Aki követi Tóth Krisztina munkásságát, annak a Párducpompa – blikkfangos címe ellenére – csalódást okoz. Bizony, ez a rövid írásokat egybegyűjtő könyv nem hasonlít például első regényére, az Akváriumra vagy más terjedelmesebb köteteire.

Akinek pedig most kerül kezébe először egy Tóth Krisztina-könyv, az meg jogosan kérdezheti: ugyan mi baj van ezekkel a frappáns írásokkal, amelyek – azon túl, hogy könnyen olvastatják magukat – még oda is csapnak, ahová kell. Leleplezik a rasszizmust, a hímsovinizmust, az érdemtelen nagy arcokat és így tovább. Röviden, az író a szegények pártján áll, mint minden jelentős magyar író. Ráadásul egy kritikus is megmondta, hogy majdnem remekmű.

Mindez igaz. Mégis, miután letettük a könyvet, meg kell kérdeznünk, hogy valójában mit is olvastunk. Pontos, jó reflexiókat a hétköznapokra, persze. Ez azonban nem az irodalom non plus ultrája. Az újságot meghaladó írásbeli reflektálás személyekre, eseményekre, tárgyakra, a közösségi média korában, már nem számít újdonságnak.

Egy ilyen pincsi kutya miatt lesz mérges – mit mérges, őrjöng! – A megnyalt ember hőse, akiben elpattant egy vagy több húr. Látjuk, de nem tudjuk meg, hogy miért

Jól vagy egészen jól írni nagyon sokan megtanultak. Tény, ha a lelkes posztoló és kommentelő túl van már az ordenáréságok rossz helyesírással való lejegyzésének kamaszörömén, kénytelen mondandóját az iskolai dolgozatokat jócskán meghaladó irodalmi szinten megfogalmazni. Kell a stílus. De tudjuk, a stílus maga az ember (Buffon), ami aforizmának kiváló, ám megvalósítani nehéz.

Tóth Krisztina ebben a kötetében is tárcáit gyűjtötte össze. A tárcanovella gyors és hasznos műfaj – tapasztalhatjuk Bächer Ivántól Darvasi Lászlóig sok mindenkinél –, amelyet egyetlen ötlet is meg tud emelni. És ötletekben Tóth Krisztina is dúskál. Mondhatni, kötete valóságos ötletparádé. Gyors lejegyzések arról, amit később jobban is ki lehetne fejteni. De az idő nem engedi, hiszen annyi, de annyi dolgot kellene még megírni. Például költeményeket. Ezen sietség közben azonban megformálja a maga stílusát, ami egyszerű. Arra éppen elegendő. amire koncentrál: közérthetővé tenni személyes indulatit.

 Ha valaki nem tudná kapásból, hogy néz ki a prérikutya, az most láthatja. A Prérikutyák című tárcában egy buszmegállóban kéregető koldust hasonlít hozzá egy utas, aki később ismeretlen utastársától hangosan megkérdi: „Hát most mondja meg, milyen ország ez?” A kérdés jogos, hiszen a koldust is kirabolták

Tóth Krisztina indulatos volt már korábban is. A Pillanatragasztó huszonöt történetét is ez jellemezte. Egy kritikusa erről azt írta:

a Pillanatragasztó tétje az önnarratíva lehetősége.

Ez az önnarratíva, hogy angolul is mondjuk, ahonnan a megnevezés származik, ez a personal narrative lehetősége úgy rögzült, hogy nincs bocsánat azoknak, akik átlépik az ő, egyébként helyeselendő, értékrendjét. Például kitör belőle az indulat, amikor gonosz általános iskolai tanárnőjével, Margit nénivel utazik véletlenül egy buszon.

Margit nénit nem is tekintettük embernek. Valami más volt. Egy fölénk magasodó, püffedt arcú, vastag lábú, kiszámíthatatlan istenség.

Tóth Krisztina leltárba veszi az emberi gonoszság sokféle kisebb-nagyobb megnyilvánulását, de olykor elfelejti, hogy a gonoszság is emberi. A nagyívű narratívának egyik eleme ugyanis az értelmezés lenne. Az kevés, hogy mindenki ütni akar valakin. Leginkább lefelé.

A Párducpompa tehát elsősorban térképészeti munka. Persze, a kartográfia a felszínt méri, fontos és jó tudomány. A geológia egyik ága, a lemeztektonika azonban a torzulásokat vizsgálja. Metafora ugyan, de a földtudományok közül talán leginkább ez hasonlít az irodalomra.

Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető Könyvkiadó, 2017.