neki most már ezek? Hát ők is meghaltak.

A regény, az Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet voltaképp részben kész volt, megjelent darabokban, hiszen már az első Szív Ernő-kötet, A vonal alatt 1994-ből is több volt, mint egyszerű tárcagyűjtemény. Haladt a regény felé. A szerző, Szív Ernő olyan kivételes egyéniséggé vált – egyszer még főszerkesztő is volt! –, akire az olvasó „a vonal alatt” mindig ráismerhetett. Aztán ott volt szereplőként a redakcióban már Bakó András is, akiben csak az nem ismerhette fel Baka Istvánt, a költőt, aki nem akarta. Tehát a munka dandárja nem a megírás volt (vagy a „kifogalmazás”, ahogy Szív Ernő mondja), hanem a szerkesztés. Valamint az áthallások szimfóniájának lekottázása.

Például a párizsi fehér füzet kezdete rímel Hevesi András Párizsi esőjére, Darvasi László ugyan mi mással indíthatna e helyütt, mint az égi áldással:

Persze megint esik, és megint az van, hogy beázott egy cipő, vagy beázott sok cipő, és a lábujjak olyankor mit csinálnak. Úgy zuhog, mint valami filmforgatáson, ahol a másnapos rendező nagyon el akarja áztatni a szereplőket. Ferdén megfeszülő szürke damilszálak, és nagyokat üvöltő szél.

boucherie_de_la_fontaine_de_mars_112_rue_saint-dominique_paris_7e.jpg

A világutazás egyik helyszíne Párizs, ahol Szív Ernőnek élmény még egy kis húsbolt is. Talán éppen ez… Vagy esetleg az alábbi, amelynek kirakatát árnyékoló ernyő védi naptól és az éppen zuhogó esőtől. Persze, lehet, hogy a Hevesi-párhuzam csak az olvasó fejében él, mert köztudott, hogy Párizsban esőre mindig számítani kell 

kepatmeretezes_hu_boucherie_du_bac_paris_10_april_2013.jpg

A feladat az volt, hogy a fából vaskarikát csináljon, azaz egy újságműfajból, ami gyakran gyorsabban porlik, mint az alföldi homoksánc, kővárat építsen. Darvasi Lászlónak sikerült a mutatvány. Szív Ernőt, mint egy mai Szindbádot, világkörüli útra küldi, hogy keresse a kincset, amit hétköznapian szólva ötletnek is nevezhetünk. Mert a tárca alapja a gyorsan megvalósítható eredeti ötlet. Kincs, mert még elgondolni is képtelenség, hogy Tolsztojt a Háború és béke sok évig tartó „kifogalmazására" egy kósza idea ösztönözte volna.

ferienwohnungen-sylt-schleswig-holstein_1280x500.jpgsylt-dune-nordsee-leinwandbild-arcy.jpg

 Minden magyar ember vágya, tengert látni. Szív Ernő Sylt szigetén bámulja reggel és este a homokbuckákat (dűne) és a végtelen tengert

Egyoldalú véleményem szerint az Ez egy ilyen csúcs „csúcsa” a korábban önállóan is megjelent elbeszélés, A berlini fekete füzet, amely sok többtételes rekviem az elhunyt barát, Baka István felett. De mivel tökéletes mű nincs, lehet, hogy vannak benne hibák. (A nyomozókkal való beszélgetés közben sajnos nem esik szó Dashiell Hammettről.) Aminek azonban Szív Ernő örül, mert a hibák javíthatók, csak vigyázni kell, a javítás az eredetit el ne rontsa. A dolog mindig kétesélyes. Az Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet azonban sohasem veri le a magasra állított lécet. Szív Ernő bevonult az öröklétbe.

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs – A nagy Szív Ernő-füzet. Magvető Könyvkiadó, 2014.

Thomas Mann: Lotte Weimarban

 

Sokan nem mernek belevágni egy-egy Thomas Mann regény elolvasásába, mert azt hallották, hogy nehezek, unalmasak, korszerűtlenek és messze állnak a mai élettől. Súlyos vádak, de nem igazak. Vegyük például a Lotte Weimarban című regényét, amelynek a szerkezete világos, a szereplői jól jellemezhető egyéniségek, akár személyesen is ismerhetnénk őket. Kivéve azt a nagyságot, aki miatt Lotte Hannoverből Weimarba érkezik. (Nem mellékesen, vajon az olvasó a közlekedés mai fejlettsége idején egy korábban barátnak tekintett nagy ember kézfogásáért milyen messzire lenne képes elutazni?) A kivételes nagyság Goethe, akit szintén szoktak ócsárolni.

Talán Petőfi volt magyar kritikusai között a legnagyobb. A pesti Pilvaxban összeverődött Tízek társasága egyik tagjának, Kerényi Frigyesnek írta – megjelentetésre szánva – 1847. július 6-án:

Tudod, barátom és ha nem tudod, hát tudd meg, hogy én Goethét nem szeretem, nem szívelhetem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától. Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de szíve békasó… eh, még az sem! hisz a békasó szikrát hány. Goethe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb; nedves, puha agyag, mikor ostoba Wertherjét írta, azontúl pedig száraz, kemény agyag.

Néhány sorral később a nősülése előtt álló huszonnégy éves népi zseni azért némileg módosítja véleményét:

Goethe a legnagyobb németek egyike. Goethe óriás, de óriás szobor. A jelen, mint bálványt állja körül, de a jövendő el fogja dönteni, mint minden bálványt. Amily egykedvűleg nézett ő le dicsősége magasságáról az emberekre, oly egykedvűleg néznek le majd az emberek dicsősége porba vegyült romjaira. Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legfölebb bámulhatják. S jaj azon nagy embereknek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem.”  (Útirajzok)

Thomas Mann – miután emigrálni kényszerült – másképp gondolta. Goethe legyen példakép. Mindenki más körülötte csak bolygó lehet. A Nap körül keringenek, ki közelebb, ki távolabb, ki örül a tömegvonzásnak, ki pedig átkozza Newtont, hogy a szabadesést mi az ördögnek fedezte fel.

Thomas Mann regényének dramaturgiai alaphelyzete önmagában mestermű. Egy huszadik századi regényben Lotte, Az ifjú Werther szenvedései hősnője, látogatást tesz Weimarban az őt 1774-ben megörökítő, megalkotó írónál. Szó sincs azonban rizsporos történetről, bár a külsőségek – Thomas Mann sokat ad a szemléletes leírásokra – talán azt is érthetővé tennék. A lényeg azonban a nagy ember önfeltárulkozása, ami egyben mondhatni, Thomas Mann önanalízise is. A háttérben ugyanis patikamérlegen azt vizsgája, vajon kinek a súlya nagyobb, Goethéé, aki halott vagy az övé, aki élő, sőt, nemrégiben lett Nobel-díjas, bár éppen elüldözték hazájából, és cseh útlevéllel járhatja a világot.

A regényben az a nagy truváj, hogy négy idősík metszi egymást. Az „ostoba” Werther-regény megírásának ideje, Lotte Goethével való weimari találkozásának két hete, a regény kidolgozásának folyamata (a félkész műből olvasott föl részletet Thomas Mann Pesten, amikor a rendőrség nem engedte elmondani József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét). Végül a negyedik sík, a mai, amikor egy olvasó veszi kézbe a könyvet. Egyébként minden valóságos, mindenki – akár rendőri értelemben is – lenyomozható, csak ott a nagy rejtély, ki mikor lép színre, miért, és amikor éppen beszél, az „onnan” van ide, vagy „innen” oda, és az olvasó éppen kinek a pártjára áll.

Thomas Mann a németeket jelentősen fölbosszantotta azzal, hogy megpróbálta a germánok ércbe öntött szobrát, Goethét nem ledönteni, de leléptetni a posztamensről, és emberivé tenni. De nem úgy, mint a történelmi regénynek titulált bestsellerek szokták, amelyek a nagy embert többnyire szimbolikusan (vagy tényleg) hálósipkában, ágyban, párnák és keblek között ábrázolják. Magyarul: lebutítják a nagy embert, hogy a kispolgár boldogan élcelődhessen esetlegességein. Vagy fölemelik olyan magasba – ha például az éppen aktuális nemzeti vágyálom ezt igényli –, hogy a hőst fenn a kék égben csak katonai távcsővel lehet látni.

weimar_hotel_elephant.jpg

A weimari Elefánt Hotel mai képe. Azt a lakosztályt, amelyben Thomas Mann 1949-ben, amikor Goethe születésének tiszteletére rendezett eseményeken megjelent (emigrációja után az első látogatása volt hazájában), ma jelentős felárért lehet igénybe venni (kb. 300 ezer Ft/nap), de attól még senkisem hiszi, ha egy éjszakára kibéreli, hogy ő Thomas Mann

Fontos helyszín a weimari Elefánt fogadó. Itt száll meg lányával Lotte 1816 szeptemberében. Szenzáció, szenzáció! Aminek az az alapja, hogy félreértve az irodalom lényegét,  az irodalmi hősnőt azonosítják a lehetséges mintával.  Akárhogy is, de Lotte Weimarban életre kel. A fogadóban a látogatók egymásnak adják a kilincset. A dramaturgiai cél világos: ráhangolni az olvasót a Mesterrel való találkozásra. Ennek érdekében mindenkinek meg kell tanulnia, hogy egy jelenséget sok szempontból lehet vizsgálni, még Goethét is.

Jön egy angol riporternő, aki jelentős személyekről készít amatőr rajzokat (újságírás, kíváncsiság). Jön Goethe famulusa, a sértődött rajongó, aki szerint a Mester őt, bár tőle nem is várta el, nem az érdeme szerint patronálta. Aztán érkezik egy igazi kékharisnya, az ideális irodalmi nő, aki kellemetlen adottságai ellenére képes „ideges intelligencia″ benyomását kelteni. Ismerjük őket, de neveket nem mondok. Majd betoppan Goethe fia, akit elnyom az apa súlya. (Zum Trutz 1830-ban, negyvenegy éves korában meghalt Rómában, hogy apja még két évig gyászolhassa.)

Eckermann szerint a rossz hír Rómából Weimarba elég lassan érkezett meg, és Goethe meglepően nyugodtan fogadta. (Egy 1831-es levelében Goethe, a műgyűjtő megemlíti, hogy fia Lombardiából értékes érméket küldött, de nem teszi hozzá, hogy közben elhalálozott.)

Lotte a fiút nem tartja sokra: „Az élet gyarló variáns-kísérlete.” Vajon ezt gondolta-e Thomas Mann saját hat gyerekéről, akik közül hárman  valamilyen formában szintén az irodalom örvényébe vetették magukat? (Klaus, a Mephisto írója még apja életében öngyilkos lett.)

johann_wolfgang_von_goethe_large.jpg

 Goethe a költő, regényíró, drámaíró, színházi intendáns, műgyűjtő, amatőr természettudós, miniszter, Weimar örökös turistalátványossága éppen így nézhetett ki – a ráncokat a festő kissé kisimította – abban a képzeletes időben, amikor Lotte megszállt az Elefánt Hotelben, amely csupán kétszáz méternyire van a ma is látogatható múzeumtól, a Goethe Haustól

A vendégjárás után – némi időjátékkal fűszerezve – végre elénk lép a nagy Goethe, aki korántsem bálvány. Ugyanis a hetven felé közeledő nagy ember korai ébredés után hálósipkában monologizál. Igen, valóságos hálósipkában, mert Thomas Mann az irónia mestere, ezt kis viccet is megengedheti magának. Hajnal van, és Goethének még nem kell nagyokat mondania. Ami a monológjában az érintett korosztálynak igen tetszetős, az az, hogy az öregséget nem hervadásnak fogja fel, hanem jó talajnak.

Jelenlegi fokunkon, lényünk ily szép kitágulása idején kellene nekifognunk az Amor és Psychének: a nagy képességű öregkorból, mélyen átélt, ifjúság csókolta méltóságból kellene, hogy sarjadjon a legkönnyedebb, legkecsesebb alkotás.

Ha valaki aforizmákat gyűjt, ebből a hajnali monológból kedvére válogathat.

Időre szükség van. Az idő kegyelem, hősiesség nélküli és jóságos, ha tiszteljük és serényen kitöltjük; csöndben gondoskodik, magával hozza a démoni közbelépést.

Továbbá:

Nem tudják a tökfilkók, hogy egy nagy költő mindenekelőtt nagy, és csak azután költő.

 Sőt:

Nagyság csak az öregkor hatalmánál, tartós súlyánál és szelleménél lehetséges.

 Végül:

Az emberek legjobb esetben a művet méltányolják – az életet nem méltányolja senki.

A nagy ember Lotte látogatását nem fogadja kitörő örömmel. Terhére van, hiszen, mint mindig, tele van tervekkel, feladatokkal. De elkerülendő a kínos szóbeszédeket, Lottét és lányát, valamint egy kisebb társaságot meghív ebédre (kezdete pontban három óra).

A gazdag ebédre Goethe weimari palotájában kerül sor. Ma is minden részlete eredeti. Csak el kell képzelni, hogy az asztalfőn Goethe ül, vele szemben a tizenkét gyereket szült Lotte, akit negyvennégy éve nem látott, és így szembe kell nézni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy az asszony öregedése a sajátjának a tükre. De lehet kicsit csalni. A matróna szépen öregedett meg – gondolja Goethe –, és ezt föl lehet tételezni talán róla is.

Goethe a vendégek kedvéért hajlandó az udvarias házigazdát és a nagy embert játszani. Anekdotázik, bölcselkedik. De az 1350-es egeri (ma Chleb) pogromról szólva, amelyben legalább háromezer zsidót öltek meg, igazából Thomas Mann víziója hangzik el a XX. századi rémtörténetet megelőzően, persze Goethe hangján, aki úgy beszél, „ahogyan gyermekeknek rémtörténeteket szokás mesélni”. 

Az utolsó nagy tartalmi egység a leglégiesebb. Lotte és Goethe egy utazókocsiban beszélgetnek, ha ez a beszélgetés valódi, és nem a könyv kitalált világán belül is csak képzelgés. Az idős asszony kikényszeríti Goethéből a legszebb álmot, a metamorfózis álmát, amely az öreget fiatallá, a köznapiságot kivételes ünnepséggé tudja varázsolni. Ez ugyanis csak a nagy ember képessége, a megfiatalodás, amit a legtöbb ember – ha jól meggondolja – nem kérne, mivel kétszer leélni ugyanazt az életet, tudván tudva, hogy elpocsékolta éveit, még a legcsökönyösebb szamár számára is büntetés lenne.

Goethe aggódott utóléte miatt. Műveit nem féltette, de mi marad meg az életéből, ami éppenséggel nem szobrászati alkotás? Eckermann, a hűséges famulus a Beszélgetések Goethével című könyvében fontosnak tartotta, hogy feljegyezze, mit mondott erről a Mester:

Ha csak annyiból állna az életünk, amennyit biográfusaink és lexikoníróink elmondanak rólunk, akkor bizony hitvány mesterség lenne az élet, és egyáltalán nem érné meg a fáradságot.

Az érthetővé, helyenként ironikusra formált „bálvány” Thomas Mann regényével egész biztos, hogy elégedett lenne. A mai olvasónak pedig a Lotte Weimarban talán a legjobb bevezető Thomas Mann úgymond nehéz műveihez.

Thomas Mann: Lotte Weimarban (fordította: Lányi Viktor). Gabo Könyvkiadó, 2015.

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia

 

A bogyósgyümölcskertész fia maga az író, aki huszonöt novellaszerű fejezetben életének (született 1960-ban) azt a másfél-két évtizedét meséli el, amely a palóc Vámosmikolától Pesten és Szegeden át Bécsig vezetett.

Természetesen nem kell készpénznek elfogadni egy jövőbeli életrajz számára a regény minden eseményét, mert Háy János nem titkolja, más az élet és más az irodalom. Az előbbi szerteágazó, és néha csak utólag derül ki, hogy mi volt benne fontos, mi a hétköznapok salakja. Az irodalomnak, amint Háy János egy olyan interjúban is leszögezte, amelyet feltehetőleg alaposan lektorált, más a szerepe.

Minden író a sebeiből dolgozik. Ha a sebek túl nagyok, nem tudod leszakítani a konkrét eseménysorról, ahogyan ezt Kertésznél vagy Ottliknál láthatjuk. Ha nem olyan zsigeri a trauma, akkor lehet pakolni más és más témák mögé. A sokkönyves írók mind ezt teszik. A cél, hogy a trauma feloldódjon, de persze soha nem oldódik fel, s az írónak nem is érdeke, hogy feloldódjon, mert nem szeretné elveszíteni azt az eredendő energiát, ami gyúanyaga a műnek, s persze nem szeretne arról a helyről sem ellépni, ahonnan beszél a világról, mert kétséges, hogy máshonnan is meg tud-e szólalni.

Tehát ez az életút sebek sorozata. Nem rendkívüliek, azaz nem zsigeriek, bár a főhős úgynevezett problémás gyerek, de azért Budapest egyik legjobb gimnáziumában és kollégiumában készülhet fiatal felnőtt éveire. Igaz, a kollégiumban „beavatják” (megverik), később is néhányszor, de mindet kiheveri, hiszen van egy visszatérő álma, amely New York-ba repíti őt, a szabadság honába, ahol olyan zenéket hallgathat, amilyeneket akar. A zene a könyvben kiemelkedő jelentőségű, az olvasó megtudja (újra átélheti), hogy mi volt fontos az ifjúságnak a hetvenes-nyolcvanas években. Miért isten „Dzsimi Hendriksz”. Miért lett mítosz az Ifjúsági Parkból, ami ma a többször átadott Várkert Bazár néven ismert (a bazársor még ma is üres).

arany_janos_altalanos_iskola_es_gimnazium.jpg A Sashegyi Arany János általános iskola és gimnázium madártávlatból. Idejárt a bogyósgyümölcskertész fia, amikor az elitgimnáziumnak még volt kollégiuma. Onnan kellett kiszökni, ha valamit látni, hallani akart az emberfia

Tengés-lengés, érettségi, előfelvételis katonaság, az első szerelem, aztán a többi lány. Éjszaka egy homoszexuális besúgónál, egyetem Szegeden, és mindenek felett barátok, akiknek nevük nincs, hiszen – a főhős szempontjából – elég, hogy ő a „barátom”.  Kis események (hamar felbomló beatzenekar alapítása Szegeden), és annak fájdalmas felismerése, hogy cél nélkül éljük életünket. Ennek a kallódásnak tömör megfogalmazása az apa életének összefoglalója:

Legtöbbször úgy tűnt (…), hogy a faterom, mint minden apa a világon, egy tragikus hős, aki úgy fogja bevégezni az életét, hogy soha nem következik be, amire készül. Lehet, ha tudta volna, hogy mire készül, nagyobb esélye lett volna.

Ez bizony komoly trauma, amit főhősünk genetikusan örököl. Amit természetesen a korszak keményen befolyásol, de a traumát mégsem lehet teljes egészében ráfogni, bár sokan emiatt adnak önfelmentést maguknak.

szeged_egyetem.jpg A kissé ütött-kopott Szegedi Tudományegyetem, ahol a bogyósgyümölcskertész fia zenekarszervezés mellett mellékesen diplomát kapott, és mehetett utána – ez már a valódi Háy János – általános iskolába tanítani (Jóna László fotója)

A történet keserű kódával ér céget. Ha az elbeszélő meg tudja keresni bogyósgyümölcs betakarításával a Párizsba való útiköltséget, akkor kinyílik előtte a világ, mint a Moszkva tér fiataljai előtt (ők megoldják okosba, vonatjegyet lopnak). Összejön a pénz, nyitva a határ, de a végállomás Bécs. Igaz, van ott jelentős szerelmi csalódás is, de a rezümé világos:

Vártam, hátha utánam jön a lány, hogy vicc volt az egész. De nem jött. Könnyem ömlött, és nem törültem már az orromat sem. Álltam a tiszta bécsi gassén: előttem volt a nagyvilág. És nem volt előttem semmi.

Ha ezt a „semmit” kellőképpen meg tudjuk emészteni, kezdhetünk értékelni is: A bogyósgyümölcskertész fia, ez a karcsú, időtálló kötet feltehetőleg Háy János mára már terjedelmessé nőtt életművének egyik legjelentősebb darabja.

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia. Palatinus, 2003

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak

 

 

Idén rendkívül hideg tél volt, továbbá jövőre lesznek a parlamenti választások. Mindebből világosan következik, hogy most érdemes elolvasni Térey János 2015-ben megjelent terjedelmes hőskölteményét, A Legkisebb Jégkorszakot. A mű, amikor a könyvesboltokba került, heves vitákat váltott ki. Voltak, akik remekműnek nevezték, voltak, akik fáradt alkotásnak tartották, bár ők sem vitatták például a szerző hatásos nyelvhasználati leleményeit.

A tél és a parlament azért kerül ide, mert Térey János, a költő, drámaíró, esszéista úgy keveri a lapokat, hogy hihetnénk, irodalmi hamiskártyással állunk szemben. Mert az szinte lehetetlen, hogy természeti-társadalmi sci-fi és szexuális aberrációleltár összeférjen ismert (vagy könnyen ráismerhető) mai közszereplőkkel, celebekkel, és mindezt még át is szője egy jól végződő romantikus történet. A versről, a többnyire emelkedetten hangzó ötödfeles jambusokról (lásd Shakespeare) se feledkezzünk meg, amit időnként párbeszédes drámabetétek tagolnak.

Igaz, ez a technika Téreynél már nem tétova irodalmi kísérlet, hiszen vannak előzményei. Például a Protokoll, amelynek főszereplője, a diplomata Mátrai Ágoston, aki most is főszereplő, bár nem teng annyira túl, hogy az ő története, azaz hogy  ötvenkét éves korában apa lett, háttérbe szorítaná a másokét.

 bajor_gizi_szineszmuzeum.JPG

A Bajor Gizi Színészmúzeum fontos helyszín. A jégkorszak idején a radikálisok főhadiszállása, amelyet aztán úgy foglalnak el a kommandósok, hogy foglyot nem ejthetnek

A sci-fi azzal indul, hogy Térey János tűpontosan felidézi az izlandi tűzhányó, a nevét leírni is nehéz Eyjafjallajökull 2010. március 20-ai kitörését, amely az európai légiközlekedést megbénító vulkáni hamuval tette magát emlékezetessé. Térey János ezt az eseményt nagyítja föl (tulajdonképpen nem volt nehéz), hogy vele magyarázza a Földet veszélyeztető, új jégkorszak kezdetét.

A jégkorszak hatását azonban nem világméretekben elemezi, hanem egyetlen városra, Budapestre szűkíti le, de leginkább a XII. kerületre, annak is a svábhegyi luxusnegyedére. Ami szorosan összefügg a társadalmi sci-fivel. Térey megbontja az időrendet, ugyanis A Legkisebb Jégkorszak miniszterelnöke, Radák Zoltán Orbánt követi, ami éppen nem tényszerű 2010-ben, de kicsire nem nézünk. (Apróság az is, hogy a miniszterelnöki rezidencia Téreynél a Sándor-palota, de jogosan, mert korábbn egy miniszterelnök annak álmodta.)

A történet, amelyben jó magyar terroristák végeznek a szocdem miniszterelnökkel, amúgy is tiszta fikció, amit csak egyesek szemében zavartak a konkrétan lefordítható (régen azt mondták, „áthallásos”) betétek.

 20150123svabhegy5.jpg

 A svábhegyi tüdőszanatórium, amely szomorúan elhagyatott állapota után legalább Térey Jánosnál újra életre kel

Voltaképp nincs is áthallás: Térey János világosan, tagoltan és ironikusan mondja, amit mond. A magyar „felső tízezer” szánalmasan törpe frusztráltságát, kisebbrendűségi érzéseit veti papírra, de azzal a míves részletességgel, ami az olvasó fejében élénk képpé tud összeállni. Nevethet és dühönghet. Egyébként nekünk, a többségnek mi köze van ehhez a világhoz, miért pazarol rá Térey János ennyi energiát? Hogy világosan lássuk, ők vannak hatalmon, őket kell túlélni (nehéz lesz).

A  miniszterelnök Radák sem különb Deákné vásznánál, ő is – mint a peremről sokan mások – Nyugat alkonyát várja, „És hervasztó szociáldemokrata-jobbközép / Kényszer-nagykoalició" élén állva az Európai Unió széthullását vizionálja. Ugyanakkor élvezi a luxust, a Róma végnapjai előtti szaturnáliákat, és közpénzen zugligeti villát szerez, hogy abban fogadhassa (egyik) szerelmét. Mert az eposzban vannak pikáns részletek is, ahogy azt már Homérosz óta megszokhattuk.

Végül egy kis tanács arról, hogy hogyan kell olvasni A Legkisebb Jégkorszakot. Rajongva, felháborodva, körülbelül úgy, amint egykor az olvasók fogadták a Zalán futását. A 25 éves Vörösmarty Mihály 1825-ben megjelent eposza regény. Akárcsak Angliában Walter Scott korabeli életműve, vagy Franciaországban a magyar írónál két évvel fiatalabb Victor Hugo, akinek romantikus nagyregénye, A párizsi Notre-Dame is formálódott már (megjelent 1831-ben). Ami Nyugaton prózában írt regény, az nálunk versben születik meg. A Legkisebb Jégkorszak formailag úgy tekint hátra, hogy a jövőt pásztázza. Pontosan abból az indítékból, ami miatt Vörösmarty Görbőn az eposz első énekében keményen leszögezte:

A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb

Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.

A dicső múlttal szemben (amikor a hős még a „párducos Árpád” volt), Térey János a „tehetetlen kor” bárdja lett. Az úgynevezett rendszerváltás után negyedszázaddal más nem is lehetne.

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak. Libri Könyvkiadó, 2015. (Második, javított kiadás.)

Dés Mihály: 77 pesti recept – Rubin Eszter: Bagel

Új műnem van kialakulóban, a gasztronómiába ágyazott irodalom, amelynek az a fő jellegzetessége, hogy nem a kocsma a főszereplő, hanem a konyha és a szakács. Az irodalom csak garnírung, nem úgy mint Krúdy Gyula zseniális novellájában, az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél címűben, ahol a konyha meg a lélekismeret egyenrangú, hiszen az ezredes  pisztolypárbaj előtt elfogyasztja a lábos aljáról összekapart isteni marhapörköltet, továbbá a hideg sertéssültet és a liptói túrót, aztán bekövetkezik a váratlan eset, a kivégzendő firkász golyója őt találja szíven.

Természetesen, mint mindennek, a gasztroirodalomnak is van előzménye. Hogy ne a görögöknél, az epikureusoknál kezdjük vagy a rómaiaknál (Petronius: Satyricon), illetve a közvetlen ősnél, Brillat-Savarinnél (ma is igen tanulságos a ma-holnap kétszáz éves könyve, Az ízlés fiziológiája), elegendő arra gondolni, hogy Váncsa István szakácskönyvei tulajdonképpen kultúrhistóriai remekművek. Körner András Kóstoló a múltból című nagy sikert aratott könyve azzal bonyolítja és teszi különlegessé az elkészíthető ételekből álló szakácskönyvét, hogy nem kevés írói eszközzel dédmamáját, a kisvárosi zsidó háziasszony portréját is megrajzolja, napi teendőit, életét, hiszen az ő legalább százéves kéziratos receptkönyvét használta dédunokája könyve sorvezetőjének.

Különös tréfaként Laár András, a „humorista, énekes, zeneszerző, dalszövegíró, író, költő, spirituális gondolkodó” (a honlapjáról másoltam) is írt 108 finomenális vegetáriánus recept à la Laár címen egy szakácskönyvet, ami tökéletesen illeszkedik sokágú önjellemzéshez.

Manapság, amikor az internetet is elárasztják a csodálatosnál csodálatosabb receptek, és amikor már gasztroizmus néven tévé és káefté is működik, ennek az új (és voltaképp barátságos) őrületnek nyomot kellett hagyni a kulturális hierarchián is. Például az írók elmélázhattak azon, hogy mi lenne, ha az irodalmat a konyha edényei közé rejtve adnák olvasóik kezébe.

Ezt teszi Dés Mihály 77 pesti recept (gasztronómiai anyaregény) című gasztroirodalmával, amely lehetne akár a Pesti barokk (lásd http://egyoldal.blog.hu/2017/01/16/des_mihaly_pesti_barokk_900) mellékhajtása is, de annál jóval könnyedebb. Ezt sokban segítik Dés Marci gyerekkezet követő rajzai is, valamint a szellemes tipográfiai munka.

A címben szereplő anya, a rádiós Dés Magda – nyugdíjasként Sütimama – konyhája ráadásul köznapi, amit az is mutat, hogy unokái nála eszik nem a legjobb borjú frikandót, hanem a spenótot. De Dés Mihály receptjei is jobban hasonlítanak Laci bácsi konyhájára, mint a mesterszakácsok ételkölteményeire, amelyek fogyasztása, persze, nem a jóllakottság érzetét keltik, nem is ez a céljuk. Mert például Désnél a pogácsa nem kerek, „mert az egy cirkusz”, hanem barátfüle vágóval szétszabdalt tészta, amely, láss csodát, ebben a formájában is kitűnő.

 thcw2354g8.jpg

 Ez egy nagyon egyszerű spenótfőzelék. Vajon a Dés unokák ilyet ettek, vagy sokkal jobbat? (Az unokák, tapasztalatom szerint, előnybe részesítik a nagyik főztjét)

Na, de mi benne az irodalom? A családtörténet, amely ebben a műben részletesebb, mint a Pesti barokkban. Hogy milyen volt ez a család? Bizony anyajogú. Íme egy kis kóstoló:

Sok minden nem volt apai nagyapám. Például ínyenc sem. Mondjuk, a Philip nagyi mellett csoda is lett volna, ha az. Nagyanyám egy felvilágosult, modern, dolgozó asszony volt, de nem az a szüfrazsett lélek, úgyhogy nem vette be a férfi és női egyenjogúságról szóló mesét. Beérte azzal, hogy náluk a férje alárendelt.

A honi gasztroirodalom másik nagy ételkeverője Rubin Eszter, akinek nemrég megjelent Bagel című műve e nemben már a második. Mondhatni az előző könyve sikerét lovagolja meg, hiszen a Barhesz tényleg siker volt. Kétségtelen, nemes törekvés, hogy a barhesz után divatba kell hozni ezt az Amerikában népszerű zsidó süteményt is, de az irodalom mintha tollban maradt volna. Olyan a könyv, mint egy tévésorozat szüzséje.

Az alapsztorit az teszi, hogy két talpraesett nő bagelboltot gründol valahol a főváros szívében, és a betérő vendégek önálló novellafüzérben elmondják kalandos életüket Virágnak, vagyis a könyvet író Rubin Eszternek (a Bagel is egyes szám első személyben íródott). Közben a nők egymás között ételről és szexről beszélgetnek. Irányjelző: Szex és New York. Jó színészek kellenek, és egy díszlet is elegendő, hogy egy ügyes rendező leforgassa a kétszer tízperces epizódokat.

 parmegiano_bagel_6.jpg

  Az ezerféle bagel közül ez egy szendvicses változat. Mint látható, rukkola nélkül a legjobb bagel is smafu

Tehát a világért se várjuk, hogy a bagelboltban (amely később a pho levest is felveszi az ajánlatai közé) Estragon és Vladimir beszélgetnek, miközben várják Godot-t, pedig ők is igényesek. Az éhes Estragon rossz néven veszi, hogy Vladimir sárgarépa helyett fehérrépát ad neki. Rubin Rékánál azonban a történetek mindössze a „hétköznapi” kategóriába tartoznak. Legtöbbjükkel jobb magazinokban számtalanszor találkoztunk már, a pszichológia a romantikus komédiák, esetleg drámák kvázi pszichológiája, és az sem újdonság, hogy a szerző beállt a trendinek tartott laza írásmódba. Aztán eltáthatjuk a szánkat, hogy ezek a mi lányaink milyen világlátottak. Még a katolikusok szent zarándoklatát, a Caminót is végigjárják.

Ebben a műben is fontos a zsidó élet megjelenítése. Virág férje, akit feltehetőleg ő tart el, bulvár zsidómédiát szerkeszt egyedül. Időnként filózik – tényleg! – istenről, de egy rabbi hamar helyre tudná tenni. Szórakozása is megvan. Kínából hozat magának drónt, mert az több nézőpontot enged meg a (tehetős) embernek. Rubin Eszter felszínen mozog, és ebben a témában sem mélyül el a szerző, még annyira sem, mint első művében. Már jobb bloggerek sem szoktak így írni az úgynevezett zsidó sorsról:

Mindegy, hova költözünk. A zsidók mindig otthont keresnek, de a zsidóságban senki nem lel otthont, mind kirekesztett kívülállók maradunk, bárhova megyünk. Áltatjuk magunkat azzal, hogy jövőre Jeruzsálemben találkozunk, De amint népünk utolsó tagja betenné a lábát Izrael földjére, az irániak azonnal bevetnék atombombájukat. Ha megszűnne a zsidó anyaország, pillanatok alatt végeznének az összes diaszpórazsidóval, szerte a világon.

Miért rossz a gondolatmenet? Mert a sokaságot, különbözőségeket (a magyarokat, a románokat, az arabokat stb.) akarja a regénybeli szereplő olyan közös ernyő alá terelni, amelynek a színét is ő állapítja meg. Persze, a társasági életben (például kocsmákban) ez sokszor előfordul, de egy regényben ezt a modort legalább iróniával illik kezelni.

Mindkét mű nagyra becsüli a reklámot. Dés Mihály anyjáról, Sütimamáról több baráti és testvéri megemlékezést tett be könyvébe. Egyikük a kulináris élvezetekben is elmélyült Esterházy Péter, akinek a szösszenete szellemes, mint mindig:

Abszolút úgy beszélt velem, mint a szervezett vasmunkások a levitézlett grófokkal, vagyis bizonyos (egyébként általam elvi okokból támogatott , lásd hazaáruló) erkölcsi fölényből. (…) Ezt játszotta. A köztünk lévő társadalmi feszültséget. Ennyire grófnak, ilyen drámaian grófnak talán senki nem nézett engem soha. Republikánus vagyok sziszegtem neki hiábavalóan.

Rubin Eszter modernebb eszközökkel ajánlja könyvét. Klipet forgattak papíralapú reklám helyett, és a profi munka egyenes felszólítás arra, hogy karolja föl az egyik televízió ezt a jelesnek ígérkező sorozatot, amelyet a Maldon sót (és egyéb étkezési fantasztikumokat) élvezők imádni fognak.

Dés Mihály: 77 pesti recept. Gasztronómiai anyaregény Dés Marci rajzaival. Corvina Kiadó, 2014.

Rubin Eszter: Bagel. Atheneaum Könyvkiadó, 2016.

Temesi Ferenc: Híd

A hetedik X felé közelítő Temesi Ferenc biztos tájékozódási pont a magyar prózairodalomban. Jelentős életműve ellenére csak a 2014-ben megkapott Kossuth-díjának köszönhetően tudott végre élhetőbb lakásba költözni a budapesti Csikágó szélén, abba a házba, amelyben Karinthy Frigyes született és a híres zenebohóc, Eötvös Gábor („Van máásik...") lakott. Temesinek korábban feje felett a tető a Margit körúton volt. Egy lyuk, amelyben szinte leülni sem lehetett, csak írni, írni...

Ma már koszorús író, 2012-től az MMA akadémikusa, de mégsem tud örülni kitüntetéseinek. Fájdalmas, ám – Magyarországon vagyunk – nem újdonság szájából a panasz:

Az írás, mint foglalkozás megszűnőben van. Munkanélküli író – elvben – nincsen, csak pénz és állás nélküli van. Nem lehet mindenki a kuratóriumi kúrós kórus tagja! Se előleg, se utólag – ennyit a honoráriumokról. Írjak újságba? A számlákra se elég.

Hogy miért nem hagyja abba az írást, arra is van népi magyarázata, tősgyökeres:

Én azért írok tovább, amiért a tyúk sem hagyja abba a tojást.

És ez az életmű több ezer oldal. Vajon olvassák-e sokan? Természetesen ezt a kérdést minden író felteheti önmagának. Temesinek vannak rajongói, például Balázs Géza nyelvész, de egy ma született olvasónak nehéz kitűzni területfoglaló lobogóit a Temesi-világkép három egybefüggő nagyregényének – Por, Híd, Pest – magas csúcsaira. (Ebben segíthet Balázs Géza alapvetően eligazító tanulmánya, amely több, mint nyelvészeti kuriózum, alapos irodalmi szövegismeret: Szövegszerkesztési sajátosságok Temesi Ferenc Por című regényében. (lásd: http://mnytud.arts.klte.hu/szleng/tanulmanyok/mny-nyr/balazs_geza1989b.pdf)

Vegyük példának a középső kötetet. Az 1993-as Híd nyugodtan kiemelhető a triptichonból, bár a világkép része, de önállóan is teljes regény. Benne azonban a Temesi-regények nehézségei is nyilvánvalók. Temesi Ferenc voltaképpen egyetlen regényt ír, amelynek anyaga pontosan maga az író. Bármelyik regényét vesszük elő, feltűnnek bennük az életrajzi elemek. De aztán el-eltünedeznek, mert az élet szóról szóra – bár sokan úgy hiszik – mégsem regény. Kell a háttér is, amely nem áll elő önként. Kutatni kell, terepen és könyvtárakban kínlódni.

kep2.jpg

 Az ELTE Egyetemi Könyvtár Budapest szívében. Itt dolgozik Zoltán István

A könyvtár, egészen pontosan az ELTE Egyetemi Könyvtár a Hídnak is a fő helyszíne. Az élő főhősnek munkahelye, akit ebben a regényben az író Zoltán Istvánnak nevezett el. István itt kapja meg tudományos előmunkaként a halott főhős, Tóth Pál életének dokumentumait. A töredékekből önálló regény lesz (a születéstől kezdve). Az előbbi hős lehet a passzív, az utóbbi az aktív élet metaforája. A fiatal felnőtt – huszonnégy évet és kilenc hónapot morzsolt le hiába a regény kezdetéig – így szólítja meg önmagát:

Mindenki fölfelé törekszik, de te nem.

kisletek1.jpg

 Omladozó kisteleki napsugaras ház. (Homlokzatán van a Nap-motívum.) Hasonló lehetett az a porlódi porta is, ahol Tóth Pál megszületett

Mindkét történetben fontos helyszín Porlód és Tengőd, amelyek a Temesi-regények univerzumában Szeged és Kistelek köznapi megnevezését helyettesítik. Ugyanakkor a helyszínábrázolás a lehető legpontosabb, szinte a göröngyök és a macskakövek is hitelesek, a szerkezet azonban a Tarot kártyalapjait és a Ji King pálcikáit tartja szem elött. Mondhatni többezer éves ezoteriát használ fel, amelyek nem is annyira a jóslást, mint az önismeretet fejlesztették.

A Híd a külső realitás és a belső élet konfliktusa. Az 1890-ben született Tóth Pál élete, bukásaival, balul sikerült politikai szerepvállalásaival együtt, a tevékeny külső élet látlelete. Zoltán István igazi élete leginkább utazásos álmaiban jelenik meg, amelyek Temesi Ferenc valós utazásai nyomán születnek. Ismét a feltétlen pontosság igényével. A párhuzamosok azonban a könyv keretein belül összeérnek. A jelszavak: apa, anya, nagyapa, a szűkebb és a tágabb család. Zoltán István azonban kiszakadt ebből a kötelékből. Nem találja gyökereit. Voltaképp megfelel neki ez a képlet:

A zsidóknak református vagyok, mert katolikus vagyok (…) A katolikusoknak túlságosan protestáns. A reformátusoknak taoista. A mohamedánoknak hindu. A buddhistáknak majdnem pogány. A többiről most nem is szólva.

A Hídhoz szükségeltetik alapos történelmi, politikatörténeti, nyelvészeti, irodalmi és néprajzi ismeret. Például olvasás közben tudni kell hallani és érteni a tengődi-porlódi őző nyelvjárást. De ez sem legyőzhetetlen akadály. A legtöbb adatnak, ha éppen érdekel bennünket, utána tudunk járni. Az egyik legfontosabb forrás a néprajzkutató Bálint Sándor háromkötetes nagy munkája, A szögedi nemzet (1976, 1977, 1980). Egyáltalán, Bálint Sándor egész személyisége, akinél Móricz Zsigmond is sokszor megfordult, amikor két Rózsa Sándor-regényét írta. Érdemes idézni, hogyan oldotta meg azt az ellentmondást, amely az ő életpályáját is végigkísérte: 

Én nemcsak egy politikai rendszerben élek, amely nekem nem szimpatikus, de egy társadalomban is, és ezzel a társadalommal szemben nekem súlyos kötelességeim vannak.

Tóth Pál és Zoltán István is két egymást követő átkosban éli életét, épp ezért a legnagyobb kérdés, hogy hova is sorolható ez a kívülállás-kötelezettség kettősség, amely egyfelől modern, de nem posztmodern per definitionem, másfelől konzervatív, szellemében és eszközeiben, hiszen egy pillanatig sem akarja elfedni, hogy az író rendezi körképpé szereplői sorsát, akárcsak egy honi Balzac. Ráadásul a politikától távol tartva magát, nem a szekértáborok csillaga.

Természetesen a körkép csak a trilógia egészével teljes, de ismerkedésnek, az életműben való tájékozódás első fokozatának a Híd tökéletes lehetőség. Kedvre derít, hiszen életviteli stratégiához is kiváló tanácsot ad.

Ha nincs fantáziád, legalább álmodj.

Temesi Ferenc: Híd. Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1993.

 

Garaczi László: Egy lemur vallomásai

Garaczi Lászlónak nincs ilyen regénye, bár négy kötetének ez az alcíme. Most mégis együtt ajánlom olvasása mind a négyet, mert az az érzésem, hogy a szerző szétírt egy korszakos regényt. Szétírt? Ilyen irodalmi zsiráf talán nincs is, hiszen a szét igekötővel az írni ige csak ritkán szerepel (például nehezen érthető különlegességként a rapper Nomagróf és Riddler Fehérzaj című szerzeményében).

Az történt ugyanis, hogy a Jelenkor Kiadó 1995-ben Pécsett megjelentette az 1956-ban született és akkor már egyáltalán nem kezdő író, Garaczi László Mintha élnél című regényét. A siker óriási volt, ma már a harmadik kiadásnál tartunk. Méltán. A Kádár-átkost egészséges kettőslátással, gyerekszemmel és felnőttként ábrázolja. A konszolidációt, mint cseppben a tengert (ha már jobb hasonlat nem jut eszembe), az a belvárosi mikrovilág tükrözi, amelynek pontos helye a „Szemere–Balaton–Honvéd–Markó utcai Bermuda-négyszög”, közel a Hadügyminisztériumhoz.

Természetesen mit se érne az éleslátás, ha a regény nem olyan nyelvezettel íródott volna, amelybe öreg és fiatal egyaránt beleszerelmesedhet (vagy utálja, de legalább elolvasta, aztán később rájön, tévedett). A négyéves gyerek és a negyvenhez közelítő író igen egyénien azt a sajátos nyelvet használja, amelyet a nagy minták is műveltek. Hogy kik? Garaczi beszámol arról, hogy „gyűjtötte a skalpokat" (azaz találkozott velük), és életismeretben sokat köszönhet  a Fiatal Művészek Klubjának.

Nemsokára beszereztem Esterházy skalpját az FMK-ban, azután gyors egymásutánban megfogtam Erdélyt, a Dixit és Bódy Gábort. Éreztem, hogy ingyen töltődöm a tehetség fluidumával.

Irónia, fölhabzó irónia. Mert, ugye, nincs ilyen fluidum, csak kemény küzdelem az önálló nyelvért, amibe még az ilyen szörnyszülött is belefér: 

Egész népemet fogom

Nem középiskolás fokon

Garaczi

Laczi

 Aztán az irónia tetőfokra hág, akárcsak Török Ferenc Moszkva tér című filmjében, amikor Nagy Imre szóba kerül.  Garaczi ügyel arra,  hogy pontosan tudjuk, a fiatalság éppen mikor és hol van (most éppen 1989. június 16-án):

Dani jön konokul szembe (…), és súlyosan be vagyunk állva, mert mi is megyünk, ahogy mondja, „megstírölni a komcsi dögöt, mielőtt végleg elkaparják.”

Dani nem Pongrátz Gergely, de közelesen az ő szavait idézi, aki nem jött haza a temetésre. Az író azonban vátesz, hiszen megjósolja:

Demokrácia lesz a diktatúra intézményrendszerével.

És, ha a könyv „eszmei mondanivalóját” kellene összefoglalni, ne fáradjunk, mert azt is megteszi helyettünk Garaczi Laczi:

egyszerűen kiröhögjük az ellenséget, nagyon krézi, mert az ellenség legyőzésének egyetlen módja, hogy nullává, semmivé röhögjük.

 lemur2.jpg

 Itt látható egy lemur (gyűrűsfarkú maki). Hazája Madagaszkár, ahol a legenda szerint Benyovszky Móric rövid ideig király volt. Garaczi e termetre kicsiny állatokat négy regényében költői misztikával növeli nagyra

A siker kötelez, Garaczi László három év múlva közreadta a második lemur-kötetet. Ez volt a Pompásan buszozunk! A könyv kis lépés előre: a főhős, itt Lemur Miki, általános iskolás történetét meséli el. Irodalmilag azonban új Mount Everest. Olyan ez a regény, mintha a két kötet között nem telt volna el három év. Garaczi, bár sokoldalú alkotó, költő, drámaíró, forgatókönyvíró, mégis szigorúan beállt retrospektíven nemzedéke történetébe. Persze, van mégis változás. Ahogy nő a gyerek, úgy tágul a szemhatára. De minek, hiszen a hatvanas évek egyre sötétebbek, a felnőttek egyre fáradtabbak, és egyre kevésbé látszik a cél, ha volt egyáltalán.

 

kalocsai_nagy_laszlo.jpg

 

 A Kalocsai Forradalmi Ezred egyetemi előfelvételivel felvett harcosai 1977-ben. Képen, a ponyvás teherautón  lehetne Garaczi László is, aki katonaként a Csont becenevet kapta. Nagy László fotója, amiért, ha akkor felfedezik, több évi börtönt kaphatott volna, de nem kapott, mert a Magyar Néphadsereg, tudom, szintén 1977-ből, rendkívül trehány volt

 A siker fáraszt, hagyjuk nyugodni a lemurokat. A Pompásan buszozunk! után a fejlődésregény következő kötete, az Arc és hátraarc elkészültéig eltelt tizenkét év. Természetesen nem dologtalan.  De nem lehetett annak ellenállni, hogy Garaczi László ne örökítse meg a Kalocsai Forradalmi Ezred 82-es aknavető századában vele és kortársaival 1975–76-ban megesett élményeket, különös tekintettel a szüzesség elvesztésére. A pontosság most is erény:

 Azon a tavaszon sokat esett az eső, és megnyílt a Skála Nagyáruház Budán.

Fontos jelzés, hiszen ez a Nagyáruház 1976. április 3-án nyílt meg (másnap az ünnep miatt már zárva volt). És hogy múlik el a világ dicsősége, 2007-ben le is bontották, hogy helyén, amikor az Arc és hátraarc megjelenik, pláza álljon. A regény súlyos tanulsága a kétely:

Semmi sem véletlen vagy fölösleges, vagy minden.

 wunsch.jpg

A Wünsch híd a Városligetben, amikor a millenniumi földalatti az Andrássy út végén kibújt a föld alól, és fölötte a gyalogosok számára szép kis hidat emeltek. A két felszíni megállót a kommunisták 1973-ban vonultatták illegalitásba (föld alá)

Igaz, ez a mondat már a negyedik lemur-vallomásaiban olvasható. A Wünsch híd 2015-ben jelent meg. Az előző mű óta eltelt újabb öt év. Az író ötvenkilenc éves, és ebben a könyvben látszólag összefoglalja Lemur Miki életének stációit. Röviden: vendégszövegeket is felhasznál saját három regényéből. Korántsem azzal a szórakoztató iróniával, ami korábban jellemezte őt. Meg a szerkezet is más, nem folyamatos történet, inkább mininovellák sorozata, amit a főhős folyamatos és elmélkedő belső monológja fog össze. Hiába, a csúcson vagyunk, bár a Kossuth-díjat Garaczi még nem kapta meg (ami késik, nem múlik), és illendő lenne végre komoly írónak látszani. Hiszen a részekre szabdalt történet tengelyében az író egyetemi tanulmányai állnak. Szomorúan tapasztalja, hogy a gyerekből felnőtt, Csontból főhivatású író lett. Valamint megtörténik a rendszerváltás is. De nincs ok örömre, mert nagyobb a csodálkozásunk, hogyan tudtuk elviselni mindazt, ami volt. És a végén a rezümé:

Barátom szerint a világ egyetlen mentsége, hogy nyersanyagul szolgál a művészet számára.

A négy egységnyi regény a virtuális nagyregényt írta szét. De nincs késő, még megszülethet, hiszen Kemény Istvánnak is sikerült a Kedves Ismeretlenben. Garaczi László is írhat összefoglalást, hiszen az élet nevű nyersanyag rendelkezésére áll. Azt is tudja, hogy „visszafelé szépülsz”. Ki ne akarna szebb lenni, mint amilyen valójában? Ki tudna egy ilyen programnak ellenállni?

Az olvasó várakozása azonban nem valóság. A tény: Garaczi Lászlónak két évtized alatt – egyéb kötetei mellett – sikerült négy maradandó művel gazdagítani a magyar irodalmat, ami, ismerve az erős mezőnyt, nem kis teljesítmény.

Garaczi László: Mintha élnél. Magvető, 2011. Harmadik kiadás. - Garaczi László: Pompásan buszozunk! Magvető, 2016. Változatlan utánnyomás. - Garaczi László: Arc és hátraarc. Magvető, 2010. - Garaczi László: Wünsch híd. Magvető, 2015.

Dés Mihály: Pesti barokk

 

Ha irodalmi előképeket kellene keresni Dés Mihály regényéhez, a Pesti barokkhoz, akkor – ahogy a szerző is utal rá – előbb-utóbb eszünkbe jut néhány bővérű dél-amerikai regény, például Mario Vargas Llosától a Pantaleón és a hölgyvendégek vagy a Don Rigoberto feljegyzései, de Márqueztől sem volt idegen az erotika kendőzetlen ábrázolása, például a Bánatos kurváim emlékezetében. Vagy ha irodalmi példát akarunk állítani a Pesti barokk főszereplője, Koszta János mellé, akkor Nathan Zuckerman sem maradhat el, hiszen Philip Roth feltehetőleg önmagát jelenítette meg költött hősében.

Akárhogy is van, Dés Mihály művének jelentős része a főhős erotikus kalandjait részletezi kíméletlen őszinteséggel, egészen odáig, amíg ezzel a harminckét éves pesti Casanovával meg nem esik a szokott baj. Halálosan beleszeret egy tizenhét éves lányba, aki vele, noha János mindent megtesz ennek érdekében, nem jut el az orgazmusig. Persze, a frigiditás érdekes téma, kapunk is róla esszészerű okfejtéseket, de Dés Mihály jól tudja, erre alapozni aligha lehet egy terjedelmes regényt. Ráadásul fordítói, irodalmári pályáján az elsőt, ami hatvanhárom éves korában jelenik meg először (már a harmadik kiadásnál jár).

A szerelmi történet, akárcsak Bruck András New Yorkba zárva című regényében a nagy érzelmi vihar, tulajdonképpen itt is csak csomagolóművész Christo szerint való lepel, mert a tét: bemutatni vagy inkább érhetővé tenni, hogy lehetett művészként boldognak és boldogtalannak lenni a mából oly sokszor elátkozott ancien régime-ben. A történet 1984-re fókuszál, amikor egyébként Magyarországon nem történt semmi különös.

 

6490bf2a2cc6e80127534c563f583070.jpg

 

 A pesti éjszaka egyik ikonikus helyszínének a Balettcipő számított, ahol a regényben sok minden történik, például főhősünk úgy emlékszik, nem túl elegánsan: „integettem Sándor Palikának, aki megint másfél fejjel  magasabb csajjal üldögélt”. Persze, például itt is a sok macerával járó Csak egy mozi forgatását pihente ki

Ezt mondja a történész, Gerő András is erről az éráról, el kell hinni. 

1984 pont olyan év volt, mint a többi. Nem a nagy fordulatok, nem a jelentős megrázkódtatások, nem a látványos változások esztendeje. A világban – ahogy azt már megszokhattuk – időnként nagy balesetek történnek. Az indulat politikusokat gyilkol, akik életben maradnak, tárgyalgathatnak egymással. Mocorognak emberek és dolgok, de nincs lényeges változás, 1984 békeév. (Beszélő évek, 1984.)

Vagyis Orwell víziója erről az esztendőről nem volt naptárilag pontos, csak irodalmian hiteles. (Érvényessége ma sem múlt el, sőt...) Dés Mihály ezt az érvényességet vizsgálja visszamenőleg, ugyanakkor a felejthetetlen élmények forróságával. Hitelességét azzal növeli, hogy csak azt akarja láttatni, aminél ő maga is jelen volt. Sok helyszínen, sok személyiség társaságában, de nem Jézus ő, hogy egyszerre több helyen legyen, ezért kétfelé osztja önmagát. Koszta János legjobb barátja András, aki szintén önmaga, és a fikciós irodalom legnagyobb dicsőségére leveleznek is egymással. Aztán az irodalmi horror teteje, hogy Koszta János találkozik a Fiatal Művészek Klubjában Dés Mihállyal, akit ironikusan így fest le – a feldicsért testvérrel, a zenész Dés Lászlóval ellentétben:

ez (…) egy kora ősz, nagydumás link, aki értelmiséginek adja elő magát, mert lefordított néhány novellát, de alapvetően tolmácsolással foglalkozik.

További merész húzás, hogy a kulcsregény csak a főszereplők tekintetében alkalmaz kulcsot, egyéként mindenki a saját nevén szerepel. Természetesen elsősorban azok, akik a művészetet underground művelik, de mások is, mint például az operatőr Kende János, akinek kékkúti parasztháza fontos helyszínné válik. Vagy a pszichiáter Goldschmidt Dénes (akivel Dés Mihály személyesen nem is találkozott), de Koszta János az ő pesthidegkúti intézetében mély eszmecserék közepette írja a regényét. Igen, az a kedvelt trükk is megvan, hogy regény íródik a regényben. De még narrátor is van, mert Cervantes óta az jól mutat.

Az olvasó J. D. Salinger Zabhegyezőjének kellemes frivolitásától elrugaszkodva a könyv első húsz oldala után bizony rájön arra, hogy komor erdőbe csalják. Az élet rezsimektől függetlenül borzalmas, de a fájdalmak tompíthatók. Egyfelől a kultúrával, amelyben az értékek cenzoroktól függetlenül születnek. Másfelől úgy, hogy nem keressük a pofonokat, például nem politizálunk. Najmányi László, a magyar underground all-round művésze írta erről az időszakról:

Abban az időben radikálisan nem érdekelt a politika. Nem értettem hozzá, nem akartam beletanulni. A másodlagos, a májá irrealitás egyik sokakat hipnotizáló káprázatának gondoltam. Nem volt közöm hozzá. Ízlésem és vele szinkronban működő önbecsülésem egyaránt megóvott attól, hogy a létértelmezésnek e nagyon alacsony szintjén kommunikáljak.

 andrassy_112_fmk.jpg

 A Klub, a mitikus FMK az Andrássy út 112-ben egy korabeli képen (mai neve: Kogart Ház, amely esetleg félgőzzel vagy annyival sem működik)

A Pesti barokk ennek a „sajnálatosan bent vagyok, de mégis kint" szituációnak (az igazi kívülállást, persze, a disszidálás jelentette) legalább olyan mély ábrázolása, mint a történészek hasonló témakörben való kutakodása, sőt jobb annál, mivel átélhető.  Például sokszor merülünk le a főszereplővel és barátnőivel a „klubba”, ami a szigorúan ellenőrzött szabadság szigetének számított. A regényből megértjük Petri György Egy szigorúan ellenőrzött klub című versét (Petri szintén a mű egyik hallgatag, de saját nevét viselő szereplője), a versből a regényt: 

 

ami a klub minősítést illeti, inkább ócska csehó volt,

hol összegyűlt esténként megannyi téboly és hóbort,

oda cipelte Erdély Miki minden esten rákját,

demonstrálni, miként győz a szellem a testen,

ott ültek éjjel kettőig Dixi és Lukács Mari,

a művészetakarás ezen szerencsétlen kárvallottjai,

s ott éltem én is hajnali kettőig, háromig, négyig,

és fizettem nekik kávékat, fröccsöket, feleseket,

mivelhogy már akkor is azok közé tartoztam,

akiknek a kenyér mindig a vajas oldalával fölfelé esett...

Mi lett velük? Részben meghaltak,

részben elmekórházak lakói,

(...)

Ez volt az Atlantiszom, ez volt a mélyvilág,

itt békén hagytak, itt nem voltak razziák.

Persze nem voltunk hülyék, nagyon jól tudtuk,

hogy ez egy állatkert, egy szigorúan ellenőrzött klub,

ahol is mi vagyunk a védett-védtelen állatok,

de még ez volt a legelviselhetőbb állapot.

 

A Pesti barokk tényleg maga az Atlantisz, amelynek lakóiról sokat mond, hogy Petri György versében reminiszcenciaként felmerül  Allen Ginsberg Üvöltésének első sora:

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban,

A Pesti barokkot az a vád érte, hogy kíméletlen a nőkkel szemben. Erre csak azt tudom mondani, hogy az olvasó készüljön föl lelkileg az utolsó fejezetre, mert Dés Mihály nagyon elbánik mindkét főhősével. Halál és halálos betegség. A végkifejlet nem kecsegtet a folytatásos sorozat reményével. Egy korszaknak vége, a szereplők meghajolnak. Taps? Erdély Miklósnak biztos, Dixinek, a „sötétben káprázó jelenésnek" (Gémes János) már kevésbé, és a Költő már tanagyag.

Kemény István: Kedves Ismeretlen

Ha egy költő prózát ír, akkor egész biztos, hogy valami fontosat, másképpen ki sem fejezhetőt akar elmondani. Így volt ez már Babits Mihály Halálfiai című regényével vagy Kosztolányi Édes Annájával. Ráadásul regényt írni önmagában is életforma, hosszútávfutás. Továbbá a regényíró feje legyen káptalan, minden sorát a fejében kell hordoznia, hiszen, ha egy szereplőt kék szemmel indít útnak, menet közben nem lehet barna szemű is, ami a költészetben egyáltalán nem lenne szokatlan.

Kemény István első prózai kísérlete egy ízig-vérig modern kisregény, Az ellenség művészete volt 1989-ben. Ez után tíz évet kellett várni, hogy megjelenjen az igazi nagy regény, a Kedves Ismeretlen, amely egyfelől meglepetés volt, másfelől erősítette azt az izgalmas sorozatot, amelyet íróink a rendszerváltás után családregényekből hoztak létre. Mert a család évszázados fa, amelynek ágai-bogai, valamint a gyökérzete maga a történelem.

A teória egyértelmű volt, de a nekilendüléséhez sok akadályt kellett legyőzni, hiszen voltak olyan pillanatok is, amikor kétségessé vált, vajon Kemény István el tudja-e végezni a vállalt feladatot. Ettől azonban nem esett kétségbe:

De ha végül én nem írom meg, akkor még mindig ott van a család új nemzedéke. Lehet, hogy az én gyerekeim írnak majd családtörténetet. (Merthogy mind a hárman regényt írnak.) Persze én szeretném azért, de lehetséges, hogy éppen az a történelmi távlat kell a dologhoz, ami nekem nincs is meg. A családunknak mindenesetre jár egy ilyenfajta elégtétel. Jól megkínlódták a huszadik századot, amivel nincsenek egyedül, de közben minden nemzedékben élt nem is egy családtag, aki úgy nézett a családra, mint irodalmi nyersanyagra. Írói szemmel. Azt hiszem, minden valamirevaló család megtermi a maga családregény-íróját, és a mi családunk igencsak valamirevaló.

 budai-var-oroszlanos-udvar-1342527954.jpg

 Az Oroszlános Udvar bejárata két szigorú oroszlánnal: a Kedves Ismeretlen kétszer is itt kezdődik

A regény apparátusa nagyszerű. Van egy konkrét és egy képzeletbeli helyszíne. Az egyik az Országos Széchényi Könyvtár az Oroszlános Udvarával, a másik Nyék nagyközség, valahol a Duna mellett a folyótól két kilométernyire, esetleg a Budai hegység egyik nyúlványán, mivel kelet felé – a Dunán átnézve – az Alföld végeláthatatlan síkságát lehet látni. Persze a könyvtár is, amely 1985-ben költözött föl a Várba, csak nevében és néhány helyszínében hasonlít a „valódira”. De sem a község, sem könyvtár nem tekinthető torzításnak.

A történet tengelyét alkotó Krizsán család figurális gazdagsága is lenyűgöző. Az apa és az anya, a nagybácsi és felesége, a főhős, Tamás és két nővére, hogy csak a körkép előterében mozgó alakokat említsem, egytől egyig telitalálat. Mindegyikben van valami ismerős és valami különleges. Utálják a kommunistákat, de ebből nem lesz cselekvés.

Különösen azért lehetnének ismerősek, mert a szülőkkel az élen a jelentős idős és fiatal mellékszereplők olyan hajótöröttek, akiknek a fregattja a tenger nélküli honunkban futott zátonyra. Álmuk a Nagy Történet, amely mindent megmagyaráz és a szürkeségből kiemel, de amint benő a fejük lágya, belátják, valaki ellopta a tökéletes világmagyarázatot.

Kemény István kétszer is nekifut a történetnek. Először a tizennégy éves Krizsán Tamás kezdi életének két évtizedes felelevenítését a hetvenes évek közepétől, majd a felénél az Oroszlános Udvartól újrakezdi, hogy megtudja, hol veszett el a nagy történetet. Ehhez időrendi fogódzót olyan események adnak, mint a csernobili atomkatasztrófa (1986. április 25.) vagy az ember Holdra szállása (1969. július 20.). Ez utóbbi, bármenyire is hatalmas sikernek látszott, Kemény István szerint azt mutatta, hogy valami eltörött.

kemeny1.jpg

 A Föld a Hold felszínéről nézve (az Apollo 11 felvétele) 

(...) innen kezdve a történelem – az emberi faj szemszögéből nézve legalábbis – lefelé tart, egy másik faj irányába, ami majd az emberiségből emelkedik ki.

Ez az a pillanat, amikor a regényíró leveszi hűvösen elemző álcáját, és kiszól az olvasónak:

Én magam is, most kétezer-nyolcban, amikor ezeket a sorokat írom, ezen a folyamaton dolgozom, ebből élek.

Az új faj kikísérletezése a Kedves Ismeretlenben nem diadalmenet. Hősünk hiába bíztatja magát: „Törekedj, te marha!” Nehezen megy. A történelem elsősorban kínlódni tanította meg az embereket. Meg pótcselekvéseket indukált. Tamás apja egy időgépen törte a fejét, ami, természetesen, nem sikerült. Kemény István „időgépe” – a regényt bízvást ilyen szerkezetnek tekinthetjük – azonban működik.

A fejezetek világosan tagolt tartalmi egységként követik egymást, amelyben az idő hol lassan, hol gyorsan telik. A szereplők történetéről olykor előrejelzést kapunk, hol későbbi magyarázatot, de a szerkezet, amelyen a szerző költői eszközökkel is sokat szöszölt, tisztán őröl. Mindenki kiábrándult lesz, és ha van tanulság, talán csak annyi, mindenki győzze le félelmeit. Még akkor, ha maga az ördög keltette fel bennünk.

Az ördög a könyvben maga a könyvtár igazgatója, aki valaha jelentős, úgymond társadalmi-politikai személyiség volt. Pályáját a szokásos hátba szúrásokkal egyengette, de egyetlen elven ördög sem örökéletű, hiszen Kemény István szerint az általa ábrázolt korszaknak is az lesz a sorsa, mint minden másnak: feledésbe merül.

Az irodalom azonban elméletben fölényben van a lassan elhalványuló múlttal szemben. A nyelv erős anyag, ha megfelelően használják.  Képes megállítani a pillanatot. Ez az elmélet a Kedves Ismeretlen esetében is helytálló. A regény minden elemében eleven, erős, és már most is a magyar irodalom legfontosabb művei közé tartozik.

Kemény István: Kedves Ismeretlen. Magvető, Budapest, 2009. Változatlan utánnyomás.

 

 

 

 

 

 

Szomory Dezső: A párizsi regény

Egy húszéves fiatalember 1889-ben feltalálta és megvalósította a magyar nyelv egyik sajátos hungarikumát, a disszidálást, amely ebben az értelemben a huszadik század ötvenes éveitől lett általánosan ismert. Elhagyta az országot, két fő okból. Behívták katonának, de érettségit sem tett, ezért a közös hadseregben baka lett volna. Ez háború esetén dezertálás. A másik ok mögött föltehetőleg ifjonti érzelmek háborogtak. Gondoljunk bele, a majdnem negyven éves nagy tragika, Jászai Mari az ő forrón imádott „eleven lótusz virágját”, kerubját vidéki vendégjátékán egy színészkollégával csúful megcsalta.

Szomory Dezső ekkor fogta egyetlen kürtőkalapját, és zsebében kevés koronával (költőpénz) mint pesti dandy elutazott Párizsba, amely a magyarok számára a Belle Époque idején (1871–­­1914) a fény városa volt. Szomoryt szépnek mondták, jól zongorázott, ami Párizsban azonban már keveset ért. Itt töltött 17 esztendőt, állandóan hazavágyva, mígnem császári kegyelemmel meg nem szabadult Párizsból.

Miután az elkövetkező két évtizedben a magyar irodalom élére került, főleg sűrű színházi bemutatói révén, valamint Mikes Lajosban, az irodalompártoló szerkesztőben nagyszerű barátra lelt, az ő ösztönzésére hozzákezdett párizsi élményeinek módszeres feldolgozásához. Nehezen ment, mert Trianont tudatosan kihagyta, de végül sikerült.

1929-ben, tehát majdnem két évtizeddel Párizsból való hazatérte után, megjelent A párizsi regény, mert fontosnak érezte, hogy életének ez a „fogságban” töltött időszaka is irodalmi formában megmaradjon.

Fontos megjegyzés: „irodalmi formában”. Mert hiába a főhős a regény szerzője, egy percig se higgyük, hogy a könyv életrajzi leltár. Regény, amelyben Szomory Dezső életre kelti azt a húszéves fiatalembert, aki inkább másvalaki szeretett volna lenni, mint aki valójában – a fent és a lent, szegénység és váratlan bevétel szélsőségei között imbolyogva – ő volt.

 paris-12.jpg

 Virágárusok a Madeleine téren, a templon oszlopainak gyakran támaszkodott Szomory

Szerette a szenvedést, a sivár tetőszobákat, fáradtságos körmölést gyertyalángnál, a hosszú estéli és éjjeli sétákat (omnibuszra nem tellett), és megkönnyebbülés vagy merő élvezet gyanánt szívesen zokogott is, mert úgy gondolta, mindez egy lépcsőfok ahhoz, hogy író legyen. Aztán egy magukat szocialistának tartó magyar munkásokkal való egyleti találkozás után rájött (bár ez nem tett jót 1944-es halála utáni recepciójának), hogy minden hiábavaló:

E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim az emberi korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog.

Ezt a reménytelen dolgot azonban nem szabad veszni hagyni. A párizsi regény temérdek sorsot gyűjt egybe. Magyarok közül például Munkácsy Mihályét, a tábornok Türr Istvánét, a hegedűs Reményi Edéét, a franciák közül többek között Alphonse Daudet és Jules Massanet portréja példásan plasztikus. De a nagy emberek esetében bevallja Szomory, hogy amit korgó gyomorral leginkább elvárt volna tőlük, az, hogy hívják meg ebédre, az reménytelen várakozás volt:

csak állnak a Helikon kettős ormán, egy-egy lábukkal egy-egy csúcson, úgy állnak a Helikonon, és egyáltalán nem ebédelnek. Vagy csak akkor, ha elmentem.

A regényben – hogy az irodalom is megkapja az életből a maga részesedését – Szomory kettős szerepben lép elénk. Egyfelől ő egy figura a Bohéméletből (jóval kevesebb vidám muzsikával), másfelől ő a mai írói is, aki, hatvanadik életéve felé közeledve, hajlandó alászállni a Helikonról, és ironikusan szemlélni önmagát.

parizs_1.jpg

 Tetőtéri lakások a Belle Époque idején Párizsban, ifjú költőknek ideális, mert szállodára nem telik

Át kellett írnom az életemet egy regényfejezetté, valami kis bús költészet minden kincsével, kis rezgésekkel és kedvességekkel. Olykor éreztem, menyire gúny még a szépség is, felkenve dísznek bizonyos nélkülözésekre és szegénységekre… 

Szomory vajon sikeres író volt-e? A Horthy neobarokk a zsidó írót nem fogadta be. De nem volt sértődékeny, hanem végletekig érzékeny. A felsőfokok kergetésével szinte nem is evilági alak. Akik szerették, azok is gyakran nevettek rajta. De makacssága kifogott a valóságon. A nyilasterror idején, 1944. november 30-án, a Pozsonyi úti svéd védett házban normálisan (szívrohamban) halt meg.

Végrendeletében a temetésére csendet kért. Megkapta. Épp harci szünet volt. Aztán ismét hosszú csend. A szocialista realista irodalom ugyanúgy kidobta az irodalom hajójából, mint egykor az irodalomtörténész Horváth János vagy a kritikus Halász Gábor. Vádjuk az idegenszerűség volt. Csak 1956 után lehetett újra hozzáférni műveihez. A párizsi regény azonban sohasem vesztett fényéből. Ma mindössze a Hemingway rajongóknak kell tudomásul kell, hogy a nyelvet nem lehet egyenruhába (rövid, kopogó dialógusok stb.) öltöztetni. Létezik a zenei indítású próza is, mint például Szomoryé, amely az időben nemes patinát kapott.

Szomory Dezső: A párizsi regény. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2011. Utószó: Kőbányai János. Függelék: korabeli sajtóvisszhangok.