Egy oldal

2017.jún.16.
Írta: Marx József Szólj hozzá!

Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója

A regény főszereplőjének a neve Márczy Lali, ami játékosan rímelhetne  Gerlóczy Marci nevére. De több jel is utal rá, hogy Lali és Marci igen közel állnak egymáshoz. Nem azért, mert a napló egyes szám első személyben íródott (ez a forma szinte kötelező az új magyar irodalomban). És még az sem döntő, hogy Márczy ugyanúgy író, mint kitalálója, bár ez ügyben megnyilatkozása igen szerény. Egy riporternőnek azt mondja:

Én minden bizonnyal úgy fogom leélni az életemet, hogy egyszer sem mondok ki ilyet: művész vagyok. Olyat se, hogy író. Az ember tegye a dolgát, ne a dolga tegye őt.

A szerénység üdvözlendő.

A közelség mégsem merőben irodalmi: Gerlóczy Márton is beállt a csemegepult mögé, hogy az „életben” folytathassa azt, ami a dolga: az írást. 2003-ban, huszonkét éves korában jelent meg sikeres (sokakat, persze, dühítő) első regénye, az Igazolt hiányzás, és 2009-ben, amikor már benőtt a feje lágya, A csemegepultos naplója. (2014-ben átdolgozva is), tehát volt köztük elég idő, hogy ne csak az iskolakerülés élményeiből éljen.

Fontos mű A csemegepultos naplója írónak-olvasónak. Bizonyította, hogy az első regény nem az égből hullott alá, hanem egy karakteres szerző életművének hatásos nyitányát jelentette. Továbbá tanúsította, hogy például a Salingerre hajazó lazaság új hangja elsősorban stílus, és nem egy humorista könnyedsége, amely könnyed, mint a toll, de képes Krisztusból is bohócot csinálni. Gerlóczy Márton azonban még viccből sem tesz ilyet.

Márczy Lajos abban a négy hónapban, amelynek eseményei kitöltik a regényt, az életet páholyból nézi. Egy Pozsonyi úti albérlet szűk balkonjáról, ahonnan a Dunát is látni, valamint a Zsolnay-tetős Központi Vásárcsarnok kissé megemelt csemegepultja mögül. Mindkét magasles alkalmas arra, hogy az ember némi távolságot tartson környezetével (a pultos, nem úgy, mint a zöldséges, soha sincs fizikai kontaktusban a vevővel), ugyanakkor figyeljen, elemezzen, ahogy az egy éppen kifáradt íróhoz illik, aki két évig kotlott egy könyvön, és közben a barátnője is elhagyta. Tehát a nők tekintetében is szabad a pálya. Jöjjenek az egyéjszakás szeretők, és jönnek is.

screenshot_2017-06-09_18_12_21.png

Vajon melyik Pozsonyi utcai erkélyről látta Márczy Lajos és az albérletben az elődje, a keresett prostituált a Dunát? Az utóbbi, a kliensek érdekében, vörös drapériával kizárta a fényt a szobából, Lajosnak pedig az volt az első dolga, hogy letépje a függönyt, és az ajtót tárva hagyja, hátha kiszellőzik a sokat használt budoár illata

A csemegepultosnak, akinek legmagasabb iskolai végzettsége a nyolc általános, sok minden nem tetszik. A nagyképűen filozofálgató egyetemisták, a bulinegyedben a technózajban elmerülő arcok, de még a tetkósok sem. Az írónak ab ovo nem tetszenek az esztéták és kritikusok, akik a világért sem mondanák a matériát anyagnak. Jó, meglehet lenni esztéták nélkül is, de az már tragikus, hogy a lányok rendre úgy akarnak szeretkezni, ahogyan azt az amerikai filmekben látják, közben rossz a szaguk. Aztán ott vannak bánatnak a hétköznapok, amelyeknél csak az ünnepek rosszabbak. Továbbá miért olyan sok közöttünk a seggfej. Szóval a szerző sérteget asszonyt, lányt, bárkit, és általában még igaza is van. (Még Coelho tekintetében is.)

Írónk írója azonban az utálatot – nagyon rokonszenvesen – kiterjeszti önmagára is. Miért ilyen tehetetlen, miért költözik, mint egy vándormadár még azon a kis területen belül is, amelyet bejár. (Buda neki már valósággal külföld.) Miért iszik, lassan tíz éve már, mint egy kefekötő, pedig a másnaposságot nehezen tudja elviselni. Miért hiszik róla, hogy egy társasági dumagép, amikor pedig leginkább egyedül szeret lenni.

Gerlóczy Márton, ha nem is utal rá név szerint, de egyre inkább azt látja meg, amit Madách a londoni színben. Mindenkinek szerepe van, amit eljátszik, és amikor rájönne arra, hogy az élete csak szerep volt, a sírgödörbe aláhullik. Vajon Márczy Lajos is csak egy bábjátékos, aki mulattat, de nem mulat?

screenshot_2017-06-09_18_20_15.png

 Így látják a turisták a magasból a Vásárcsarnokot. Őszintén dicsérik. Fény, tágasság, jókedv, árubőség, a csemegepult mögül nézve azonban szembetűnő télen mínusz hat fokban az árnyoldal is

A főhős azonban megpróbál kilépni a mókuskerékből. Nem lesz többé a Vásárcsarnok élmunkása. December 31-én felmond, és szilveszter éjszakáján talál egy olyan lányt, akiben esetleg perspektíva is lehet. Szerény optimizmus, de a kedves olvasónak, aki legyen bár skrupulózus esztéta, ennyi élből is kijár.

Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója. (Második, javított kiadás. Scolar Kiadó, 2014.)

Háy János: Ország, város, fiú, lány. Útravaló

Háy János közel a hatvanadik életévéhez begyűjti a termést, és nagyon jól teszi. Az Ország, város, fiú, lány elegyes írások gyűjteménye, amit az avat mégis egységes kötetté, hogy szilárd központi eleme van, de az nagyon, az utazás. Pontosabban: a külföldön lenni érzése. A szerző első, érettségi utáni autóstoppos utazása 1979-ben Lengyelországba vezetett (ugyan, hova máshova?), a könyvet záró északi útnak azonban már nincs is dátuma. Még az is lehet, hogy az író a kéziratleadás előtti napokban ért haza, de ez az adat nem is érdekes. Háy János korára való hivatkozást az indokolja, hogy lássuk, az utazások több évtizedet ölelnek fel.

A nógrádi bogyósgyümölcskertész fia bejárja a fél világot, de akárhogy forgatom a lapokat és megpróbálom összevetni olvasmányaimmal, tapasztalataimmal, ebből a könyvből csak egy valami maradt ki, az orbis pictus, vagyis a világ megismerésének színes tankönyve. Ami az Ország, város, fiú, lánynak egyébként nagy erénye. Amikor az internetnek is egyik fő műfaja a képekkel is hitelesített útleírás, akkor egy írónak vállalni kell azt a merészséget, hogy mellékesen kezeli a láthatót, és nem titkolja, hogy sokszor nyűgös és elméletalkotó útitársa éppen önmaga.

Csak egy példa: amikor Szentpéterváron egy idegen lakásban felébred, azt gondolja róla, hogy a szoba olyan, mint Raszkolnyikov odúja. Vajon száz magyar közül, ha nem éppen orosz szakos egyetemista, hánynak jutna eszébe Raszkolnyikov? Nagy Péter cár, az igen. Esetleg Puskin és párbaj ellenfele d'Anthès. Velük tele vannak az útikönyvek, de Raszkolnyikov világa nem azonos az agyondicsért  Nyevszkij Proszpekttel.

Sok tanulság hámozható ki Háy János írásaiból. Elégedjünk meg hárommal.

Az első talán a legfontosabb. Külföldön döbben rá az utazó, hogy magyar. Ami nem nagy öröm, hiszen óhatatlanul hasonlítani kezdi saját világát az éppen látottal. Irigykedik, bosszankodik, elemzi, hogy ott működik-e, aminek szerinte működnie kellene itthon is. Ilyen összehasonlítások végén vagy Babitsot követi, aki Itáliában is a pannon dombokról ábrándozik, vagy Adyt, aki szabadjára engedi úgymond magyargyűlöletét. Persze, lehet az utazó megalkuvó is: átkokat szór a sült galambra váró magyarokra, de nem esik hasra a működő külföld előtt sem. Egy baj van ezzel, hogy az ember e kettősségtől sem lesz boldog.

chrysler_building_j161210.jpg

 Háy János külföldön nagyon kritikus, a fényben is meglátja a homályt. Kivétel talán New York, ahol egyetlen baj van, hogy a magyar író a városhoz képest nagyon szegény (a képen a Chrysler-torony világít) 

Második nagy tanulság az, hogy sohasem a külföldet látjuk, hanem azt a képet, amit őrzünk róla, vagy ellenőrizetlen források alapján elképzeltük, hogy olyannak kellene lennie. Ehhez rendelkezni kell előzetes ismeretekkel és a gondolkodás vastraverzeivel. Például azzal, hogy Európa nem az, ami volt. Elveszett. De megérdemeli, hiszen kizsákmányolta az emberiség kétharmadát. Jogos a büntetés. Ezt a nézetet Háy János sokszor előadja. Természetesen nagyon nehéz definíciót adni Európáról, ha nem a földrajzi helyzetére gondolunk. Igen változékony, és mindig más a jelenben, mint amilyen a múltban volt. A probléma azonban örök: Thomas Mann az 1901-ben megjelent nagy regényében A Buddenbrook-házban pontosan azt boncolgatja, hogy elveszett az a világ, amelyet egykor Európának tartottak. Európa a római birodalom felbomlása óta mondhatni, hogy mindig vesztésben van.

Az érett férfikornak az a nagy hátránya, hogy több bukást tapasztal meg, mint sikert. Persze, látjuk a technika őrületes tempóját, a globalizáció világpiacát, ami esetleg a középosztály kedvező közérzetében meg is jelenik, ugyanakkor a mértéktelen konzumfogyasztást az generálja, hogy elhitetik veled, ami a tiéd, az vagy (politikusi megfogalmazásban: “akinek nincs semmije, az annyit is ér″), de például a szegénységre, a szellemi ínségre, amelyet a média is gerjeszt, a pragmatikus (diktatórikus) politikákra még Európában sincs biztos ellenszer.

Háy János ennek a technikai „föllendülésnek” elsősorban a hátrányait látja. Hogy minden egyforma lesz. Diák és nyugdíjas csapatok árasztják el a világot, mert Nyugaton a diáknak ismerkednie kell távoli környezetével is, a nyugdíjasok pedig ahelyett, hogy egyszerűen meghalnának, mint Magyarországon, kötelességüknek érzik a világot látni, noha nincs belőle hasznuk. Csak növelik a tömeget, és azt sem bánják, ha a Louvre-ban nem jutnak Mona Lisa elé. Ott voltak – a teremben. Tényleg, egy kultúrember számára ma már riasztó lehet a velencei Szent Márk tér zsúfoltsága, ahol az ember az ifjú Zrínyi Miklós csizmájának 1635-beli kopogását szeretné hallani, de a tömeg bábeli hangzavara egészen biztos, hogy elnyomja. (Hihetjük, hogy Babitsnak 1908-ban ez még sikerült, lásd Zrínyi Velencében című versét.)cupola_sant_ivo.jpg

Háy Jánosnak nem tetszik a pöffeszkedő barokk. Nagyképű, és csak a hatalom önfénye. Biztos azonban, hogy Rómában rájönne, nem a barokk mint művészeti irányzat a hibás, hiszen a barokk lehet örök: a Sant’Ivo tornya és a Chrysler Building között több a hasonlóság, mint a különbség

A harmadik tanulság egy merőben esztétikai kérdés, az eredeti és a másolat viszonya, ami Háy János esetében a látottakhoz fűződő érzelmi viszony kérdése lesz. Ő nem barátja a műemlékek rekonstrukciójának. Persze, az eredetit keresi, amit éppen az eredetit imitáló felújítások tesznek tönkre olykor egyenesen turista Disneylandet csinálva belőle. Ami miatt éppen az veszik el, amiért érdemes felkeresni őket, a hitelesség, az akkori ember megismerhetősége. Tudjuk a problémát, még külföldre sem kell menni, csak a budai vár rekonstrukcióját, a Hauszmann-terv megvalósulását kell figyelemmel kísérni.

Ez mindössze a könyv három tanulsága, és még mennyi van benne! Az Ország, város, fiú, lány tartalmas kötet. Mindenki megtalálja benne örömét, na, meg virtuális vitában a szerzővel bosszankodhat is kedvére. De mindent összevéve az olvasó eltöprenghet azon, hogy mi végre kel útra, mit vár tőle és mit kaphat.

Háy János: Ország, város, fiú, lány. Útravaló. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.

 

drMáriás: Lomtalanítás

 

Nehéz egy olyan művész megítélése, aki több műfajban alkot. A festők könnyen rásüthetik, hogy zenész, az zenészek meg, hogy író, az íróknak, persze, drMáriás (már a neve sem normális) inkább festő vagy zenész. (Tarr Bélánál és Vágvölgyi B. Andrásnál noch dazu színész is volt.)

Ezt a permutációt csak növeli, hogy az alkotó nem a rántott hús formájú országban született, hanem annak a külső peremén, a Vajdaságban, ahonnan a katonai behívó elől szökött Magyarországra. Katonaszökevény? Nem is olyan furcsa, hiszen Szomory Dezső emiatt töltött éveket Párizsban. drMáriásnak Budapest 1991-ben a milosevicsi rendszerhez képest még maga a Párizs-dzsungel. Az emberek reménykednek, várják a csodát, de a rendszerváltással kitáruló lehetőségek csökkennek, és szép lassan eljön az az idő, amikor, ha jól akarsz élni, makacsság kell ahhoz, hogy Magyarországon akarj maradni. Jelezzük rögtön: drMáriás makacs. Persze, elvei vannak.

 image.jpg

 drMáriás kiállítást rendez (Fazekas István fotója)

Az underground volt drMáriásnak és zenekarának, a Tudósoknak a terepe, bár a zenész furcsállotta, hogy Magyarországon még az underground is kevésbé radikális, mint kellene, hogy legyen, hiszen az a világ, amely körülvesz bennünket, nem bánatos sóhajokra, hanem egyenesen üvöltésekre késztet bennünket. Legrosszabb esetben is gyilkos iróniára. Persze, ez csak egy vélemény, de annak markáns.

Természetesen az idő könyörtelenül járja a maga által kiszabott útját, és az elmúlt évekre visszatekintve drMáriásnak is meg kellett állapítania:

A Tudósok is az avantgard nem túl széles csapásán indult el, és lett mára a világra még mindig infantilis elszántsággal és ártatlan rácsodálkozással tekintő, az underground tradíciót átmentő lassan nyugdíjas csapat.

tudosok2.jpg

 drMáriás mint a Tudósok frontembere

Azért ez túlzás, hiszen drMáriás alig múlt ötven, és láttunk már zenekarokat a pódiumon, mint például az 1962-ben alakult Omegát félszáz éves jubileumi koncerten. Persze, egy underground zenekar élőben igazi. Lemezen sohasem ugyanaz. Nem csak hallani, látni is kell, élni az adott pillanattal. A festményekkel jobb a helyzet. Kevésbé változékonyak, csak az a hibájuk, hogy egy-egy kiállítás után gyakorlatilag láthatatlanok lesznek. Az irodalommal nincs ekkora baj. A könyvek általában megmaradnak.

drMáriás Lomtalanítás című regénye, amely nem az egyetlen prózai műve, a megmaradásnál is több: originális alkotás a Noé bárkája témakörében. Ebben a regényben a bárkát egy bérház jelenti, és annak lakói, akik tanúságot tesznek arról, hogy Isten állatkertje szokás szerint milyen nagy. Itt azonban ezen felül tort ül az „árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség” (József Attila), és ahol a szexualitás sem örömforrás, hanem az önpusztítás és mások megalázásának egyik sanyarú eszköze.

Az író egy percig sem hagyja kételyben olvasóját: ennek a bárkának nem a túlélést kell szolgálnia. Noé akkor tesz jót vele, ha elsüllyeszti. Nincs is Ararát. A regényben a vízvonal alatti ismeretlen zátonyt gázrobbanás helyettesíti. drMáriás már 2004-ben (ekkor jelent meg a Lomtalanítás) sem látott lehetőséget arra, hogy a ház mániákus lakói fel tudnának szabadulni. Legtöbbjükkel a halál előbb végez. Ennyi halál ritka egy vékony könyvben.

A Lomtalanítás voltaképp apró novellák sorozata, amit egy-két visszatérő szereplő és a következetes stílus tart össze. A kérlelhetetlen szókimondás – nincsenek tabuszavak –, amelyben az álmok és a víziók is azt a szörnyű vegetatív létezést erősítik, amelyben még a kannibalizmus is természetes, hiszen amit a házban látunk és tapasztalunk, az maga a nemzeti nyomor.

Ehhez nincs mit hozzátenni, legfeljebb csak annyit, hogy a Lomtalanítás Mo Yan (Szeszföld) nyelvére lefordítva is hatásos lett. Kína nincs is olyan messze.

drMáriás: Lomtalanítás. Konkrét könyvek, Budapest, 2004.

Darvasi László: A titokzatos világválogatott

Ez a könyv valóságos szivárványpisztrángos patak, amely igyekszik minél előbb becsörgedezni a magyar irodalom kéktükrös tengerszemébe, oda, ahol a futballtörténetek egymás mellett békésen ringatóznak. Ehelyütt a békére szükség van, mert egyébként a futball – sok okos, de a tárgyban tudatlan értelmiségi szemével – maga az agresszió, a bunkóság, mivel, akár nézed, akár játszod, érezni kell, hogy velejéig prolisport. A róla szóló írások sem lehetnek különbek.

Mándy Iván azonban magasra tette a mércét. Regénye, a Pálya szélén bebizonyította, az irodalom meg tud birkózni ezzel a férfias témával is. Igen, az irodalom, amely, ha hangyaszorgalommal párosul, megérleli a maga gyümölcsét. Például Darvasi László kisebb-nagyobb írásokból összeállt könyvét, amely A titokzatos világválogatott címen jelent meg több mint egy évtizede.

Hihetetlenül jó kocsmalégköre van a könyvnek, és ezt ne tessék kritikának venni. A futballról ugyanis bárhol lehet beszélni, de leginkább ott, ahol a férfiak éppen nem öklözni jönnek össze, hanem egy korsó sör mellett emlékezni. Igen, a futball az emlékezés nagy iskolája. Hogy egy példát mondjak, aki tudja, hogy ki volt a huszonnyolc éve halott Farkas János, és a braziloknak mikor rúgott gólt (a gólpasszt a tizenegy éve elhúnyt Bene Ferenc adta), annak bizony egy egész korszakról is vannak biztos emlékei. Ráadásul az érák egymásba ágyazódnak, mivel mindenki tudja, a futball nem ma kezdődött és nem is ma ér véget.

A titokzatos világválogatott alapjában szomorú mű.

mtkpalya.jpg

 Ha csak ezt az egy képet nézzük, a régi MTK pályát, amikor nem száz néző vette körül a zöld gyepet (és nem csak a pár fős „kemény mag”), akkor joggal szomorkodhatunk

Arról szól, hogyan múlik el a világ dicsősége, hiszen az isteni Diego Maradona is ma már csak dísztök lehet egy FIFA gálán. A zömök exkokós argentin futballista talán nem is sejtette, hogy a mellette ülő megviselt férfi is focista, amúgy pedig Magyarország stadionépítő miniszterelnöke. De az sem tetszhet, hogy míg a világ megy előre, hiszen még az albán focista gyerekek is kapósak a világban, addig nálunk, a stadionok, akadémiák ellenére, minden, ami futball, az egy helyben topog.

orban_maradona_1484050374.jpg

 Az isteni Diego a FIFA gálán, amelyen a show-t a világelső Cristiano Ronaldo és fiatal barátnője vitte el. (Forrás: Orbán Viktor Facebook oldala.)

Egyébként hangsúlyoznám, szép leányok, ne sírjatok, ezt a könyvet a nők is kedvükre forgathatják. Az Esterházy-hívők különösen, hiszen Darvasi csak úgy emlegeti őt, mint a nagyszerű futballistát, aki sérülés miatt szinte csak kényszerből lett író. Sőt! Lehet, hogy a leányoknak a nevek garmadája nem mond sokat, de a finom lélekrajzok, az álmok (a futball örök magyar álom!) és az ironikus filozofálgatások sokat segítenek azoknak, akik be akarnak pillantani a fociőrült férfiak zavaros lelkébe. Talán arra az abszurditásra is választ kaphatnak, hogy miért dobogtatja meg a szívet ez az albán focipálya képe, amelyről bizony hiányzik a VIP lelátó, de több rajta az érdekesség.

 sam_1115.JPG

 Berat hétköznapi arca: ló legel a focipályán. Ennek ellenére ez az egyik balkáni Copacabana: innen várható például egy új Xherdan Shaqiri (ejtsd: Dzserdán Saciri), aki bizony ma már migránsként svájci válogatottat erősíti. Láthattuk 1916. október 7-én az Albert Flóriról elnevezett, majd szponzori pénzért átkeresztelt stadionban, és magyar szurkolóként nem örültünk neki. (Mártonffy Zsuzsa fotója)

Darvasi László az egész könyvet átadhatta volna herzlich alteregójának, Szív Ernőnek, hiszen stílusa a tárcanovelláké, de nem adta, mert saját nevén tette le a garast a futballmániája mellett. Így helyes. Az irodalom, ha kiállja az idők próbáját, mindig érvényes.

Darvasi László: A titokzatos világválogatott. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006.

Orhan Pamuk: A piros hajú nő

A Nobel-díjas Orhan Pamuk 2015-ben írt és elismerésre méltó gyorsasággal magyarul is megjelent regénye, A piros hajú nő másnak látszik, mint a korábbi művek. Mintha az író lemondott volna lírát, iróniát és köznapiságot ötvöző egyéni stílusáról. Persze, van rá magyarázat. Ezt a regényt egy amatőr írja, aki eredetileg író akart lenni, de mérnöki tanulmányai után negyvenöt éves korára sikeres ember lett, építési vállalkozó. Az isztambuli gazdasági körök ezen szereplőiről ugyan az író eddigi könyveiben nem szólt az elismerés hangján, de – gondolhatná az olvasó – nem kell mindig ugyanazt a nótát fújni.

Ahogy azonban haladunk lapról lapra a történetben, kiderül, hogy a főhősnek, mint az emberek többségének, van egy olyan titka – bűne, szégyene –, amely nem hagyja nyugodni. A regényt író Cemnek a titka különleges. 1985-ben nyári pénzkeresetként Mahmut, egy bölcs kútásómester inasa lesz, de hiába mélyül a kút, víz nincs sehol. A munka egyre kilátástalanabb, és az inas egy adott rossz pillanatban pánikba esve a kútban hagyja mesterét. Megölte, baleset történt, kimentették? Ez is halvány lehetőség. Kérdések, amelyre nem kap választ, de fél is választ kapni, mert ha kiderül az igazság, az iskolaelső szegény sorsú fiú felemelkedése a szó szoros értelmében kútba esik.

19652974.jpg

1985-ben ezen a területen volt kútásóinas Cem (ejtsd: Dzsem), aki a 13,5 milliós nagyváros építkezéséből itt is kiveszi tragikus részét

A tizenhét éves Cem számára az 1985-ös nyár más miatt is emlékezetes. Találkozik a Piros Hajú Nővel, aki ugyan már harmincöt éves, színésznő és férje is van, de egy éjszaka erejéig mégis ő lesz az, aki a kútásóinast férfivá avatja.

Az alaphelyzet tehát mozgalmas, de Cem Bey „mérnökregénye” nem ezen a nyomvonalon halad előre, hanem az apátlan nemzedék témakörében folytat mélyfúrásokat. Ráadásul egyedi módon. Vajon a mítoszok modern korunkban tényleg kihaltak, vagy a megmagyarázhatatlant most is átláthatóvá teszik? Vajon miért van annyi mítosz arról, hogy az apa megöli a fiát, illetve a fiú az apját? Cem Bey meddő feleségével, akivel tökéletes házasságban élnek, Szophoklésztől Firdauszín át Pasoliniig minden idevágó adatot feldolgoznak. Különösen az a kép ragadja meg képzeletüket, amely A királyok könyve alapján készített az ismeretlen mester: Rusztem felesége fiát, Szuhrábot siratja, akit – nem tudva, hogy a páncél őt takarja – párviadalban Rusztem ölt meg.

rostam-mourns-sohrab.jpg

 Perzsa miniatúra a nevezetes (filmen is többször feldolgozott) apa-fiú jelenettel

A miniatúra magyarázata Orhan Pamuk szerint modern korokra is jellemző. Az egyeduralkodó amit megtehet, meg is teszi. A kép látható jelentése a megbánás és fájdalom, valóságos mondanivalója azonban az, hogy a szultán hatalma mindig könyörtelen. Ő az, ki mindent megtehet.

A regény jó úton halad afelé, hogy beletévedjen a keveseket érdeklő kultúrtörténet kijárat nélküli labirintusába. Amit még nehezít is a modern kori török történelem fontosabb fordulóinak esszéisztikus értelmezése. Aztán olyasvalami történik, ami az egész szerkezetet fölrobbantja, és mindent más megvilágításba helyez. Cem Beynek van egy fia, akiről nem is tudott, és Cem apátlan nemzedéke a fiában tragikusan öröklődik.

Vajon Pamuk története mindössze a fantázia diadala, vagy olyan jelenség, amelynek megértéséhez segítségül kell venni a Freud által elemzett Ödipusz-komplexust is? Ami lehet tartalmatlan feltételezés is, de valamit az mégis csak jelenthet, hogy Orhan Pamuk leghíresebb könyvét, a 2003-ban megjelent Isztambult 2002-ben maghalt apjának ajánlotta. (Magyarul 2007-ben adta ki az Ulpius-ház Könyvkiadó.) Annak a rossz apának, akit például így jellemez: megunta felesége hosszú vajúdását. Inkább elment barátaival szórakozni, és nem várta meg Orhan fia megszületését, különben is gyakran eltűnt vagy Pamuk édesanyja költözött el otthonról megunva a sikertelen, de nőcsábász üzletember férje rigolyáit.

Mítosz és Orhan Pamuk családtörténete kézen fogva jár a regényben. Egyfelől kiemelve, hogy minden sors egyedi, másfelől azt is bizonyítva, hogy ugyanezen életek összefoglaló mintázata, hiába a sok színes kaland, lehangolóan primitív és szürke.

Orhan Pamuk: A piros hajú nő. Helikon. 2006. (Fordította: Tasnádi Edit.)

Gerlóczy Márton: Létra

 

Micsoda bulvár címet adhatnánk ennek az egy oldalnak: a NER létrája, amelyről csak leesni lehet. A poén két ponton hiteles, egyfelől a Létra Gerlóczy Márton első regénye, ami már a fülkeforradalom után jelent meg, másfelől a regény hőse 2011 vagy 2012 május elsején tényleg leesik a létráról. Vagyis távol van attól, hogy szimbólum legyen. Esetleg mégis ahhoz közel.

De, mint általában minden bulvárhír, ez sem mondana sokat a regényről, amelyben a létra csak olyan elem, mint Csehovnál a puska, amit  ha az első felvonásban fölakasztanak a fogasra, akkor a harmadikban el is fog dördülni. Így a legtermészetesebb tehát, hogy a létráról némi késleltetett trükkel – áramütés közbejöttével – le kell esni.

Addig azonban sok minden történik. A „hős” egyes szám első személyben beszél, de nem mutatkozik be, és arról sem számol be, hogy milyen sérelem vagy szennytenger sodorta e helyre. Egy kölcsönlétráért bekopog lakótársaihoz abban az egykor kuplerájnak használt belvárosi ötemeletes házban, amelyben a lakások alapterülete – eredeti céljuknak megfelelően – csupán tenyérnyi, hiszen bútorzatuknak egy ágy és egy mosdókagyló éppen elegendő volt.

russia-photography-alexander-petrosyan-159-58cf91957c2fc_880.jpg

 Nem akarok egyetlen budapestit sem megbántani, ezért Alexander Petroszjan zseniális szentpétervári pillanatképét használom fel a Létra háza hangulatának érzékeltetésére

Ez a ház is olyan, mint a többi lerobbant építmény a 20. század elejéről. Itt is fél mindenki, egymástól, idegenektől. A vidékiek fölöttébb, és ezért rácsokat szerelnek oda, ahova lehet. A válaszfalak azonban mindenütt illemtelenül vékonyak. Minden áthallatszik, a zajos családi élettől a szerelmi neszezésekig bezárólag. A házban, ahol mélybeugrós öngyilkosság is megesett, keveregnek a bűzök, vonulnak a bogarak, férgek és a legtöbb lakó debil vagy demens (vannak paranoiások is). Gerlóczy Mártonnak van miből építkeznie, maga is lakó ebben az épületben. Erről még interjúban is hajlandó szót ejteni, amúgy eredeti Gerlóczy-stílusban:

Látogatom az ingatlant, mert ott található a dolgozóasztalom és a dolgozószobám. E kettő ugyanaz, mert az asztal a fél lakást elfoglalja, szóval ez az asztal a munkahelyem, ahová bejárok, de persze előfordul, hogy bent alszom a munkahelyemen. Mostanában azon igyekszem, hogy leszoktassam magam az otthon melegéről, így könnyebben hagyom majd el az országot is.

Persze, nagy a család, nyűgös az ország, de Gerlóczy Márton mégsem mond a kapufélfának istenhozzádot, nem szökik el az írás szolgálatából, csak szeretne szabadabban élni, ami a saját rengeteg negatív gondolatát talán tudná csillapítani.

Ez a sok negatív gondolat tényleg közelít a kritikus tömeghez, és ezt érzi a szerző is, aki fölöttébb sok magvasnak szánt gondolatot is rejt a szövegébe. Például a körülmények abszolút hatalmáról. A gondnok lusta, de nem kérődző  lányáról jut eszébe:

Nyilvánvaló vált számomra, ahogy elnéztem őt, ott a villamosmegállóban legelészve, hogy ennek a lánynak semmi, de semmi esélye a normális életre.

A regény utolsó negyedében ezért mindent szépre fest. Igaz, mese ez, de hát mindenki jobban szereti a mesét, mint a valót. A lakók ebben a mesében megszépülnek, segítőkészek lesznek, házaik édesek, mint a mézeskalács, a gondnok lánya finom illatú szerető, szóval, az áramütés a hősből kihozza a szépet, jót, csak az a baj, hogy éppen haldokol.

4730230_f3a1a932aca469555d08159e9277d7b7_wm.jpg

 A belvárosi bérházból az író legalább ilyen helységbe röpítené a lakókat, mindenkit saját házba (a holland falu látványterve Dunaszentmiklóson)

A befejezés, amelyben egy bölcs svábbogár a kómából való gyors felébredést tanácsolja a létrával balul esett hősnek, talán nem is Gerlóczy Mártoné. Esetleg a család, a kiadó és az emberiségbe vetett piciny hit arra ösztönözte, hogy a bajban az addig az életre alkalmatlan lakókat dicsfénybe vonja. Szolidárisak lesznek vele, sőt, egyenesen ők mentik meg. Hát bizony ez az előzményekből nehezen következik, de örüljünk, az élet mégsem éjfekete. Vagy ahogy a svábbogár (az interjúban nevet is ad neki: Konyhai-Sváb Stefán) mondja:

(…) ezek az emberek nem kaptak lehetőséget, ezek az emberek hősök, kedves uram, mert nem döglöttek bele a lehetőségek nélküli életbe.

 Gerlóczy Márton: Létra. Scolar Kiadó, 2013.

Bereményi Géza: Vadnai Bébi


Zavarban lehet az olvasó, és a zavart – ha esetleg nem is szánt szándékkal – talán éppen Bereményi Géza okozza. A Vadnai Bébi című regényében, amelyet vallomása szerint évtizedes érlelés után feltűnően gyorsan írt meg, úgy csapong, mint egy kezdő novellista, aki mindent be akar gyömöszölni egyetlen írásba.

Ami voltaképpen érhető. Bereményi Géza „ajándékba” kapott egy szerelmi történetet a regény valós főszereplőjétől, akit itt Vadnai Bébinek hív. Ennek a történetnek a helyszíne az 1940-es évek első felének Budapestje, még pontosabban a Moulin Rouge mulató, ahol Vadnai Bébit, a szőke szépséget mindenki imádja, ő azonban abba a férfiba szeret bele, aki őt egyáltalán nem imádja. Sőt, adandó alkalommal meg is veri. Ez azonban nem jelenti a kapcsolat végét (arra majd később kerül sor), mert dr. Szemző behódol, és akaratlanul gyereket nemz titkos barátnőjének. (Titkos, hiszen a doktornak gyűrűs menyasszonya van.) Bébi, dr. Szemző tiltakozás ellenére, a gyereket meg is szüli, de a gyerek a nevét nem természetes apja után kapja, ami a szereplőknek később sok, főleg lelki problémát okoz. Persze, az is, hogy az anya 1945 után intézetbe adja a fölöslegessé vált kölyköt, aki ezt meg is bosszulja.

Nem mondhatni, hogy ne lenne fordulatos ez a szerelmi regény, kérőkkel, kémekkel, a nyilasokat és a kommunistákat keményen üldöző Sombor-Schweinitzer rendőr főkapitány-helyettessel (ő a saját nevén szerepel, és inkább gáláns vivőr, mint rendőr) és a Gestapóval, meg persze minuciózus pszichológiával, ami azonban nem lép túl azon a szinten, amelyet korábban például Hevesi András is elért az 1938-ban megjelent Irén című regényével.

Ezt az anyagot az író is kevésnek találhatta, és beleszőtt egy másikat, Dobrovics, a fiatal író történetét, amely a hetvenes évek Budapestjén játszódik. Kerete a Budapest szerényebb vendéglőit, presszóit, klubjait otthonosan belakó „törzs”, amelynek tagjai minden tekintetben szakítani akarnak a múlttal, de a szocreál jelent is mélyen lenézve elutasítják. Drogjuk az alkohol. Ebben a körben Dobrovics neve Mohó, bár lehetne Bereményi is, hiszen a hőse halvány körvonalait sok tekintetben saját élettörténete grafitkészletével satírozza be.

Izgalmas ez az elfeledett (vagy arra ítélt) időszak, amelynek helyszínei és figurái nagyjából azonosak Dés Mihály Pesti barokkjának helyszíneivel és figuráival. Akárcsak Désnél, ebben a regényben is fontos szereplő Dixi (Gémes János, aki Bereményinél Doxa), a budapesti underground ikonikus alakja, aki a maga módján poéta is volt, de csak a legritkábban írta le költeményeit, mivel őket, a pillanat ihletében, inkább – a fiatalokat lenyűgözve – spontán adta elő.

És itt jön az irodalmi svédcsavar: Doxa Bébinek (akit Doxa egyszerűen Öregkurvának nevez) a fia, és a bonyolult családi kapcsolatok miatt lehetne akár Mohó testvére vagy unokatestvére is. A két történet tehát összekapcsolódik, ami azonban azzal a szerkezeti zökkenéssel jár, hogy Dobrovics lassan kihátrál a történetből, amely után pedig megszállottan nyomoz. A múltbeli  történet egyszerűen fontosabb lesz, mint saját sorsa. Pedig a „tanulság” alig több, mint amit a Désiré és a múlt című vers egykor már megfogalmazott:

nyújtsa kezét egymás felé minden nemzedék.

damjanich32.jpg 

A regény egyik fontos helyszíne a pesti Csikágó szélén a Damjanich utca, ahol például dr. Szemző 1945-ben, amikor a front tűzvonala már az Andrássy utat súrolja, az emeletről leugorva öngyilkos lesz. Lehetne a 32-es szám alatti ház is, amelynek udvarát sok film is felhasználta díszletként

Különben ez sem érdekes, mert az olvasó, ha lassan és fontolva forgatja a kötet lapjait, rá kell, hogy jöjjön, a mélyben nagyobb a tét, mint egy eltitkolt apa. A tőkesúly maga az irodalom. Az irodalom nehézsége. A megírhatóság súlya. Amit nem terhel és nem szorít már határok közé a három T, de ez nem jelent segítséget.

Bereményi Géza sokszor elmondta, a történetet nem az övé, csak rábízták, mint egy süllyedő hajóról a tengerbe vetett palacküzenetet. Megírni azonban neki kellett, szavakból, mondatokból összeállítani azt az építmény, amelynek tulajdonjoga kizárólag az övé, még akkor is, ha a történet másé. Ha tehát volt gondja a regénnyel, azt csak önmagának okozta. Ilyen bökkenő, hogy Bereményi Géza sokkal érdekesebb személyiség, mint Vadnai Bébi vagy Dobrovics, a Mohó. Ahogy ma mondják, feltétlenül nagyobb arc.

eldordopecsett.jpg 

Archív kép 1988-ból, készült az önéletrajzi ihletésű Eldorádó vetítését követő művész-közönség találkozón Pécsett. Bereményi Géza, Darvas Ferenc zeneszerző és a főszereplő Eperjes Károly (Méhes Károly gyűjteményéből)

A Vadnai Bébi ezért nem is tekinthető másnak, mint pompás előjátéknak ahhoz a nagy összefoglaló műhöz, amelyben a valóságos Bereményi Géza  lesz a főszereplő és nem Antoine vagy Désiré a két kulcsfigura.

Bereményi Géza: Vadnai Bébi, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2013.

Fehér Béla: Fültől fülig

 

Meglepő interjút adott nem is olyan rég – a Kosuthkifli tévésorozat lefutása után – az alapmű írója, Fehér Béla:

Azt előre kell bocsássam, hogy olyan pillanatban ülünk le beszélgetni, amikor én kiszálltam az irodalomból. Nincs kedvem ehhez az értelmiségi világhoz.

Az ok világos, ha valaki a jobb- és baloldal között akar állni, ha valaki esküszik saját erkölcsére, saját világnézetére, akkor könnyen kaphat mindkét helyről pofonokat:

Nem tartozom igazán sehova, nem vagyok hajlandó vállalhatatlan, jobb- vagy baloldali alkuk megkötésére, nem tetszik az sem, amikor a politika próbálja kisajátítani az erkölcsöt. (…) Nem tudom elfogadni, hogy bármi, amit teszek, ide vagy oda elmegyek, ezzel vagy azzal találkozom, annak nyomban megsemmisítő ítéletek a következményei.

Következmények következménye: megsebzetten nem írni több regényt. Amivel kit is büntet? Elsősorban saját magát. Az olvasó ugyanis ritkán figyel fel Fehér Bélára, mint panaszos interjúk alanyára. Nem érdeklik a meg nem írt regények. Amivel bizton foglalkozik, az az életmű, amely terjedelmes. És itt van utoljára (?) egy régi, de frissen átírt regény, ami először 2003-ban jelent meg. Talányos címe Fültől fülig, amelynek eredeti alcíme, a még talányosabb „fürdőregény” volt, ami most kiegészült a véres jelzővel.

A könyv, amelyet az egyik olvasó akár egyvégtében is képes elolvasni, annyira leköti, a másik olvasó meg esetleg röstelli kézbe venni, magyarázatot ad a meglehetősen képtelen írói lét vagy nemlét helyzetére. Fehér Béla – horribile dictu! – szórakoztató regényt ír, amelyről az értők legfeljebb azt mondják, jó, jó, de az üdvösséghez ez még kevés.

Nem feltétlenül kell azonban kényszeresen  Balzacot vagy Tolsztojt követni. Elég a külföldiek közül Mark Twain, Stephen Leacock, Jerome K. Jerome (akinek a nevében a K. a komáromi Klapka Györgyöt jelenti) vagy éppen P. G. Wodehouse világhódító műveit szemügyre venni, meg persze, a magyarokat: Szerb Antaltól (A Pendragon-legenda) Aszlányi Kálmánon át (Hét pofon) Rejtő Jenőig, aki kultikus nagyság lett minden olvasó szemében. Aztán kell még szorgalom, a magyar nyelv lehetőségeinek mesteri kiaknázása, fantázia és falrengető humor, aminek rögtön hatnia kell, mert az idő nem dolgozik úgy a csiklandozó viccek alá, mint a „komoly” művek esetében, amelyek olvasatlanul is jól festenek egy könyvekkel jól megrakott és már-már roskadozó könyvespolcon.

tusnadfurdo_1900.jpg

 Tusnádfürdő promenádja abban az időben, amikor  a fürdőregény szereplői mind megfordultak rajta (Fortepan fotó)

A Fültől fülig minden szempontból megfelel a választott műfaj követelményeinek. Már a főhős, a beretvával a gégét fültől fülig elmetsző bérgyilkos, Skrabek Tódor babonás karaktere is alkalmat ad a humorra, na, meg a helyszín és a kor: Tusnádfürdő 1903-ban, ahol mindenki elég ütődött ahhoz (ebben Wodehouse a minta), hogy az olvasó feltétlen fölényben érezze magát, hiszen többnyire ez mozgatja meg a rekeszizmokat, ez oldja a feszültségeket. Röviden: nem a humor általában vagy konkrétabban a tusnádi borvíz, hanem a könnyen kapott fölény gyógyít.

Nemcsak hősei bogarasak, de bogarasnak látszik maga az író is. A műfaj követelményeit tetemesen meghaladó módon törekszik precizitásra. Mániája a tökéletesség. Minden mondata olyan, mintha szigorú termékvizsgálaton ment volna át. Nincs hiba a helyek, idők és tárgyak leírásában. Külön téboly a felsorolások halmozása. Csapongó fantázia, szándékosan szétszórt szerkezet és kíméletlen precizitás, mondhatni, erős koktél. Persze a gyenge gyomrúaknak már-már sok is, hiszen az angol mintaképekkel ellentétben a Fültől füligből az altesti humor sem hiányzik. De van a szerelem is – ez ebben a műfajban is kötelező kűrnek számít –, ám sokféleképpen eltorzított formában. De nincs romantika – szerencsére.

Fehér Béla a szatírától sem fosztja meg olvasóit. Ugolin nemcsak a róla elnevezett vízöblítéses árnyékszék, valamint a pumpás ülepmosó feltalálója, hanem filozófus is, aki Montaigne írásait hordja magával francia nyelven (bár nem bírja e pompás nyelvet). Ettől függetlenül szakadatlan vitázik Montaigne-nyel, és  rója egymás alá sorról sorra saját bölcsességét a sokat mondó Filozófiai árnyékszék címen. Egyáltalán, Fehér Bélát őrjíti az okoskodás, és így egyik legfőbb céltáblája Pozsár Janó, a kispesti traktorgyár (Hofherr és Schrantz) pártbizalmija. A díszproletár leállíthatatlanul hirdeti az eljövendő proletárforradalmat, de közben lenyúlja a sztrájkolók kasszáját, és Tusnádon többek között katonatisztet alakít. Később női ruhában old kereket az agresszív, de igen ütődött fogdmegek elől, akiket erre a munkára maga a kapitalista Hofherr és Schrantz bérelt föl.

nizza_kikoto.jpg

 Nizza kikötője: innen engedi útjára a szerző Skrabek Tódort és a belé holtig szerelmes kontesszát, Gulácsy Katinkát, akinek az apja lett volna a bérmunkához használt Bessemer-beretva következő áldozata

Tehát minden rendben van. Még a könyv vége is elég nyitott ahhoz, hogy folytatni lehessen a bérgyilkos vidám történetét. (Ha egyszer Fehér Béla mégis rászánná magát...) Azok a körülmények azonban, amelyek közt nemcsak az író, hanem az olvasó is él, úgy látszik, erősebbek, mint írni, írni, és nem gondolni arra, hogy milyen magas polcra kerül a könyv. Az írás öröme, úgy látszik, önmagában nem elég. Ezt is Fehér Béla írta, de az interjú ismeretében nem feltétlenül vicces:

Ma olyan napom volt, mint egy gyászjelentés, ami még nincs elküldve.

Fehér Béla: Fültől fülig. Véres fürdőregény. Helikon, Budapest, 2015.

 

Bartis Attila: A kéklő pára – A Lázár apokrifek

 

Bartis Attila eddig két novelláskötettel bizonyította, hogy az úgynevezett kis műfajokban is képes tökéleteset alkotni. Természetesen a kicsi csak a terjedelemre vonatkozik, és nem az eredményre, amely minden esetben kiemelkedő.

1998-ban jelent meg A kéklő pára, amely tizenegy novellát foglal kötetbe. Ezekre a novellákra, hasonlóan A séta című regényre, jellemző az erős egyéni stílus, a tömör megfogalmazás. Bartis Attila az olvasót nem nyugalomba akarja ringatni, hanem rábeszélni a legnehezebbre, az empátiára, és az ebből fakadó helyes értelmezésre.

Ha nem is Aquinói Szent Tamás tételszerű követője, de neki is az az alapkérdése, hogy „honnan jöttünk, hová megyünk”. Röviden: az eredet, ami lehet Marosvásárhely, Szamosújvár, Budapest, Románia, vagy az a világegyetem, amely az egyszeri és újra nem alkotható ember számára adott.

1200px-marosvasarhely_foter_2009-2.jpg

 Marosvásárhely úgy, ahogy képeslapokon nem szerepel, de Bartis Attila sem az óvárosban lakott, hanem többek között panelben

Kiemelkedő novella, hogy tekintélyre hivatkozzam, Kemény István szerint is, a Károly avagy az irodalom története, amely akár még humorosnak is mondható. Főhőse Károly, a csótány- és egérírtással foglalkozó sánta fiatalember, aki egy szép napon költő lett. E minőségében sokáig ott élt Bartisék nyakán, mivel mentorának Bartis Ferencet tekintette. Aztán fölhagyott a költészettel, többek között díszmagyart öltött, amit Ceaușescu Romániájában esetleg a besúgók engedhettek meg maguknak. Károly azonban meggazdagodván, jó magyar szokás szerint, nemzetet akart menteni (természetesen ő is sikertelenül). Röviden: a félbemaradt költő pályája elég fordulatos és meredek, egészen addig, amíg fél lábát elvesztve az ifjabb Bartist telefonon föl nem hívja, és elárulja neki, hogy mi az irodalom lényege:

 – Ne légy író – mondta –, az író az ne, semmiképpen.

– És ha mégis?

– Akkor ne hagyd abba soha, mert megbolondulsz. Ezt ígérd meg Károlynak.

– Jól van, megígérem, nem fogom abbahagyni. De akkor nem bolondulok meg? – kérdeztem sírva.

– Akkor nem – mondta nevetve, fél lábbal egy pesti szanatóriumban, ahol másnap meghalt.

Ez a „abba ne hagyd”-parancs bizony kőkemény egy olyasvalaki számára, aki a szabadságát érzi korlátozva, ha kötelező határidőkkel kell dolgoznia. De egy évig mégis kivihető. Bartis Attila havonta egy tárcát adott le az Élet és irodalomnak, és ebből lett A Lázár apokrifek című tizenkét írást tartalmazó kötet.

Bár könnyeden kezdi (ez főhajtás is lehet Szív Ernő tárcái előtt), de hamar kiderül, Bartis Attila ehelyütt is olyan feladatot vett magára, ami szinte kivihetetlen. Lázár azért a „központi hős”, mert Krisztus feltámasztotta, és ebben Bartis Attila nem a kivételes jutalmat látja, hanem azt a keservet, hogy Lázárnak kétszer kellett meghalnia.

Tehát Bartis Attila istenkereső, ami az irodalomban jó társaságot jelent (elegendő Dosztojevszkijre gondolni). Ehhez a helyszín is adott, hiszen a tárcák szerzője a kereséshez egy szentföldi utazás emlékeit is fölhasználta.

 

negev_sovatag.jpg

 A Negev-sivatag Szentföldön különösen alkalmas hely arra, hogy Bartis Attila ehelyütt keresse az Úristent vagy a semmit

Persze, most is fölmerül, hogy mi az irodalom. Nem vigasz, hiszen egyszer eljön a pillanat:

(…) rádöbbensz, hogy a nyelv (…) sötét tömlöc.

A tizenkettedik tárca azzal összegezi az istenkeresést, hogy ő és két jó barát, meg akarja találni a sivatagban a semmit. Erőlködnek, érzik, hogy közel vannak hozzá, de mégsem sikerül. Mindig van még valami. Ez Bartis Attila optimizmusa. Ami pedig a Lázárhoz méltó feladatot illeti:

Eddig tizenegyszer meséltem az Úristenről. Lehet, hogy egyszer sem, másrészt viszont mégiscsak megpróbáltam. Mert mi más szólhatna az Úristenről, mint az életünk.

Ite, missa est.

Bartis Attila: A kéklő pára. Magvető, Budapest, 1998, 2007. – A Lázár apokrifek. Magvető, Budapest, 2005.

 

Mo Yan: Szeszföld

Az bizony igen meglepő, ha a kínai Népi Felszabadító Hadsereg egyik katonája a nagyon szerény egyenruha és a viseletes tornacipő helyett, ami miatt egy teljes század futólépésben is csak surranó hangot ad, klakkban-frakkban jelenik meg. Igaz, erre az öltözékre – kötelező jelleggel – az jogosult, akinek éppen az a dolga, hogy az irodalmi Nobel-díjat átvegye Stockholmban. Egy olyan ünnepség keretében, amelyet legfeljebb akkor láthatunk, ha egy jó színházban Molnár Ferenc Olympiáját adják.

2012. december 10-én az irodalmi Nobel-díjat a kínai Mo Yan vette át XVI. Károly Gusztáv király kezéből. Az ünnepség már-már parodisztikus képsoráról nem Őfelsége tehet, hanem Nobel Alfréd, hiszen ő bízta a svéd királyi házra és annak a tudományos akadémiájára a díj körüli teendőket, amelyek ellen mindössze egy-két díjazott emelte föl a szavát, például Sartre elvi okokból, Paszternak a KGB-től való félelmében. Ezzel szemben Mo Yan tudta, mi a rend, megszokhatta a hadseregben, ahol írni tanult.

Íráson itt irodalmi munkásságot kell érteni, mivel Kínában a „kulturális forradalom” idején a Kommunista Párt nem bízta ingatag értelmiségiekre a rendszerrel konform irodalom szárba szökkenését. Az alapelv ugyanis az volt, hogy Mao mély ismerete és útmutatásai nélkül az irodalom fabatkát sem ér, tehát az irodalmat oda kell irányítani, ahol leginkább a helye van, a katonasághoz. Diktatúrákban a művészetek ilyesfajta vezérlése megszokott dolog.

Mo Yan neve akkor lett Európában ismertebb, amikor az 1988-as Berlinalén, ahol az első nagy Tarr Béla-film, a Kárhozat (forgatókönyvíró: Krasznahorkai László) a fiatalok részére fenntartott Forumban kapott nyilvánosságot, és Yimou Zhang filmje, A vörös cirokmező megkapta, sokak meglepetésére, az Arany Medvét. A film sikerében osztozott az 1955-ben született Mo Yan 1987-ben megjelent hasonló című műve, amely öt novellát tartalmazott egyetlen tájról, a Santung tartományban található Gaomiról.

132072511_41n.jpg

Mo Yan ebben az igencsak szerény házban lakott Gaomiban, amely egyébként népművészeti alkotásairól nevezetes, és ma már kedvelt turista célpont

Mo Yan életének első két évtizedét vidéken, mondjuk úgy, hogy „isten háta mögött” élte le, és ha nem sikerült volna városba – kaszárnyába – költöznie, akkor a Mo Yan felvett nevet, ami annyit jelent, hogy „nem beszél”, egészen biztos nem ismernénk, hiszen a Guan Moyének született író az egész emberiség egy ötödének csak egyik statisztikailag elhanyagolható tagja maradt volna.

Az irodalom azonban mindig kitörési lehetőségként kínálkozik még a diktatúrákban is. Így amikor Guan Moye 1976-ban a hadsereg katonája lett, ezzel a lépéssel már csak a hétmillió katona közül kellett kiemelkednie. Sikerült. Még Mao, a nagy kormányos utolsó éveiben. Nem lett közismert polgárjogi aktivista, mint a Nobel-békedíjas Liu Hsziao-po. Sőt, voltak félresikerült nyilatkozatai, például a cenzúra szükségességéről. Mindent összevéve, ő „csak” író maradt, aki azonban Szeszföld című regényével a felforgató tevékenység gyanújába került. Persze, már az is büntethető lehetett volna, hogy a Szeszföldet 1992-ben először egy tajvani kiadó adta ki a Tienanmen téri vérengzés után három évvel.

A regényben igen erős a kínai kolorit, de az olvasó hamar rájön arra, hogy ez a világ közelebb van hozzánk, mint sejtettük volna. A Szeszföld főhőse egy kétbalkezes nyomozó, Tom Por, akit azért küldenek egy világ végi bányatelepre, hogy tárja fel, igazak-e a hírek, hogy ott gyerekekből ételt készítenek.

Rémisztő elképzelés, de nem kínai találmány. Jonathan Swift, aki nemcsak a Gulliver utazásait írta, egyik röpiratában javasolta merő szarkazmusból a szegénység ellen, a gyerekek ételként való feldolgozását, persze a jót javítandó feltételek mellett:

Az anyának (…) szigorúan meg kell hagyni, hogy az utolsó hónapban gyakrabban szoptassa a gyerekét, így lesz belőle ízletes, kövér falat valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség étkezik, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.

Mo Yan világa azonban más európai emlékeket is idéz. Például Franz Kafka Kastélya sem idegen tőle, a szexuális jelenetek ábrázolásában talán amerikai mintákat is fel lehetne fedezni. De a szürrealizmus, a mesék világa is szerepet kap a regényben, valamint a modernista időjáték. Az alaphelyzet vállalt szemétdombjában az olvasó kedvére találhat gyöngyszemeket. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia így a posztmodern irodalmat ismerte el a keleti szerző díjazásában.

Ami pedig a regénybeli Szeszföldet illeti, tombol az irónia. Mo Yan, aki a regényt írja, a regényben levelezésbe bonyolódik fiatal követőjével, Li Akóval, aki szeretné Szeszvárra csábítani Mesterét. Minden jót ígérget, például majombort, sőt a pártbizottság segítségét is egy olyan városban, amelynek szeszes illatát akár száz mérföldről is megérzi a finom orr. (A nem finom csak ötvenről.)

a5374766d2dbbde8b41108f04beb3f7ef310a3af.jpgTipikus kínai ital, amelyet kígyók, skorpiók és férgek ízesítnek. A módszer régi, mivel szeszlepárlók Kínában már Krisztus előtti kétezerben is működtek

A regény végén Mo Yan, aki önéletrajzi elemeket is felhasznál a regényéhez, végre meglátogatja Szeszvárt, ahol úgy leitatják, hogy egy alkoholista magyarnak is sok lenne. Így kerek a történet: a szesz és hatása mindenütt ideológiamentes. A kínai Nobel-díjas író, lám, bármit is mondanak bírálói, az ideológiáknak hátat fordít. Sőt! Hirtelen érzelmes lesz. A nagyívó Wang alpolgármesternő kelti fel benne (részegen) ezt az érzést:

Küzdve túláradó érzéseivel, remegő hangon ennyit mond: „Úgy tűnik, szerelmes vagyok.”

A regény ezzel véget is ér. Nincs beteljesülés.

Mo Yan: Szeszföld. Noran Libro, Budapest, 2013. (Fordította és az utószót írta Kalmár Éva.)