Egyre több az íróiskola. Ámuló amatőröket arra biztatnak, hogy bátran írjanak regényeket. Mert könnyű, persze, ha követik a tanácsokat a főszereplő, a cselekmény és a hatásos írói fogások tekintetében. (Persze, ilyen a helyesírás is...). Főnyeremény, ha valaki, ne adj’ isten, rekrutálódik egy-egy előretolt irodalmi helyőrségbe, mert ott képzett dadák teszik tisztába az írópalántákat. Írónak lenni jó, különösen akkor, ha valakinek nem esik nehezére vállalni akár az éhkoppot is. 

Igény van az írók nevelésére, tehát nem képtelenség, ha a Diavolinát úgy vesszük kézbe, hogy meg akarjuk tanulni, hogyan lehet egy nagyszerű Spiró-regényt tető alá hozni. Legelébb el kell határozni, hogy miről akarunk írni. Ez könnyű. Vegyük szemügyre a történelmünket. Hogy mi a diktatúra, és hogy tesz mindent tönkre, megunhatatlan téma, hiszen lehet vitatkozni, hogy ez már diktatúra vagy még nem az, de a legjobb úton van arra.

A főszereplő kijelölése kissé nehezebb, mert regényhősnek valódi személyt állítani sok bajjal járhat (személyiségi jogok stb.), de Spiró György példát mutat. Az ő hőse valódi, mindenki hallott róla, bár Budapesten az az utca, amely a nevét viselte, ma már csak Városligeti fasor néven ismeretes. Igen, Makszim Gorkijról van szó, aki épp nyolcvan éve halott, és nemcsak eljárt felette az idő, ami az irodalom egyik legnagyobb ellensége, hanem a nagy szocialista realista proletárírót szinte említeni sem illik. Hiába írt néhány remekművet. Leninnel és Sztálinnal való mondhatni baráti kapcsolata miatt ma nem comme il faut. Nem baj, munkásságát szabadon lehet mérlegelni.

 Gorkij sorrentói háza, ahonnan időnként hazalátogatott, ahova vissza akart térni, de két diktátor – Sztálin és Mussolini – között csak felőrlődni lehetett

De mit is kell mérlegre tenni? Hát az életét, munkásságát, jellemét, szerelmeit, barátait, ellenségeit, szokásait, szóval azt, ami minden regény kihagyhatatlan eleme, vagyis az embert, akit mozgatni, cselekedtetni, utaztatni, beszéltetni és gondolkodtatni kell. Nem megoldhatatlan feladat, mert hiszen Spiró György is megoldotta. Igaz, rászánt az életéből néhány évet, de a Diavolinában mindenki szerepel, aki Gorkij átjáróházszerű életében megfordult (még Majakovszkij is, aki gyűlölte, a könyvben mégis két említést érdemel). Az arcképcsarnokból esetleg Jeszenyin maradt ki. Persze rövid életével és öt házasságával, öngyilkosságával ő egészen más téma. Gorkij esetében nemcsak írók, színészek, művészek után kellett kutatni, hanem politikusokat is életre kellett kelteni, még az olyan kétes alakokat is, mint Jagoda, a Cseka főnöke, aki, mint Gorkij menyének a szeretője szinte családtag lett.

Természetesen sokat segített Spiró György orosz nyelvtudása és filológusi múltja (habilitált docens), de ez még nem lett volna elegendő a Diavolina megírására. Formát kellett találni, mert anélkül még a legnagyszerűbb nyersanyag is pocsékba megy. Az író először fiktív naplóra gondolt, de az általa felállított jellemrajz ennek ellentmondott. Ugyanis hosszú mérlegelés után arra az eredményre jutott, hogy Gorkij nagy színész volt, és sokkal hasznosabb lett volna, ha azon a pályán alkot maradandót. Naplójában sem lett volna őszinte, hiszen a legtöbb naplót az jellemzi, hogy a memoár szerzője kialakít magáról egy olyan kedvező képet, amihez aztán gyűjti az anyagot, és ami ellenkezne vele, azt elveti.

Spiró György talált egy olyan női szereplőt, aki egészen közelről ismerhette Gorkijt, tehát a regény keretein belül is hiteles személy. Lina, aki Sorrentóban a Diavolina nevet kapta, 1961-ben mondja el mindazt, amit – az irodalmi fikció szerint – csak ő tudhat Gorkijról, aki lehetne akár jó ember is, hiszen a haláltól vagy a száműzetéstől sok kollégát mentett meg. 1961 azért fontos, mert ekkorra a szereplők meghaltak, többnyire golyó végzett velük (például Buharovval, Kamenyevvel, a „vadállat” Zinovjevvel, persze Jagodával is). De kivégezték a tüdőbeteg Gorkij orvosait is a nevezetes „orvosperben”. Lina megjárta a 2. világháború frontjait is, tehát van honnan visszatekintenie szerelmére, aki azt hitte, tudja „kezelni” Lenint vagy Sztálint, de tévedett. 

 Ilyen kívülről, amikor egy író azt hiszi, hogy a diktátornak pillanatnyilag szüksége van rá

Súlyos erkölcsi kérdés, amikor letartóztattak ötezer embert, kivégeztek közülük ötszázat, akkor az, hogy  megmentett ötöt, vajon csökkenti-e Gorkij felelősségét abban, hogy becsukta a szemét a sztálinizmus általa is pontosan látott bűnei előtt. Hogy ő is, igaz, luxus körülmények között, a rendszer fogja lett, ez kelthet-e bennünk elegendő rokonszenvet. Nem, nem kelthet – állítja az író, aki minden olvasó számára nyilvánvalóvá teszi, nincs kibúvó: az irodalom vélemény, amelyet nem lehet a szép fogalmazás függönye mögé rejteni.

Mert a fogalmazás ne legyen szép, hanem lényegre törő. Megjelenik benne a diktatúrák cenzorainak legnagyobb félelme, az áthallás, amely az olvasókat a sorok közti olvasásra neveli. Például ezt a passzust hogyan kell értelmezni? A szöveg a szovjet történelem egyik legsötétebb szakaszára, az 1932-es éhínségre utal, de nem marad meg történelmi tényleírásnak:

Egyesek azzal mentegették Sztálint, hogy nem tudott az éhínségről. Kaganovics eltitkolta előle. Hihetetlen az emberi butaság. Hályogot növesztenek a szemükre, csak ne kelljen szembesülniük a valósággal. Az történt és most is az történik ebben a hatalmas országban, amit egyetlen ember, egy szűk látókörű, közepes képességű, bal karjára béna, alacsony, gyönge jellemű, gyáva, durva, közönséges alkoholista akar. Ha cár lenne, már réges-régen meggyilkolták volna.

A jó szemű cenzor a „most” szóra szisszenne fel. Mikor is van az a most? 1932-ben, 1961-ben, amikor már Hruscsov a pártfőtitkár vagy a könyv megírásának a pillanatában? Ilyenkor a felvilágosult cenzor lehunyja a szemét, jöjjön, aminek jönnie kell, a félősebb azonban rögtön feljelent.

A fenti idézet, különösen a jelzők hatékony halmozása azt mutatja, hogy az írás szakma. Az érdekelt is ezt mondja:

Igen, ez szakma, ezt is meg kell tanulni. A régi nagy írók fantasztikusan sokat dolgoztak. Akiben volt kitartás, az megcsinálta. Egyszerűen hangzik, de nem az. Nagyon makacsnak kell lenni. Szorgos hangyamunkával kell összeszedni a tehetséget.

Sajnos a tücsköknek a sajtója Magyarországon jobb, mint a hangyáké. Ezért ritka az olyan nagyszerű könyv, mint a Diavolina.

Spiró György: Diavolina. Magvető, Budapest. 2015.

Amikor Para-Kovács Imre 1999-ben a Magyar Narancs felkérésére nekiveselkedett Bächer Iván Kutya Mandovszky című tárcaregényének, hogy valami írjon róla, ezt a viccet engedte meg magának:

Bächer Ivánról azért nehéz kritikát írni, mert a számítógépemen nincs ä betű, és mindig külön kell behozni a programból. Az ember kétszer is meggondolja, hogy egy ilyen munkába belekezdjen, amikor olyan egyszerűen leírható nevű szerzők könyvét is választhatja, mint Kiss Anna vagy Ficsku Pál.

Az író könyvek és a napi fröccs társaságában

Természetesen nem az umlautos a volt a fő probléma, hanem a választott feladat: olyan családregényről kellett írni, aminek a szerző regényírói ülep nélkül fogott hozzá, hiszen feltehetőleg Bächer Iván – meg az, aki rábeszélte őt erre a munkára – azt gondolta, hogy elegendő a tárcákat valahogy időrendbe rakni, és máris kész a regény, amelynek legalább két kötőanyaga szilárd. A család és Bächer Iván téveszthetetlen stílusa vagy habitusa.

Ez utóbbi igen fontos, tudniillik Bächer Iván negyedszázadon át könnyedén vagy nyögve-nyelve megírta a heti penzumát, felvette a honoráriumát és rögtön el is szórta, mert a zongoraművész apja helyett, aki zenészt akart belőle nevelni, példának anyai dédapját, Thury Zoltánt tartotta, aki tudomásul vette, hogy nem lesz nagy író, de legalább megvan az a boldog tudata, hogy írói honoráriumából (meg a gazdagabbak segítségével) el tud tartani egy népes családot, bár sohasem lesz sarokháza.

Bächer Iván sem akart Nobel-díjas lenni, nem úgy, mint Orhan Pamuk, aki regényében, a Fekete könyvben ideális főszereplőként egy tárcaírót talált, aki egyszerre volt ő és egy kitalált figura. Bächer Iván azonban nem szerette az ilyenfajta bonyulultságot. Elegendő volt számára emlékei tárházából végre összeállt volna a nagy regény, amelynek egyik legérdekesebb darabja a Kurgast.

 A világirodalom leghíresebb Kurgastja, a davosi Schatzalp, amely Thomas Mann Varázshegyének a helyszíne (természetesen a Varázshegy említése a Kurgastban is kikerülhetetlen)

Ebben ugyanis minden motívum egyetlen irányba mutat: 1906-ban tüdőbajban meghal a főhős, Romlaky Zalán, miután kilenc hónapon át hiábavalóan kúrálta magát gyógyszállókban. Illetve Thury Zoltán hal meg, akinek a neve a Kutya Mandovszkyban is Romlaky volt, tehát kellett ehhez a névhez ragaszkodni.

Álljunk meg egy csöppet Thury Zoltánnál! Régi író, aki meghalt még a Nyugat indulása előtt, és így nem kerülhetett a legnagyobbak közé, pedig, pedig… Csak ne lett volna olyan élhetetlen. Az ő ismerete nélkül Bächer Iván sem érthető meg. Ezt bizonyítandó elő kell venni Thury Zoltán összes munkáit, amelyet az özvegy kérésére még Kner Izidor adott ki Gyomán 1908-ban hat kötetben. Jó olvasmányok, amelyeket még nem írtak át mai helyesírásra, ezért a novellák-tárcák olyanok, mintha újságokból vágták volna ki őket (biztos így is volt). Az sem rejtély, hogy kell ilyen írásokhoz hozzáállni. Kell egy istenverte figura és egy szituáció, amely megmagyarázza, hogy az ember miért is istenverte, és emiatt miért olyan a helyzete, amilyen. Általában fölöttébb rossz.

Olvasunk, és együtt szomorkodunk Thury Zoltánnal, hogy élünk, bár még szomorúbb lenne, ha nem élnénk. Sajnáljuk, hogy a világ emberekkel van tele, de velük lenni mégis szórakoztatóbb, mint nélkülük. Forgatjuk a lapokat, és egyszer csak megvilágosodunk. Thury Zoltán bizony megírta dédunokáját is, Bächer Ivánt, aki cserében – nem posztmodern fogásként – történeteket kölcsönzött tőle. Talán A divat című írásból is egy vonást ahhoz az arcképéhez, amelyet hosszú évek alatt önmagáról rajzolt:

Írok, írok, tőröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeírja a kis hülyeségeit s mert könnyű, olyan könnyű, hogy majd el lehet fújni, belebolondulnak. Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahhoz, hogy megértsék, azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. (...) Pedig néha igazán úgy adom nekik az írásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a mesterségemmel, nem űzők csúfot a pennámból és unnak, unnak.

Bächer Iván szerencsére szinte megunhatatlan volt, bár nem kellett mindig egyetérteni vele. Lehetett bosszankodni is miatta. Nála a léháskodás kimerült abban, hogy többször is felhasználta régebbi írásait, mondván, regény lesz belőle. A Kutya Mandovszky időben, térben és terjedelemben bővebb, a Kurgast azonban kompaktabb, ami manapság, japán hi-tech divatot követve, népszerűbb. Feltehetőleg sokáig nem hull ki az emlékezetből. A könyv értékét növeli a gondos tipográfiai munka, amelyhez a szerző szolgáltatott sok archív anyagot.

Bächer Iván: Kurgast. Ab Ovo, Budapest, 2012.

Spiró György nem cicózik. Parti Nagy Lajos vagy Péterfy Gergely publicisztikája a NER-ről mindig a képlékeny jelen pillanataiból indul ki, azokat teszi mérlegre. Gunyoros rövid írások, amelyek azonban nem átütő erejűek, mert a szerzők úriemberek. Ágyúval nem lőnek verébre. Spiró is gentiluomo, de van ágyúja és elegendő lőpora, ezért véleményéhez terjedelmesebb műfajt választott, azaz nem adta alább egy regénynél. Ahhoz csak egyszer kell nekiállni, igaz, végig is kell vinni. A nagy életművel rendelkező szerzőnek ez láthatólag nem okozott nehézséget, és megszületett a Kőbéka, amelyet Spiró, új műfajt alkotva, mesélynek nevez.

A sokféle stílusban otthonos szerző egy pillantást vethetett a világirodalomra, és rájött, hogy a mai valóság zsigeri ábrázolásában a legerősebb Jonathan Swift lenne, a Gulliver utazásai szerzője, aki nem mellesleg jegyzi azt a Szerény javaslatot is, amely a szegény másfél éves gyerekek malacként való forgalmazásával csökkentené a nyomort. Minden járulékos hasznával együtt, például csökkenteni lehetne a pápisták számát a protestánsok előnyére.

Irónia helyett tehát a legfőbb írói eszköz a szarkazmus lett, ami – Spiró György nem is tagadja –, a világunk megítélését nem tompítja az „egyrészt-másrészt” sumákolásával. Természetesen a szarkasztikus Pegazus hátára kell ültetni olyan szereplőt, akinek, mint neves felmenőjének, Gullivernek, lehetetlennek látszó kalandokat kell megélnie, amelyek azonban mégis nagyon hasonlítanak a mi hétköznapi életünkre.

A főszereplő hamar meglett, Kálmánka, egy erős, de csendes ifjú Záp nevű faluból, akinek az ismeretek hiányából fakadó hallgatagságát, a sok fecsegő között, okosságnak tartották, ami mindenképpen előnyös tulajdonság az érvényesüléshez. Nevet is kap. Ő lesz Doktor Melák Kálmán, ha már Gulliver is doktor volt, igaz, ő azért megdolgozott, míg Magyarországon az ilyet kapni is lehet, ha az ember jó sorsa úgy hozza. Melák (198 cm magas) doktor kalandos „utazásai” adják a kötet gerincét, amelynek az időmeghatározása rögtön a dolgok közepébe vág. A történet a valamikori jövő, azaz Első Karabélyos Károly királysága idején kezdődik (az értők eltöprenghetnek, vajon I. Fülkefor uralkodott-e előbb vagy az idézett Karabélyos Károly).

Karabélyos Károly világa már-már tökéletes:

Az újságíróknak a fele volt provokatőr, ami jobb arány, mint a látszatellenzéki politikusok esetében, akik között a Királyi Biztonsági Szolgálat által pénzelt besúgók aránya a kilenctizedet is meghaladta.

Kálmánka nagyon gyorsan lesz börtönök lakója. A normális polgár el sem tudja képzelni, hogy milyen hipp-hopp kerülhet rácsok mögé maga is

A tökéletesség abban is meglátszik, hogy a szervek törődnek az emberekkel. Noha Kálmánka élete hullámvasút – egy-egy kalandját börtönben végzi –, de így elzárva sem kell szüneteltetni az élvezetes életet, amelynek része a kultúra.

Kultúrmunkaként a János vitézt próbálták a rabok egy kleptomán operista rendezésében. Kálmánka az óriások királyát alakította hatalmas szakállal, amit a rabok által rendelésre termelt vadkenderből állítottak elő.

Amilyen kurtán-furcsán bezárták Kálmánkát, ugyanúgy ki is engedik, és megindul azon az úton, amely a nagyvilágba vezet. Mert ne gondoljuk, hogy csak Magyarország van hülyékkel tele. Tessék lenyelni a békát, a világnak nincs már egyetlen olyan zúgja sem, ahol ne teremnének meg a hülyék. (Ahogy ezt Petri György is megjósolta.) A most szóban forgó György mindenkibe belecsíp, akit erre méltónak talál. Kálmánkát Berlinben csapodár barátnőjével ugyan hova helyezné el máshová, mint a Meinekestrasse 21-be, amelynek a közelében volt a Hard Rock Café, aminek a zaja olykor zavarta az ott lakó Nobel-díjas magyar írót, aki éjszaka szokott laptopja elé ülni.

Az OPNI főépületének homlokzata, ami igen megtetszett 1945-ben Zamercev altábornagy városparancsnoknak is. A színházszerető katonának, aki még nem beszélt felszabadításról, itt volt a főhadiszállása

Amikor már a sok utalás megfejtése miatt csont nőne tőlük a fejünkben (ld. Jókai Mór: Eppur si muove – És mégis mozog a föld), Spiró György a jövőből hirtelen múltba viszi vissza az olvasóit. Igaz, az abszurditás csúcsa, hogy megtudhatjuk, 1945-ben kik laktak az egykori Országos Pszichiátriai Intézetben. Zamercev városparancsnok és törzse, a haláltáborokból megmenekült zsidók, akik nem kapták vissza lakásaikat, amelyeket többek között a nyilasok foglaltak el, valamint a Szovjetunióból hazatértek, akiknek az elhelyezése szintén gondot okozott, és nem hiányoztak természetesen az ápoltak sem. Sajnálhatja Swift, hogy ezeket az oldalakat már nem olvashatja. Ez az ő fantáziáján is túltesz. Kálmánka itt találkozik T. Varga Ladomérrel, akinek a nevében a T Történészt jelent, és tényleg az. Ami lehetővé teszi számára, hogy időben előre-hátra könnyen közlekedjen. Megmondja, hogy miből mi lesz, ami nekünk már annyira múlt, hogy el is feledkeztünk róla. Ügyes, és közben a Rákosi Mátyást dicsérő Illyés Gyula is kap egy megérdemelt intést.

Nem kétséges, hogy ilyen körülmények között a fejlődésre képtelen Magyarországnak rossz vége lesz. Hiszen ezt már Jókai Mór is megmondta:

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Életföltétele volt a vis inertiae; a tétlenség ereje: „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember.”

Hogy milyen lesz a rossz vég? Sokféle lehetőség közül Spiró György egy csernobili típusút vizionál (mert vízió nélkül, ugye, nincs jövő). A sugárfertőzés egyébként nagyon jó. Jó embernek álmot, az államnak biztonságot ad. Egyetlen ellenség sem akarja az országot elfoglalni, esetleg vadászok próbálják lepuffantani a csalitosban rejtőzködő magyar mutánsokat, akik a Star Warsban – de csak ott – egészen hétköznapiak.

A Kőbékától Takaró Mihály és a hozzá hasonlók feltehetőleg gutaütést kapnak, de az úgynevezett ellenzékiek is csak hümmögni tudnak. Így van jól. Az író, ha teheti, ne legyen politikai nézetek foglya. Spiró György egyelőre még teheti.

Spiró György: Kőbéka. Magvető, Budapest, 2017.

Péterfy Gergely publicisztikáinak gyűjteménye, a Mindentől Keletre avagy román kém a Weisz-családban alig két éve jelent meg. Karcsú kötet, a majdani filológusok számára rejt ugyan néhány érdekességet, életrajzi töredéket, de a ma szempontjából, amikor minden szenzációs újdonság is kérészéletű, minden tegnapi történet olyan, mintha száz éve történt volna meg, a könyv szinte mellőzhető. Túlságosan antik. Hiába, na, gyorsan száguld az idő.

Ez azonban a dolgoknak csak az egyik nézete. A másik éppen ennek az ellenkezője. Az idő száguldása valahol elakadt, és Magyarországon századok óta semmi sem változott. Ami ép ésszel fel sem fogható, csak röhögéssel.

Péterfy Gergely, Kisoroszi lakója, a Dunakanyar szerelmese mondandóját tanári gesztussal hangsúlyozza

Ez a nevetés, hogy ne menjünk vissza a görögökig, magyar honban Mikszáth Kálmán óta fölöttébb időszerű. Az Új Zrínyiász írója – nemhiába tarokkozott a miniszterelnök Tisza Kálmánnal és a majd mindig parlamenti képviselő Jókai Mórral – a magyar politikát viccesnek találta, főúri nímandok játékának, akik aztán szépen elvezették Magyarországot az első világháborúba.  A vesztesbe. Mert a végén mindig csattan az ostor.

Péterfy Gergely családja nagy család, jelentős felmenőkkel és oldalági jelesekkel, akik a régi átkost csak úgy tudták elviselni – ez is a túlélés egyik lehetséges és egészséges módja –, hogy kinevették. A polgárság nevében, a polgári kultúra védelmében.

Aztán jött az új nagy bumm és reccs. Gondolom, Péterfy Gergely is döbbenten vette észre, hiába írt mélységesen komoly, már-már horrorisztikus regényt, a Kitömött barbárt, kénytelen volt nyerítve röhögni, hogy amit abban megírt, a felvilágosodás bukását, az nem írói fantázia, hanem a valóság.

Ezt a döbbenetet írta meg rövid írásaiban: a dolgok nemhogy előre mennének, hanem még vissza is csúsznak olyan korokba, amelyeket úgy véltünk 1989-ben, hogy akár el is feledhetünk, hiszen nem fognak kénes forrásként bűzösen felfakadni.

De bizony felfakadtak. Egy rövid naplóbejegyzés:

A szürrealitás a nap kulcsszava: Semjén Zsolt bocskaiban, lóháton vonul be Kézdivásárhelyre, ilyen mondatok csak Szily László látomásos zsurnalisztikájában, vagy drMáriás tárlatokon szoktak előfordulni. Csak nagy sokára győződöm meg róla, hogy nem a Hírcsárdáról és photoshopról van szó.

Az idézetben az is figyelemreméltó, hogy Péterfy Gergely utal az író-zenész-képzőművész drMáriásra, aki a közéleti szürrealitás ütötte sebeket eredeti szatírával gyógyítja.

Ilyen egy író békés munkaasztala, ahol nemcsak remek regények, hanem a NER-t bíráló szatirikus mondatok is megszülethetnek. (Csak a rend kedvéért: a rendetlenség a kreativitás egyik fontos jele.)

Ha lehet egyáltalán gyógyítani, mivel a NER irodalompolitikája

szemmel láthatóan nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy visszaforgassa az időt a Felvilágosodás előttre, és előállítson egy olyan országot, ahol a makovecziánus-hamvasiánus világkép hézagmentesen illeszkedik egyfajta fundamentalista kereszténységbe és erőszakkultusszal párosuló etnicizmusba.

Szomorú, de igaz diagnózis. Ugyanakkor magánvélemény. Péterfy Gergely nem pártszónok. Természetesen azok számára, akik szerint a NER maga a mennyország, azokkal, akik ilyen pornográf mondatokat vallanak, nem kell vitázni (nem irodalomkritikus kell ide, hanem törvényszéki bíró), hiszen kétségtelen, hogy hazaárulók, és a háborúban az elsők között főbelövendők.

Péterfy Gergely kötete és fogadtatása megerősítheti az olvasókban az orruknak azt a kellemetlen jelzését, hogy egy ideje lőporfüstszag terjed a levegőben.

(Péterfy Gergely: Mindentől Keletre avagy román kém a Weisz-családban. Kalligram, Budapest, 2016.)

Orhan Pamuk regénye három éve ünnepelte első kiadásának huszonötödik évfordulóját. Tényleg ünnepelték. Törökországban díszkiadást kapott, és honunkban is megjelent. Harmadszor! A Fekete könyv nem a ma világát követi nyomon, hiszen már megjelenése pillanatában is egy emberöltővel korábbra emlékeztetett. Az egyik főszereplő, Celâl, a tárcaszerző életének írással töltött harminc éve is a történet törzsökös része. Vagyis elsősorban a múlt a könyv jelene.

Ez a kép azt bizonyítja, hogy a hatvanas években a Taksim tértől nem messze még ilyen volt Isztambul. Itt jártak nap mint nap a Fekete könyv hősei

Van ennek a múltnak magyar vonatkozása is. Celâl kacatjai között kutató Galip rátalál a meccsjegyre, amely a belépést biztosította arra a mérkőzésre, amelyen Törökország Isztambulban, a beşiktaşi Inönü Stadion gyepén 3:1-re legyőzte Magyarországot. Ez pedig nem tegnap volt, hanem 1956. február 19-én (az egyetlen magyar gólt a mérkőzés végén Puskás Ferenc lőtte). Maga a stadion alig negyedórányi sétaútra van a regény egyik gyakran szereplő helyszínétől, a Taksim tértől

Ahogy mondani szokás, a múltban „minden más volt”. Az újságokban az irodalmat megannyi Szív Ernő képviselte. Tárcáik naponta keltettek csodálatot, és váltottak ki dühöt. Ilyen tárcákat írt Celâl is, sok rajongója volt és sok ellensége. Egyikük a regény végén le is lövi. Ez azonban a sok szálon futó regénynek mindössze az egyik motívuma, mert a Fekete könyv talán több vetületből tevődik össze, mint az Ararát hegye.

Néhány közülük. Először is családregény, hiszen Celâl és Galip, valamint a legfontosabb női szereplő, Rüya ugyanannak a Nişantaşiban élő családnak a tagja, és ez a család kísértetiesen hasonlít Orhan Pamuk családjára is. Másodszor történelmi regény, hiszen oldalak szólnak arról a folyamatos török Trianonról, amelyben az egykori birodalom elvesztette területeit és a térségbeli súlyát. Ez a területvesztés annyival fájdalmasabb, illetve más, mint a magyar, mert egyben a keleti életforma értékvesztésével párosult. A radikális Atatürk még a fezt is leparancsolta a török fejekről, sőt új, nyugati típusú ábécét is adott a régi perzsa-arab írásrendszer helyett.

A Fekete könyv harmadjára városregény. Arról az Isztambulról szól, amely úgymond vidéki város lett (a kormányzás centruma Ankarába költözött), és amelyben a nyugati-keleti életforma állandóan keveredett. Ahol mindent az enyészet vett birtokba kóbor kutyafalkákkal, és mint Ígéret Földje csak az anatóliai szegények szemében lebegett, akik Magyarország összlakosságánál másfélszer nagyobb méretűre növelték meg Isztambul népességét.

 És ezt a negyedet nevezték előkelőnek! Igaz, ma már nyoma sem látszik, és tényleg nagypolgári lett

 A múlt ábrázolása azonban nem papírízű okoskodás, hanem misztikum is. Középpontban egy deviáns dervis áll, akinek tanításai – minden tiltás ellenére – még a modern török világot is átszövik. Mevlâna (1207–1273) vezetésével a kis-ázsiai Konyában magasröptű filozofálás folyt, míg a magyar királyságot a tatárok dúlták, és Anonymus egy magyar geszta megalkotásával küszködött. Ennyit a két világ egykori különbségéről.

Egyébként a filozófia is egy réteg. Emészthető formában. Orhan Pamuk azt a kérdést teszi fel, hogy mit jelent az a követelmény, hogy legyél önmagad. A válasz lesújtó: minden összeesküszik az ellen, hogy önmagad legyél. Persze, vannak kibúvók, ilyen például az írás.

Igen, a Fekete könyv azt is kutatja, hogy mi az irodalom. Például, hogy lehet-e Orhan Pamukból vagy bárkiből író. A válasz megtudható három író épületes beszélgetéséből, akik hatvannégy pontban foglalják össze tanácsaikat. Értékes tanácsok, de kis baj van velük: ellentmondásosak:

 34. Könnyen írj, hogy könnyű legyen olvasni.

35. Írj nehezen, hogy könnyű legyen olvasni.

Akkor most mi a teendő? Orhan Pamuk megoldotta. Anyagát harminchat fejezetre osztotta szét Celâl és Galip vagy a saját neve alatt, de betartotta azt a szabályt is, amely így szól: az elbeszélés soha sem azonos az elbeszélővel.

Orhan Pamuk: Fekete könyv. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2015. (Fordította: Tasnádi Edit.)

Jókai Anna utolsó könyvét, az Átvilágítás című memoárt lehetetlen értelmezni az antropozófia ismerete nélkül. Legjobb előbb elolvasni Rudolf Steiner önéletírását (nagyszerű könyv), valamint egyik hatásos honi hirdetőjének, Török Sándornak (igen, ő a Csilicsala csodái szerzője is) Mi az antropozófia – Bevezető előadások című könyvét.

Fontos dolog ez az ismeret, hiszen az Átvilágítás is nagy hangsúlyt helyez rá:

Az antropozófia érintése szabadította fel bennem az írást. A fix pontot megtaláltam. (…) megtaláltam kételyeimre a választ, az igazi Krisztusra ráéreztem, értelmezhetővé vált a szenvedés, a halál, ok és cél született a káosz helyén, ujjongtam, igen, ez az Isten, ez a feladat, az ember szellemét felvezetni a világmindenség szelleméhez, erre való a tehetség, ezért és erről érdemes írni, és ez még csak a kezdet. Rudolf Steiner beavatottként közölte, amit ember az emberrel még közölhet, mindent meg fogok tőle ismerni.

Ennek az élménynek van időponthoz köthető életrajzi háttere is. Második férje, az irodalomtörténész Török Endre 1965-ben adta át neki Török Sándor fent említett művét, amely kezdte megváltoztatni Jókai Anna világról alkotott véleményét.

Rudolf Steiner, az antropozófia elméletének kidolgozója

Azért a „kezdte” megszorítás, mivel Rudolf Steiner szinte a világ minden jelenségére ad antropozófiai magyarázatot, például a kozmológiától a gyereknevelésig (Waldorf iskolák). Hatalmas a megtanulandó anyag. Aztán a megértés sem csekély feladat, hiszen a gnosztikusok rendszerező szeretete még olyan furcsaságokat is szül, hogy Jézus és Krisztus két személy, ami bizony az egyházi dogmákkal nem egyeztethető össze, pedig az az alapelv, hogy a történelem legnagyobb eseménye Jézus megszületése volt.

A könyv megértéséhez tehát szükséges az antropozófia ismerete, hiszen enélkül már a napló eleje és vége, a pünkösd, azaz a memoár kerete sem teljesen érthető. Sok egyéb képről, gondolatról nem is szólva, amelyről tudni kellene szétszálazni, hogy vajon Jókai Anna eredeti gondolata-e vagy az antropozófia szokásos fordulata. Vonatkozik ez például a sokszor használt Nagy-Én és kis-én, Anna vagy Anikó fordulatra.

Az első, még fából épített Goetheanum Dornbachban. Itt van az antropozófia nemzetközi központja

Az olvasók többsége azonban nem rendelkezik ehhez a művelethez szükséges kulcsokkal (az antropozófia nem missziós egyház, amely mindenáron téríteni akar). Tehát kénytelen úgy olvasni a könyvet, mint egy regényt, amelynek a szereplői névvel, lakcímmel rendelkező valóságos személyek, de jelentőségük mindössze annyi, hogy akarva-akaratlanul Jókai Anna fénykörébe kerültek.

Lehetséges ilyen olvasat is, mert Jókai Anna személyisége önmagában is lebilincselő. Iszonyatos erőfeszítések révén jutott fel arra a csúcsra, amelyre már gyerekként is alkalmasnak találta magát, de milliónyi nehézséget kellett ehhez legyűrnie, hogy célt érjen.

Kezdetben minden rossz volt, a család, az anya, az apa és az idősebb testvér, aztán a rendszer, majd az első két férj. A harmadik már ideális volt, mert nemcsak elvégezte a királynő körüli teendőket (a háztartást vezette és a gépkocsit is bárhová elkormányozta), hanem boldognak is mutatta magát miatta. Megdöbbentő azonban, hogy Jókai Anna mennyire tudott gyűlölni, holott lételeme volt a szeretet, de elsősorban az, ami feléje áradt például olvasóitól, akik miatt az egész világot beutazta. Ha hívták, ment. Jó tanár volt, szeretett előadni, mert remélte, hogy a közönségéből legalább egy embert arra az útra tud vezetni, amelyet ő kizárólagosan helyesnek tart.

Az irodalomról kevesebb szó esik. A művek megszületnek, megjelennek, és a sikert például a könyvnapi dedikálásokkal is számszerűsíti. Megdicséri a neki tetsző kritikákat, a „ledorongolások” mögött pedig személye elleni összeesküvéseket sejtet. Tehát érvénytelenek. A siker jeleként sorolja fel a legapróbb kitüntetéseit is, amiért, persze, megdolgozik, hiszen milliónyi úgynevezett társadalmi megbízatása van.

A memoár legkülönösebb része Jókai Anna szüntelen harca legjobb barátnőjével, Szabó Magdával. Sok a közös bennük, hiszen férjeik, Szobotka Tibor és Török Endre ugyanannak a tanszéknek, az ELTE világirodalmi tanszékének voltak oktatói. Mindkét írónőnek az irodalom előtti élete a pedagógusok nehéz szekérhúzása volt, és mindketten valósággal berobbantak az irodalmi életbe. Igaz, a tizenöt évvel idősebb Szabó Magda már jelentős írónak számított, amikor Jókai Anna átütő erejű regénye, a 4447 megjelent, amelyről az Átvilágítás alapján is kijelenthetjük, hogy telivér és maradandó józsefvárosi életrajzi regény.

Jókai Anna bűneit bevallja (szerelmi bukdácsolásait, amellyel  lelkiismeretfurdalás nélkül szétvert családokat), de sohasem kételkedik önmagában. Szabó Magda esetében, aki esetleg jelentősebb író volt, mint ő, egyáltalán nem megbocsájtó. Sőt, ha lehet, a karaktergyilkosság eszközeit is beveti. Persze, ezzel is barátnőjét, az „árulót" vádolja.

A memoár rendszerváltás utáni lapjain hirtelen megszaporodnak Jókai Anna politikával kapcsolatos nézetei. Mint oly sok alkotónak, neki is dönteni kellett, hogyan értékelje életének azt a szakaszát, amelyben már, folyamatos megjelenései révén, jelentős író lett. A régi  „átkos” – magyarázata szerint – a Gonosz és a kártékony eszmék Birodalma volt, és benne művei – szegek a koporsóban – minden sorukkal a rendszer halálát gyorsították. Ezért ma is megállják a helyüket.

Jókai Annát a rendszerváltás sokszínűsége zavarta. Nagyon korán a FIDESZ és személyesen Orbán Viktor híve lett, amit a miniszterelnök barátságosan, szűkkörű vacsorákkal viszonzott. De Jókai Anna kedvence volt Balog Zoltán is, akit tévesen a miniszterelnök szellemi vezetőjeként tartott számon. Az írónő olykor pártkatona kürtjét is megfújja, például a migráció és Soros György ellenében, de azért az irodalom és az antropozófia ekkor sem hagyja cserben, a Világ Bitorló Fejedelme fordulat abból eredeztethető a népibb Sátán helyett. A konklúziót azonban a pártsajtó szellemében sulykolta:

A legnagyobb jó a maga idejéből előráncigálva legnagyobb rosszá válik. Ezt akarja a Világ Bitorló Fejedelme, amikor emberbőrbe bújva, gyakran szimpatikus, filantróp orcát ölt. Segíteni ott kell, ahol a téboly kitört, de semmiképpen sem előidézni azt, kitapintható gazdasági érdekekért.

A lojalitás néha paródia. A nyolcvankét éves Jókai Anna a 2016-os labdarúgó Európa bajnokságon a magyar-osztrák meccset képernyőn követte, noha a sportról ritkán volt véleménye, de most mámorosan drukkolt, és levonta az individualista antropozófiától igen távol álló tanulságot:

...a népszellem a csapatszellemben is működhet: ez a futball varázsa.

Esetleg – a kevesebb sértődés érdekében – csökkenteni kellett volna a politikailag is értelmezhető oldalak számát? (Jókai Anna mások mellett majdhogynem becsméreli Dávid Ibolyát és Göncz Árpádot.) Nem, ez így pont jó. Tudniillik Jókai Anna, aki a „másik oldallal” szemben még véletlenül sem elnéző (hiszen az „árokásást” is kizárólag az ő praktikájuknak tartja), hiteles tanú lesz késői történelemkönyvekben. Pontosan látja, hogy a kétszer kétharmad pragmatikussá silányította a korábban még létező szellemi erőt az értelmiség fokozódó lebecsülése révén, politikusi megnyilvánulásokká tette a nemzeti ünnepeket, és az általa oly sokszor nehezményezett mohó pénzvágy megfertőzte még a karizmatikus vezető környezetét is.

Aki érteni akarja, érti.

Jókai Anna: Átvilágítás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2017. (Szerkesztette Mezey Katalin.)

Petőcz András Aysa című regénye zárókő, ha szabad irodalomról beszélve építészeti szakszót használni. De tényleg olyan. Az egy évtizeddel korábbi és szenzációs Idegenek és az azt követő Másnap (2011) után Petőcz András lezárja Anna történetét, akiről kiderül, hogy neve valójában Aysa. Olyan kódával, amit az író természetesen  a regény elejére tett, vagyis, hogy Anna mindent túlélt, és nyolcvannégy éves.

 Lehetne a kislány Anna, a felnőtt nő pedig Aysa (a könyv borítóján más arcot látunk)

Noha a költő Petőcz András ezzel a ciklussal lett jelentős prózaíró, ez a fordulat csak annyiban érdekes, hogy a három regény nyelvezete szinte erőszakosan ellenáll annak, hogy bármit is költői képekben fejezzen ki. Nem, ez a próza tárgyilagos, rövid mondataiból hiányzik a zeneiség, és nem érződik rajta, hogy a költő-prózaíró, aki a korábban neoavantgarde képversekkel is kinyilvánította önmagát, újabb nyelvi forradalomra készülne. Sőt, a szerzői személyiség is a homályt választja, és női hangon intonálja mindazt, amit a világ jelenlegi állásáról gondol.

Világ? Nem is olyan hatalmas. Nem is kellenek szilárd fogódzók, hogy az olvasó megtudja, most éppen hol van. Petőcz András is megszívlelte, amit például Bodor Ádám vall:

Nem jó, ha az ember direkt meg akar jeleníteni diktatúrát, vagy más társadalmi formákat, mert óhatatlanul odatolakodnak a didaktikus, sematikus képek, ennek pedig az esztétikum issza a levét.

Petőcz András módszere egyéni. A háború esszenciáját fogalmazta meg, a mérgező nagy kivonatot, amelynek sokszor ismétlődő előállítási protokollját egyetlen szereplőnek kell végigpróbálnia. A helyszín és idő leginkább oda helyezhető, ahol tenger van meg sivatag, ahol esetleg ma vagy tegnap az ISIS volt az úr, de a kor akár az arab tavasz ideje is lehetne. Motívumot azonban bárhonnan szabad szelektálni. A lényeg: az eszement gyilkolás, hiszen egy-egy háborúnak – Orwell emlékének tisztelettel áldozva – már az oka sem ismeretes, csak annyi, hogy van, és sohasem lesz vége, azaz állapot.

 A regény harcosainak egy része fekete lobogó alatt rettenthetetlen „idegen” vagy „barbár”

Ez ugyanis a zárókötet nagy találata. Tudniillik Aysát  a más színű egyenruhát hordó katonák éppen felszabadították, ám erre mondhatná a hősnő, ha nem lenne a könyvben minden mélységesen tragikus, hogy eben gubát cserélt. A háborúban a civil lakosság a harcoló felek közé ékelődve fölösleges biomassza, aminek hellyel-közzel még etikája is van, jobb ezért gyorsan likvidálni. De lehetetlen, mert minden népirtás után maradt egy-két túlélő, aki arcunkba üvöltheti, persze, hiába, miért tettétek ezt velünk. Aysa ennél bölcsebb. A túlélés ténye neki azt bizonyítja, hogy mindaz, amit tett, helyes volt. Az aljasságokért, a mocsokban való meghempergetéséért, szexuális eszköznek való lefokozásáért  másoknak tessék benyújtani a számlát, ne neki. 

A kemény, helyenként akár trágárnak is mondható regény (megengedhető, hiszen agyvelő nélküli katonák között vagyunk) nem minden elemében tudja elkerülni a sémákat. De erről nem Petőcz András tehet. A háború erkölcsileg felháborító, esztétikailag azonban szinte unalmas. Mindig csak lőnek, és nem töltenek. A vész pedig, ahogy azt 1850-ben Vörösmarty Mihály is pontosan látta, tényleg emberfejekkel labdázik az égre.

Petőcz András: Aysa (Idegenek 3.) Fekete Sas Könyvkiadó Bt., 2016.

Vannak könyvek, amelyeket sokszor el kell olvasni, hogy megértsük. Például Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, amely látszólag egyszerű, sőt, ha úgy vesszük, mindössze egy bűnügyi regény, de még a legfigyelmesebb olvasónak is nagyon nehezen adja meg magát. Fel kell hozzá nőni. Nem véletlenül. A könyvnek sokan, sok szempontból nekiveselkedtek. Ezt bizonyítja a temérdek irodalmi-filozófiai elemzés, amellyel akár egy teljes könyvtárat is megtölthetnénk. Az 1866-ban megjelent mű ugyanis nemcsak írója pályáján jelentett fordulatot, hanem a világirodalom színterén is. Amikor Jókai Mór még a romantikus Fekete gyémántokat tette közzé, megszületett Oroszországban a modern lélekelemző regény

A pszichológiai regény túllép a romantikában megszokott elsődleges érzelmek (szeretet-gyűlölet, bátor-gyáva, erényes-erkölcstelen stb.) kétpólusú és könnyen kódolható ábrázolásán, mert célja többé nem az, hogy az olvasók közösségi élményeit – ­­Isten, haza, család – egyszerű eszközökkel gyarapítsa, hanem hogy az embereknek segítsen önmaguk és a világuk megismerésében. Hogy felismerjék, mivégre vannak a világba bevetve.

A Bűn és bűnhődés a posztmodern felől nézve talán nagyobb mű, mint megjelenése idején volt. Dosztojevszkij nem sokat bíbelődött a regény szilárd szerkezetével, sem a megformálás egyneműségével. Például sokszor, a hatalmas monológok kedvéért, leáll a cselekmény. Az sem volt szándéka, hogy minden a főszereplő, a gyilkos Raszkolnyikov körül forogjon. Néha otthagyja őt, és a történet mellékszereplőiből csinál főszereplőket. Például Marmeladovból, aki miatt Raszkolnyikov sötéten leszögezi:

Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik.

Később erre a gondolatra, mert a gondolatok változnak, fejlődnek vagy rögzülnek,  így tér vissza:

Hitvány az ember... és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja.

A romantikus regények kötelező szerelmi szálát Dosztojevszkij a felüdülést kereső olvasókat figyelmen kívül hagyva bonyolítja le. A szerelem, ha egyáltalán annak lehet nevezni, a főhős és egy sárga cédulás (Magyarországon bárcás) prostituált, Szonya között szövődik. A lány nem egy pezsgőt kortyoló kaméliás hölgy Verditől, hanem kistermetű, tizennyolc éves, vézna, de elég csinos szőke lányka, aki föl nem fogja, hogy miért mond neki Raszkolnyikov szinte rajongással ilyeneket:

(...) igen nagy bűnös vagy, (...), kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz?

 Raszkolnyikov a baltával: a moszkvai Dosztojevszkij metró állomás faliképe

Mivel mégiscsak Raszkolnyikov a főszereplő, a regény megértését az ő gondolataiból kiindulva lehet megkisérelni:

Ez a dolog magja: egyszer feltettem magamban a kérdést, hogy ha Napóleon, mondjuk, az én helyemben volna, és nem tudná mivel kezdeni a pályafutását, nem volna előtte se Toulon, se Egyiptom, se Mont Blanc-átkelés, hanem a szép és monumentális dolgok helyett csak egy nevetséges kis vénasszony volna a keze ügyé­ben, holmi hivatalnok-özvegyecske, akit ráadásul még le is kell ütni, hogy a ládájából kivehesse a pénzt (ami pályafutásához szükséges neki, érted?), rászánná-e magát, ha más út nincs előtte? Vagy visszariadna, csak azért, mert nem monumentális a feladat, és mert... bűn?

Ez a dolognak azonban csak az egyik fele, a másik az, hogy amikor Szonjának a kettős gyilkosságot bevallja, azt állítja:

Én... én elhatároztam, hogy merek, és öltem... De csak merni akartam, Szonya, ezért tettem!

Nagyon fontos a könyv atmoszférája, amely bizony nem a Szent Pétervár-i Nyevszkij proszpekt fénylő gazdagságát sugallja. A történet ugyanis a nagyvárosok mindenütt hasonló szegénynegyedeinek egyikében játszódik. A gyilkosság helyszíne lehetne akár Budapest is (a rajz illusztráció a Bűn és bűnhődéshez)

Raszkolnyikov felteszi magának a kérdést – mint ahogy mindenki felteszi, ki nyíltan, ki csak titokban önmagának – vajon percember-e, netán féreg, illetve olyan konzervatív massza morzsányi része, amelynek egyetlen célja az önreprodukció, amelyből nagyon ritkán emelkedik ki egy-egy zseni. Esetleg ő a kevés kiválasztottak egyike? Zseni, aki a világot megváltoztatja, főleg azzal, hogy a régit feldúlja és pozdorjává töri. Persze, ki ne szeretne az utóbbi kategóriába tartozni? Igen, a tettvágy mindenkiben ott lobog, de az okoskodás sokszor a legszebben elgondolt tettet is elgáncsolja, mert okoskodni, különösen a szilárdnak, így biztonságosnak is hitt erkölcsi alapon, például kocsma pultra dőlve mindenki tud, ám a tettől a legtöbb ember, mondhatni, hogy a nép java, a massza visszariad.

Ha tehát az alaphelyzetet leegyszerűsítjük, van egy olyan értelmes fiatalemberünk, aki irdatlanul nagynak és igazságtalannak találja azt a fényévnyi távolságot, amely Napóleon és közte van. Ráadásul azt is tudja, ellentétben korunk sok hősével, hogy a távolság csökkentése érdekében neki is tennie kellene valamit, mert a sült galamb sohasem repül a szájunkba.

Így látva Raszkolnyikovot, rögtön ismerős lesz, azzal az árnyalt különbséggel, nem csak a tettvágy teszi különlegessé, hanem az a képessége is, hogy elemezni tudja tévedéseit. Mintha Dosztojevszkij azt sugallaná, hogy a kettő szoros korrelációban áll. A gondolkodni lusta a tenni akarásban is lemarad. Persze, tett és tett között nagy a különbség. Természetesen Raszkolnyikov útja, a gyilkosság, tévút. Az egykor halálra ítélt Dosztojevszkij is elveti. De néha a tévedések tanulságosabbak, jobban előbbre visznek, mint azok a  megszokott előítéletek, amelyek az emberek életvezetését meghatározzák és a masszába beletapossák.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012. (Fordította Görög Imre és G. Beke Margit)

Péterfy Gergely Halál Budán című történelmi regénye, ha hajlandók vagyunk lemondani előítéleteinkről, nagy élménnyel ajándékozza meg az olvasót. Márpedig ezért veszünk a kezünkbe könyvet. De milyen előítéletekről van szó? Azokról, amelyeket Jókaitól Gárdonyi Gézáig az iskolában sulykoltak belénk. Amit még egy Cicerótól származó poroszos bölcsességgel is megspékeltek:

Historia magistra vitae est. (Történelem az élet tanítómestere.)

A történelmi regénytől a magiszterek elvárják, hogy szépre és jóra oktasson, példaképeket állítson a fiatalok elé, akik is egyébként inkább legyenek jó hazafiak, mint kritikus olvasók. A jó magiszter azt is kimondja, ami nem szép, az nem tanít, hanem kárt okoz. Legjobb betiltani. Mindez nem vicc, hanem tanügyi elképzelés napjainkban is. Mondhatni, hogy a nemzeti romantika öröksége.

 Benczúr Gyula millenniumi ünnepségekre készült festménye, a kivitel mesteri és látványos megoldása ellenére, primitív politikai propaganda. Azt sugallja, hogy Buda visszavétele osztrák–magyar összefogás eredménye volt, tehát az Osztrák–Magyar Monarchia szükségszerűen jött létre

Ezt kell elvetni, hogy élvezni tudjuk a Halál Budánt. Péterfy Gergely ugyanis megfordítja a tételt: az élet a történelem tanítómestere, vagyis a múltat csak a ma kesze-kuszaságából lehet megérteni, mert az emberi psziché évezredek óta változatlan, bármennyire is vannak a történelemben nagy kísérletek arra, hogy mások legyünk, mint amik vagyunk. Az eszmék csak védőfestékkel fedik el az érdekeket.

A regényben egyébként nagy történelmi események közelében járunk, hiszen a Bécset ostromló törökök veresége (1683) és Buda visszafoglalása (1686) közé eső időszakról van szó. Feltűnik a palettán a bécsi városvédő  Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf és a felmentő sereget vezető Sobieski János lengyel király is, de Péterfy Gergely egy olyan hőst választott központi hősnek – a tüzértiszt Michele d’Aste bárót –, aki például a velencei Nicola Berengaminak a Bécs ostromáról és Buda visszafoglalásáról írt és 1698-ban megjelent terjedelmes kötetében mindössze két rövid említést kapott (d'Asti néven). Igaz, az utóbbiban már a Buda bevétele közbeni haláláról kapunk hírt.

Michele d’Aste a regényben a Nap, körülötte kering két bolygó, Solari gróf (lovag) és az angol Salisbury János. Mindkettőnek a legfőbb gondja, hogy leírni tudja a csatákban fehér selyemingben harcoló katonát, aki szintén megszállott jegyzetíró. Az írás azonban nehéz, Solari küzd saját terjengőssége ellen, Salisbury nehezen fogalmaz, a katona írásai pedig nem maradtak fenn. Mindhárom esetben az a baj, hogy nem a szem előtt zajló csata vezeti a tollat, hanem a csatákról szóló írások, metszetek, képek. Azaz minden úgymond realista történet csak szimulákrum, amelyet aztán meg lehet fűszerezni mesés vagy horrorisztikus elemekkel, meg természetesen túlzásokkal, mert mindnek az anyaga a vér és a szenny.

Bécs a törökök ostroma idején. Például ennek a metszetnek (szimulákrumnak) alapos tanulmányozása kellett ahhoz, hogy Péterfy Gergely a harcok színterét pontosan  úgymond realistán  tudja meghatározni

Péterfy Gergely is bőven él ezekkel az elemekkel, amelyek segítik az olvasót abban, hogy az egymástól távol eső személyeket, eseményeket a könyv modern irodalmi eszközeivel azonosítani tudja, hiszen, amit olvasunk, az nem a török alóli felszabadítás hősi története, hanem egy rablóhadjárat históriája, amelynek nem a magyar államiság helyreállítása a célja, hanem az osztrák birodalom határainak kitágítása. A magyarok hibába kapják vissza az elpusztított Budát. Látszólag győztek, de maradnak vesztesek. Jönnek a telepesek, és Budán a német nyelv lesz a társalgás nyelve. A magyaroknak már a tizenhetedik századi rendszerváltás sem sikerült.

Péterfy Gergely: Halál Budán. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2015. (Első kiadása 2008-ban ugyanott.)

Tóth Gábor Ákos tekintélyes életművel rendelkezik, de valahogy sohasem került rivaldafénybe. Erről némiképpen maga is tehet, hiszen a példaképe egy szertelen (alkoholista, elmebeteg és zseniális) amerikai író,  Richard Brautigan, aki  kultuszkönyvét,  a Pisztrángfogás Amerikában címűt akkor írta – 1961-ben –, ­ amikor Tóth Gábor Ákos még csak 6 éves volt.

 Richard Brautigan, a nagy példakép éppen pózol, és a fényképészt kihajítja a lakásból

Az is okoz némi nehézséget, hogy Tóth Gábor András az irodalom célját kissé könnyedebben fogja föl mint koszorúval ékesített kortársai. Ez esetleg az Elite olvasóinak tetszik (az interjú ott jelent meg), de nem a komor kritikusoknak:

Márpedig szerintem az irodalomnak, az embermeséknek a szórakoztatás, az »elvarázsolás« a legfontosabb feladata. (…) Hozzáteszem, az önmegvalósító írói lét gyakran aránytalan terheket ró a családra, a környezetre, amit én nem tartok etikusnak. 

 Ha Peter, aki éppenséggel német, a Zoo Palasttal (ez volt régen a berlini filmfesztivál fő mozija) szemben lévő kínai étteremben ebédel, szinte Márainak érzi magát e látvány közepette (Werner Synakiewicz  képe)

Az írói etika, igen, érdekes kérdés, mivel sokan úgy tartják, hogy a jó mű eleve etikus, a rossz mű pedig amorális. De hiszen ezt a kérdést bogozgatja a Ki(ny(írlak! Az alaphelyzet egyszerűen zseniális. Írók, akik aláírták a Charta 77 nyilatkozatot, örökre barátok maradnak. A cseh Bronek, a német Peter, a magyar Tibor, valamint a szerb Gavrilo, akiknek az arcképeit élő mintákról vette a szerző. Mondjuk, Tiborhoz Tóth Gábor Ákos sokat adott a saját arcképéből is. A félig valós, félig fikciós szereplők jelentős nevek a szakmájukban, például Peter állandóan Nobel-díjra esélyes, de úgy érzik, lehagyta őket a száguldó idő. Sőt, az irodalmat is.

Könyvesboltok, könyvtárak polcairól leszorította az igazi irodalmat a bulvár, a gasztronómia és az osztály alatti celebek alvállalkozókkal írt önéletrajza, amelynek legfőbb tartalma, hol, kivel, hányszor. Tóth Gábor Ákos nem kertel, meg is mondja, hogy személy szerint kikre gondol és kiket ment fel az olcsó szórakoztatás vádja alól.

A négy író az illegális múltból ismert rejtekező eszközökkel fel is veszi a harcot a bulvár ellen: ez a fordulatos cselekmény, a Kiürítési terv, noha csak négyen játsszák a főszerepet. Van azonban egy titkos cselekmény is. Tibor nagy titokban regényt ír, ugyan kiről másról, mint Tóth Gábor Ákos példaképéről,  Richard Brautiganről. Ez az irodalom az irodalomban, sajnos, ez a mű nem születik meg.

Ha azonban eltekintünk az irodalomtól, akkor nagyon köznapi a téma: megöregszünk, ami nem vidám dolog. De igen megnyugtató, hogy ha egyéniségek vagyunk, még öregedni is a magunk egyedi módján fogunk.

Hogy kell olvasni egy ilyen könyvet, amely aktualitások tárháza? Olyannyira friss, hogy még Bob Dylan Nobel-díjáról is vitatkoznak benne. A szituációkra kell koncentrálni. „Ha egyszer filmet csinálnak rólunk” ­– pötyögteti laptopjába Bronek. Igen, filmet kell látnunk, négy idős világsztár jutalomjátékával budapesti, prágai, berlini, római és belgrádi helyszíneken. Sztárokat, akik sokat beszélnek, isznak, veszekednek, viccelnek, olykor fantáziálnak. Hogy azonban mire megy ki a játék, az egy kritikában maradjon titok. Úgyis kitalálhatatlan.

 Tóth Gábor Ákos: Ki(ny)írlak! 21. század Kiadó, Budapest, 2017.